Az ifjú Róbert Bock kalandjai I, II & III

Kitalált GTA sztorik.
Avatar
NikitaDragovich
Őrszem
Hozzászólások: 2311
Csatlakozott: 2011. 12. 07. 20:10
Tartózkodási hely: Bogyiszló, Tolna megye, Magyarország
Kapcsolat:

Re: Az ifjú Róbert Bock kalandjai I, II & III

Hozzászólás Szerző: NikitaDragovich » 2013. 08. 03. 01:41

Rendben, elmondom. Csak az a baj, hogy nekem eddig egyszer vált be.
Tehát, mikor meg kell ölni Rayt, kövesd nagyon lassan a benzinkútig, ahol megáll az embereivel. Kiszállsz az autódból, és elhelyezkedsz egy olyan helyen, ahol nem vesznek észre. Nem sokkal ezután egy távcsövessel kifigyeled Rayt és fejbelövőd, de csak akkor, ha az autóban van! Ezt követően megölsz mindenkit a helyszínen, és beszállsz Ray járművébe. Mikor már bent vagy, nagyon lassan elvezeted a kocsit egy folyóhoz. Elegendő, ha az Algonquinban levő Humboldt Riverhez viszed el. Az események után beleugratsz a vízbe, és lesüllyed a jármű Ray holttestével együtt. Annyi a lényeg, hogy mély legyen a víz, akkor válik csak be! A bug lényegében annyi, hogy miután elmerült az autó, Ray hullája feljön a felszínre, és egy másodpercet követően meghal. Valószínűleg újraéledhetett, mert nálam rendesen úszkált a vízben. Sajnálatos módon nekem csak egyszer sikerült megcsinálom ezt az érdekességet, bár Manny Escuela és Jay Hamilton halálakor is észrevettem egy kisebb apróságot, de azt inkább PÜ-ben leírom, mert így is OFF-oltunk már! :)
A hozzászólást 2 alkalommal szerkesztették, utoljára NikitaDragovich 2016. 03. 18. 18:08-kor.
„Az élet bonyolult. Embereket öltem. Embereket csempésztem. Embereket adtam el. Talán itt a dolgok másképp alakulnak majd.” -Niko Bellic

Avatar
NikitaDragovich
Őrszem
Hozzászólások: 2311
Csatlakozott: 2011. 12. 07. 20:10
Tartózkodási hely: Bogyiszló, Tolna megye, Magyarország
Kapcsolat:

Re: Az ifjú Róbert Bock kalandjai I, II & III

Hozzászólás Szerző: NikitaDragovich » 2013. 08. 13. 14:38

http://kepfeltoltes.hu/130813/GTAVNikit ... es.hu_.jpg

8. Fejezet: Maffiajáték
Miután kimentem a szobámból, összetalálkoztam a konyhában Michaellel, aki éppen kávét ivott és újságot olvasott az asztalnál ülve. Fáradt szemekkel és letört arccal kortyolgatta a forró mannáját. Láttam rajta, hogy a felesége és a gyerekei kikészítik, így megsajnáltam, majd leültem vele szembe. A megszokott piros inge és a fekete nadrágja volt rajta, én pedig a kék pólómban és a fehér bokszergatyámban voltam.

– Jó reggelt, Michael – szóltam hozzá udvariasan.
– Neked is, Róbert – válaszolt egyhangúan. Szegény nagyon szomorú volt. Bánatosan olvasta az újságot.
– Hogy vagy?
– Szerinted? – Hangja mély gúnnyal keveredett. – Amanda az agyamra megy a gyerekekkel együtt, sőt a TE ördögfiókáid is idegesítenek!
– Figyelj, sajnálom! Nem akartam őket rátok erőltetni, de én nem tudom felnevelni a rosszcsontokat, hiszen alig vagyok tizenkilenc – magyarázkodtam sajnálkozva. Kissé kínosan éreztem magam. Igaza volt Michaelnek.
– A korod ellenére mégis lefeküdtél Lizával, és megkérted a kezét.
– Tudom. – Lehajtottam fejemet. Most már megbántam, hogy eljegyeztem Lizát.
– Annyira fiatal vagy még, Robi. Miért? Mire volt ez jó? Élj inkább! Ne házasodjál meg ilyen hamar! Tapasztalatból beszélek.
– Miért? Te hány évesen házasodtál meg?
– Huszonhat voltam, mikor elvettem Amandát.
– Értem. Hát akkor már nem voltál annyira fiatal... – böktem oda, majd rápillantottam Michael újságára. – Mit olvasol amúgy?
– A szomáliai terroristákról olvasok. Érdekel?
– Ja, hallottam már a terroristákról. Al-Kaidák, tálibok, mudzsahedinek, Iszlám Állam, Boko Haram, Jemaah Islamiyah, Abu Sayyaf, Al-Shabaab, és még sorolhatnám...
– Azt a, te így tudod a nevüket? – hökkent meg, megtörve ezzel a bánatát.
– Ja, Leandros haverom sokat mesélt róluk. – Felálltam, kinyitottam a hűtőt, kivettem egy sört, majd visszaültem a székemre. – Köcsögök ezek a terroristák, utálom őket, Michael.
– Mindenki utálja őket...
– Főleg ti, amerikaiak – kortyoltam bele az italomba. – Az iszlám vallással nincs is baj, csak ezek a gyökér fanatisták mindent elbasznak! Az iszlám erkölcsileg nagyon tiszta vallás. Tetszik, hogy fontosnak tartják az erkölcsöt, csakhogy az amerikaiak máshogy állítják be őket. Olajat lopnak, érted?
– Én is amerikai vagyok, Róbert – szögezte oda picit mérgesen.
– Tudom, Michael, ne haragudj. Én nem téged akarlak megbántani ezzel, csupán elmondtam a véleményemet.
– Amúgy itt az írják, hogy az Al-Shabaabot támogatja az al-Káida, ezért ennyire erősek Szomáliában – mutatott rá az újságcikkre, hogy jobban kibeszéljük a témát.
– Az al-Káida mindegyik terrorszervezetet támogatja, kivéve az Iszlám Államot. Megszüntették a kapcsolatukat. Korábban szövetségesek voltak, de ennek a szövetségnek hamar vége lett, mert az Iszlám Állam önállósulni kezdett. Az al-Káida már nem segít nekik. Sőt, sok iszlám csoport utálja az Iszlám Államot. Az iszlám politikusok nem fogadták el az Iszlám Államot, mert megszegték a Korán tanait. Habár szerintem ez hülyeség! A többi terrorszervezet is megszegte a Koránt, mert az nincs benne a Koránban, hogy robbants fel két ikertornyot Liberty Cityben, támad meg a Charlie Hebdo szerkesztőségét Párizsban, rabolj el kétszázhetvenhat kislányt Nigériában, és még sorolhatnám...
– Ejha, te sokat tudsz az iszlámról. – Michael el volt ragadtatva tőlem. Okosnak vélt engem.
– Nekem ezt Leandros mondta, azelőtt én sem tudtam róluk semmit – sóhajtottam. – Michael, nekünk félnünk kell az iszlámtól! Itt vannak mellettünk! Az Iszlám Állam el akarja foglalni egész Európát és Afrikát. Most Afrikában vannak, de hamarosan Európát is megostromolják! Nektek nem kell félni, mert benneteket elválaszt az Atlanti-óceán Európától, de nekünk igenis kell félnünk! – kiabáltam dühösen. Rettegtem az iszlámtól.
– Ugyan, sohasem fogják tudni elfoglalni Európát. Nem annyira erősek.
– Michael, miattuk fog kitörni a harmadik világháború, ha nem állítjuk meg őket! Ők olyanok, mint a nácik, csírájában el kell őket fojtani, amíg még lehet! – figyelmeztettem parásan.
– Róbert, ez hülyeség.
– Nem, Michael, ez nem az! Szerinted az normális, hogy ezek a barmok más vallásúakat gyilkolnak és nőket öntenek le savval?! IDIÓTÁK! – Rácsaptam az asztalra mérgemben. – Végezni kell a sejkekkel, az egyházi vezetőkkel és a radikális politikusokkal, és akkor nem lesz baj! Ők buzdítják a fanatistákat, mert elvakultan hisznek egy hamis Istenben! Allah nem létezik! – tartottam egy kis szünetet, mert elfáradtam. – Mohamed találta ki Allahot, mert irigy volt a keresztényekre! Az iszlám egy idióta vallás! Azt hiszik, hogy a középkorban élünk, pedig már 2016 van! Ötszáz évvel le vannak maradva tőlünk! Mohamed tehet mindenről! Rengeteg embernek ő lett a gyilkosa, mert kitalálta az iszlám vallást!
– Jó, nyugi, ne kapd fel a vizet! – csillapította dühömet. Látta, hogy felhúztam magam.
– Bocs, csak ideges lettem – ittam egy nagyot a sörből. – Remélem, megérted, hogy nekünk, európaiaknak félnünk kell tőlük. Meg kell állítani a muszlimokat, különben kitör a harmadik világháború. Ezt láttam az álmomban.
– Miféle álom? – terelte el a szót Michael kíváncsian.
– Az este álmodtam egy jó nagy hülyeséget. Félek, hogy a jövőt álmodtam meg... – Újból kortyoltam az üvegből. – Az volt benne, hogy véget ért a harmadik világháború, és négy gyerekem született Lizától. Amerikában éltem velük, csakhogy Lizát meg akarta ölni a bátyja, de én megmentettem őt, majd meg is öltem a sógoromat, viszont tizenhárom évig börtönben voltam. Liza hozzáment valaki máshoz, a gyerekek nem látogathattak, az öt legjobb barátom pedig leszart engem. Otthagytak a börtönben, és sokat is szenvedtem. 2042-ben aztán kiengedtek. Sikerült normális életet élnem, és a gyerekeimet meg a haverjaimat is megtaláltam. Azonban az álmom végén történt valami... Axel Osborne megölt engem a két legidősebb fiammal és az egyik emberemmel karöltve. Belénk jött egy teherautóval. A legjobb barátom elárult! – sírtam el magam. – Bassza meg, a legjobb barátom fog megölni engem! Michael, segíts!
– Jaj, Robi, ez hülyeség. Az álmok nem válnak valóra. Nyugodj meg, sohasem fog ez megtörténni – nyugtatott barátságosan.
– És ha mégis? Ha mégis megtörténik? Igazad volt, nem kellett volna megkérnem Lizát, azonnal dobni fogom! – jelentettem ki kicsit pesszimista módon.
– Várj, előbb ezt gondold meg, oké? Összetörnéd őt. Ő most szeret téged.
– Nem tudom, Michael! Ideges vagyok! – kiabáltam ingerülten. – Annyira félek a jövőtől!
– Én is álmodtam sok hülyeséget, és semmi sem valósult meg. Húszévesen folyton arról álmodtam, hogy békés életem lesz a családommal, de ez nem történt meg. Amanda megcsalt, a gyerekeim meg utálnak. Szóval az álmok nem valósulnak meg. Nyugodj meg, fiú – tette rá kezeit mancsaimra, hogy megvigasztaljon. Egy kicsit megnyugodtam.
– Hiszek neked – töröltem meg szemeimet nagy levegővétel közepette.
– Szerintem hanyagoljuk ezt a két témát, oké? Úgy látom, nem tett neked jót az iszlám meg ez az álom. Inkább beszéljünk erről az Axel Osborne-ról. Te tényleg ismered őt? Az előbb említetted, hogy a legjobb barátod. Ez igaz?
– Nem, dehogy. Csak a csaját, Felíciát ismerem.
– Akkor minek mondtad, hogy ő a legjobb barátod?
– Mert ő az én legnagyobb példaképem! Ő olyan, mint én – büszkélkedtem, kiállva Axel tisztelete mellett.
– Ugye tudod, hogy ő száműzetésben él, és azt is, hogy ő terrorista?
– Ő nem terrorista! – mordultam rá felfuvalkodottan. – Axel egy fiatal srác, aki depressziós volt!
– Jó, nyugi, ne kapd fel a vizet.
– Bocs, Michael, ne haragudj – húztam le a piát. – Én nem rád vagyok mérges, hanem a világra. Depressziós vagyok már öt-hat éve.
– Depressziós vagy? – lepődött meg.
– Igen, az vagyok.
– Miért?
– Hosszú lenne elmondani.
– Van időm. Ha gondolod, én is elmondhatom utána, hogy én miért vagyok depis – dőlt hátra székében, és figyelt engem.
– Jó, legyen. Mit veszíthetek vele? – egyeztem bele. Látszik, hogy nagyon őszinte ember voltam. – Remélem, te elhiszed, hogy depressziós vagyok. Senki sem hisz nekem, mert azt hiszik, hogy csak beképzelem, de hidd el, hogy ez nem igaz! Én tényleg ezt érzem már évek óta, Michael. Hidd el nekem, kérlek! – könyörögtem neki könnyek között.
– Robi, elhiszem, de előtte mondd el, hogy mi bánt.
– Elmondom neked, mert szeretlek téged. Bírlak, Michael!
– Én is bírlak téged, Robi – mosolygott rám. Michael is a barátom volt a magas korkülönbség ellenére.
– Tudod, én még nagyon fiatal vagyok. Gyerekkorom óta szomorú vagyok. Meghalt a nagyanyám 2010-ben, mert tüdőrákos volt. Akkor kezdődött az egész depi, habár csak egy évvel rá, 2011-ben éreztem a depresszió jelenlétét, mert magányos lettem. Én sok rossz dolgot tettem... Engem sokan utálnak, Michael – meséltem stresszesen.
– Miért utálnak téged?
– Arra majd később rátérek. Most ezt előbb végigmondom – kezdtem bele mondandómba sietősen. – Szóval, nekem nagyon szar gyerekkorom volt. Örültem, mikor elballagtam az általánosból. Nagy szar osztálytársaim voltak; sok volt a cigány. Folyton baszogattak ezek a faszszopók. Mennyire gyűlöltem őket... – kóstoltam bele a sörbe. – Nagy szar volt ott az osztályközösség és a tanítás színvonala is. Sokkal jobb volt a gimnázium, mint az általános. Emlékszem rá, hogy zárkózott és visszahúzódó voltam. Sohasem szólaltam meg, és szünetekben magányosan ültem a padon, nézve a többi gyereket. Nem mondom azt, hogy nem hiányzott a baráti társaság, de akkoriban nem volt szükségem barátokra – fújtam egyet. – Ezek az érzelmeim meglátszottak rajtam a gimiben. Új arcot szerettem volna mutatni magamról. Új ember szerettem volna lenni, mert kamaszként nem bírtam elviselni tovább a magányt. Barátokat és szerelmet akartam, mert szerettem volna olyan lenni, mint a többi korombeli gyerek. Sajnos ez nem sikerült... Az osztálytársaimnak elege lett abból, hogy a társaságukat kerestem, és hogy folyton-folyvást belekotnyeleskedtem a beszélgetéseikbe. Azt mondták, hogy hallgatózok, de baszod’, mi az, hogy hallgatózok?! – szorítottam össze fogaimat a méregtől. – Ezek segghülyék! Ott vannak körülöttem, és k**va hangosan beszélnek. Jó, hogy hallom őket, nemde?! Ez az ő hibájuk, nem pedig az enyém! Ha nem beszéltek volna hangosan, akkor nem „hallgatóztam” volna. Basszák meg! A pokolban égjenek el, g*ci tolkaviak!
– Ejha, benned aztán van indulat – csodálkozott el, majd itta tovább kávéját.
– Igen, mert depis vagyok. Én csak... én... olyan szerettem volna lenni, mint a Z generáció többi tagja...
– Te jobb vagy, mint ők. Te egy csodás ember vagy – szorította meg kezeimet.
– Mindegy. – Elhúztam tenyereimet. – A lényeg annyi, hogy utáltam az általánost és a gimit is. Jobb is, hogy kicsaptak az egyetemről... Sohasem megyek vissza tanulni. Beteg vagyok az idegtől; haldoklom. Én fogom megmutatni a világnak, hogy meg lehet egyetem nélkül is élni! Csesszek el még négy évet az életemből?! SOHA! Az általános és a gimi muszáj volt, de már nem vagyok tanköteles! Szabad és független vagyok! Sohasem megyek egyetemre. Nem kényszeríthetnek rá, mert már fiatal felnőtt vagyok – ragaszkodtam tendenciáimhoz hűségesen.
– Igazad van. Én sem mentem egyetemre, hanem bankrabló lettem. Tényleg meg lehet élni tanulás nélkül – vigyorgott.
– Látod, erről beszélek, Michael – örömködtem nevetve.
– Vissza a témára, te egy jó srác vagy. Szeretlek, Róbert. A fiamként tekintek rád. Mindig is olyan fiút akartam, mint téged és Franklint.
– Kedves tőled, Mike. Én is szeretlek. Bárcsak ismertük volna egymást korábban.
– Nézd, tudom, hogy harminckét évvel vagyok nálad idősebb, de én szeretném, ha a barátom lennél – ismerte be őszinte érzelmekkel.
– Michael, én is szeretném, de köztünk nem lehet barátság... Az apám lehetnél... – utasítottam vissza szomorúan. Michael erre megsértődött.
– Mi az, hogy nem lehetünk barátok?! Miért ne lehetnénk?! – zsörtölődött sértődékeny hangnemben.
– Mert idősebb vagy nálam! Te egy baby boom vagy, én meg egy Z generációs fiú...
– Miért hiszed azt, hogy a barátságban van időhatár? – tette fel a kérdést visszafogott hangnemben, hogy elvegye szavai élét.
– Mert félek, hogy kihasználnak majd az idősebbek is... A korosztályom nem szeret engem, akkor az öregebbek sem fognak... – keseredtem el bánatosan.
– Robi, ez hülyeség! A barátságban nincs korkülönbség, ahogy a szerelemben sincs! – bölcselkedett. – Szard le a korosztályodat, mert ők csicskák. Ne barátkozzál velük. Te jobb vagy, mint ők! Te egy kivétel vagy; egy értékes ember! – öntött erőt belém.
– Michael, szeretlek... nagyon lennék a barátod, de félek, hogy kihasználsz!
– Robi, én sohasem használnálak ki! – hajolt hozzám közelebb, simogatva tenyereimet. – Barátkozz velem, Franklinnel, Trevorral, a lányommal és a fiammal. Mi szeretünk téged. Mi a családod vagyunk! – A mondat végére elsírtam magam. Egyszer az életben igazán éreztem, hogy szeretnek engem.
– Ó, Michael... annyira kedvellek... – bőgtem. – Bocs, hogy tegnap megütöttem a nejedet... Furdal a lelkiismeretem miatta...
– Ne furdaljon, mert nem számít. Amanda megérdemelte; szemét volt!
– De én mégis annyira nyomorult vagyok... Nekem sohasem voltak barátaim... annyira szomorú vagyok, Mikey.
– Gyere ide, fiú. – Michael felállt, és átölelt. Olyan volt ő nekem, mint az apám. Megnyugodtam az ölelésétől. – Szeretlek. Ne félj, mert én itt vagyok veled, Róbert Bock. Életem végéig szeretni foglak, fiú.
– Köszönöm, Mike. – Megálltam előtte, és néztem kék szemeit. Ő is kék szemű volt, akárcsak Axel és Liza. – Te olyan vagy, mint az apám. Szeretnélek jobban megismerni – törölgettem ujjaimmal keserű könnyeimet.
– Te pedig a fiam vagy. Mindig is egy ilyen fiút akartam, mint téged – pátyolgatott. – Menj, mosd meg magad a csapnál, utána pedig beszélhetünk valami vidámabb témáról is, rendben?
– Rendben. – S azzal a konyhai csapnál megmosakodtam. Michael szavaitól és a hideg víztől megnyugodtam. – Végeztem – ültem vissza helyemre.
– Jobban vagy már?
– Igen, már jobb – ráztam meg fejemet békésen. – Mikey, mi a véleményed rólam? Őszintén válaszolj, kérlek.
– Kedves, szimpatikus, aranyos és érzékeny srác vagy. Emellett kevés az önbizalmad, rossz az önértékelésed és sokszor túlreagálod a dolgokat.
– Azt még kihagytad, hogy van feltűnési viszketegségem is. Én szeretek a középpontban lenni, hogy ne legyek magányos.
– Igen, ezt kihagytam. Bár ez nem olyan rossz. Magányos vagy, és csak ezért szeretnéd azt, hogy figyeljenek rád az emberek. Értem az érzelmeidet, de ne aggódj, nem vagy rossz ember.
– Tudod, én sokszor kedveltem és szimpatizáltam emberekkel kamaszként. Három évvel ezelőtt azonban történt valami, ami megváltoztatott. Már kezdtem kigyógyulni a depiből kilencedikes koromban. Éreztem, hogy a siker vonatán ülök, de ez a vonat kisiklott, és a gyógyuló sebeim azonnal szétszakadtak. A sebek újra véreztek, és megint depresszióba estem. Egy kis hajszál választott el a sikertől – emlékeztem vissza, sajnáltatva magam.
– Mi történt veled három évvel ezelőtt?
– Elmondom neked tömören, mert nincs kedvem nagyon beszélni róla – kiittam a sörösüveget –, megérted, remélem.
– Mesélj, kíváncsi vagyok.
– Tehát, én a Tolkavi Gimnázium tanulója voltam négy éven át. Én itt érettségiztem 2016 májusában. Három évvel ezelőtt viszont megismerkedtem egy Gyuri nevű szőke fiúval, akinek volt egy ikertesója, Richárd, illetve volt egy kövér gyerek is, akit Kristóf Pecáznak hívtak. Nekem őket egy nálam nem sokkal magasabb fiú, Antal Donero mutatta be. Őszintén szólva én utáltam Richárdot, Kristófot és Antalt. Ki nem állhattam őket! Én csak Gyurit szerettem. Oda voltam érte, mert szimpatizáltam vele. Bejött nálam ez a rajongás pszichológiája Gyuri iránt. Az volt a célom, hogy minél többet tudjak beszélni Györggyel, és hogy a barátom legyen. Sajnos 2013. február 21-én összetörtem, mert láttam smárolni ezt a faszszopót egy nála egy évvel fiatalabb lánnyal, Flóra Hajdúval. Én otthon elsírtam magam. Irigy voltam Flórára, mert tudtam, hogy Gyuri többet fog vele foglalkozni, mint velem!
– Ú, Robi... erre nem tudok mit mondani. Ugye nem vagy meleg? – kérdezte kínosan.
– NEM! Én nem vagyok meleg! – kiáltottam fel. – Én csak szimpatizáltam Gyurival, mert ő volt a példaképem, de most Axel Osborne az én bálványom, nem pedig ez a b*zi Gyuri!
– Értem. Folytasd tovább.
– Szóval, eltelt pár hét. Én újra depressziós lettem emiatt. El voltam keseredve, és sokat is sírtam, azonban megtettem a lehetetlent. Összevesztem velük, majd írtam egy novellát a balhéról, amit kitettem az osztályom csoportjába. Sajnos valaki elküldte ezt b*zi Gyurkának, aki mérges volt rám. Másnap megbeszéltük a dolgokat, de beköpött a homokos pasijaival együtt az osztályfőnöküknek, Gabriella Budavárinak, aki tanított engem történelemből, nyelvtanból és irodalomból. A tanárnővel is megbeszéltük az ügyet, nem lett belőle balhé, csakhogy össze voltam törve. Otthon nem mondtam el senkinek, mert féltem, hogy kikapok. Persze később ezt elmondtam otthon, de akkor már mindegy volt. Egy-két hónapon keresztül titkoltam. Előbb az öcsémnek mondtam el, majd a bátyámnak, aztán a nagyapámnak, végül pedig anyámnak. Apám erről nem tud semmit – vártam egy kicsit. – Egy hónappal később Németországban voltam, és ez az utazás megváltoztatott. Gyuriék közömbösek lettek nekem, viszont elkezdtem valamit érezni Gyuriék osztálytársa, Anita Ribanocz iránt. Talán szerelmes voltam belé, nem tudom... Mindegy. Ennek a lánynak adtam egy képeslapot és egy csokit. A képeslapra egy depressziós verset írtam, melynek az volt a címe, hogy depresszió. Anita mérges lett rám, és az osztályában mindenkinek megmutatta a képeslapot. Megint kibeszéltek ezek a Z-s faszszopók! Azt mondták rám, hogy idióta és egy szemétláda vagyok. Anita meg persze elmondott engem mindennek Lifeinvaderen, aztán nagy nehezen belenyugodtam sorsomba. Ekkor már megjegyzem, hogy tiszta őrült voltam. Végül pedig az utolsó két hónapban összevesztem az osztályomban a lányokkal, de erről nem mesélek inkább. Elegem van ezekből a k**va emlékekből! Egyedül csak annyit mondok el, hogy ezek a lányok nem hitték el nekem, hogy depressziós vagyok. Ez bosszant engem, hogy az emberek nem hisznek nekem! Kérlek, Michael, legalább te higgyél nekem! – kérleltem tőle feszülten. – Én depressziós vagyok, csak nem mutatom ki. Reggel még nyugodt vagyok, viszont este sírok egyfolytában. Mindig az jár az eszemben, hogy meg kéne ölnöm magam.
– Ne, ezt azért ne! Meg ne tedd! – emelte fel hangját, mely némi aggodalommal párosult.
– Nyugi, nem fogom. Csak gondoltam rá, de nem teszem meg.
– Figyelj, szarj rájuk. Nem kell őket már látnod. Nem érdemes foglalkoznod ezzel, mert már évek teltek el! Robi, hidd el, pár év és már nem fog érdekelni téged ez a téma. Ne haragudj, hogy ezt mondom, de ez eléggé gyerekes dolog tőled. Felnőtt vagy! Embereket gyilkolsz, és mégis azért sírsz, mert összevesztél velük? – oktatott ki, hogy tanuljak a hibáimból.
– Michael, ezt te nem érted.
– De, értem, Robi.
– Én nem erre gondolok, hanem arra, hogy nincsenek barátaim. Igazából nincs értelme ennek a témának. Három éve volt, nem számít már. Miután elmentem a gimiből, megszüntettem a kapcsolatomat mindenkivel. Az összes tolkavi gyereket kitöröltem az emlékeimből. Meg kellett ezt tennem, hogy új életet tudjak kezdeni Wintershore-ban. Az volt az álmom, hogy író leszek, és hogy nem fogok egyetemre menni, hanem elmegyek egy adrwingtoni nagyvárosba. Gondolkodtam, hogy hová menjek, és rájöttem, hogy feljövök ide, a fővárosba. Sajnos a szüleim beírattak egyetemre, de hál’ Istennek, hamar kicsaptak. Megfogadtam, hogy azért jöttem fel a fővárosba, hogy lássak egy kis világot, és hogy legyenek barátaim. Pihenni szerettem volna! El akartam menni Bongohaze-ből, mert már nem bírtam tovább a magánnyal. Nincsenek barátaim! – Nekicsaptam a sörösüveget a parkettának. Az üveg ripityára tört. Michael tátott szájjal nézte a reakciómat. Látta, hogy felhúztam az agyamat. Bevallom, hogy részeg voltam egy kicsit az alkoholtól.
– Jól vagy? – érdeklődött reszketve. Megijedt tőlem.
– Nem, nem vagyok jól, Michael! KURVÁRA NEM VAGYOK! – ordítottam felpaprikázva. – Tudod, hogy ez milyen nehéz nekem? Idejöttem Wintershore-ba, de nem tudom kitépni szívemből a múltamat! Megölték a mesteremet, elrabolták Leandrost, megpróbálták megölni Lizát és felgyújtották a házamat! Sőt, ma a maffiával fogok üzletelni László Hiller kérésére. Szerinted tudok így felejteni?
– Jó, megértem. Együtt érzek veled.
– Figyelj, nem mondom azt, hogy nem voltak barátaim. Igenis voltak! Mégis magányos voltam. Tudod miért, hmmm? – hisztiztem. – Azért, mert nem láttam őket minden nap! Csak az iskola kötött velük össze! Szabadidőmben sohasem találkoztam velük, mert én Bongohaze-ban élek, és én nem megyek el otthonról! Én mindig otthon vagyok, és a regényeimet írom. Unalmas életem van. Lifeinvaderen beszélek csak velük, de az nem olyan, mint a valóság! Az csak írás és olvasás, nem pedig kommunikáció! Én látni akarom a szemüket és hallani a hangjukat! Nyáron mindig magányos voltam, mert nem láttam őket. Otthonról én sohasem megyek el, mert zárkózott vagyok. Ezért nincsenek igazi barátaim, akikkel elmehetnék erre-arra! Annyira szeretném, ha elvinnének engem valahová, vagy csak simán beszélgetnék velük a SZABADBAN, nem pedig az interneten!
– Istenem, Robi, már mindent értek. Sajnálom – osztozott érzelmeimben letörten. – Róbert, megadom a telefonszámomat, és ha gondolod, akkor elmehetünk sörözni, vagy megnézünk valamilyen filmet a moziban, oké?
– Nagylelkű vagy, Michael. Bocs az üveg miatt, és amiatt is, hogy kiabáltam az előbb. Ki kell adnom valahogyan az érzelmeimet, de egy kicsit berúgtam. Az alkohol segít levezetni az indulatot.
– Nincs semmi baj, Róbert. Én a barátod vagyok, még ha nem is hiszed el. Nem érdekel, hogy idősebb vagyok nálad, mert igenis szükséged van rám! Ha minden jól alakul, elviszlek magamhoz Los Santosba, és bemutatom neked a haverjaimat. Én egy filmrendező vagyok, Liza pedig egy színésznő. Rengeteg embert fogsz megismerni, Róbert.
– Michael, nem jövök veletek Amerikába – ábrándítottam ki csalódottan.
– Mi? Miért nem...? – dadogta.
– Afganisztánban a helyem. Megmentem Axel Osborne-t az iszlámtól. Visszahozom őt Felíciának.
– Jaj, ne már! Egy olyan emberért kockáztatnád az életedet, akit nem is ismersz?
– Igen, mert a barátom! Ő olyan, mint én. Ő a testvérem, érted? Ő olyan nekem, mint a bátyám! – álltam ki igazam mellett gőgösen.
– Magyarázd el nekem, hogy miért vagy ennyire oda ezért az Axelért, oké?
– Rendben, elmagyarázom akkor neked.
– Hallgatlak – töltött magának kávét a kancsóból.
– Felíciát én tavaly ismertem meg. Kórházba kerültem, és ő volt az én ápolónőm. Nagyon megszerettem ezt a szép zöld szemű lányt. Hosszú, fekete haja van. Korábban barna volt a haja, de befestette. Megjegyzem, hogy Axel is festette a haját. Axel eredetileg szőke volt, de befestette feketére, majd az apja halála után barnára váltott. Nagyon szépek voltak ők együtt. Imádtam Felíciát. Szerelmes vagyok belé, Michael.
– Felíciába vagy Axelbe? – tréfálkozott röhögve.
– Jó, hogy Felíciába! Nem vagyok meleg – kacagtam. – Felícia egy intelligens és gyönyörű nő. Október 17-én lesz huszonkilenc éves. Ő sajnos tíz évvel idősebb nálam, de én szeretem őt. Nagyon megkedveltem ezt a csajt. Annyira jó vele beszélgetni. Elmesélt nekem mindent az életéről, és én is elmondtam neki mindent magamról. Ő is tud ezekről, amit neked mondtam az előbb.
– Nagyon kedvelhetitek akkor egymást.
– Igen, kedveljük egymást. Ő az én legjobb lánybarátom – hencegtem elandalodva.
– Az előbb még azt mondtad, hogy nincsenek barátaid, és hogy nem barátkozol idősebbekkel – leplezett le tompa hangon.
– Igen, mert... – akadoztam meg összezavarodva. – Michael, Felícia nem Wintershore-ban él! Ritkán találkozom vele. Lifeinvaderen beszélek csak vele. Folyton belikeolom a képeit, és mindig odaírom, hogy nagyon szép, vagy csak teszek oda egy szívet.
– Jól van, nem számít, mondd tovább.
– Na, tehát az van, hogy Felícia a legjobb lánybarátom. Annyi mindent tudunk már egymásról. Vannak közös képeink is. Szeretem őt. Olyan jól néz ki. Axel nem is tudja, hogy mennyire szerencsés ember, hogy a világ legszebb nőjével járhatott. Felíciánál nincs szebb nő, Michael! – ismertem el romantikusan.
– Azért ne túlozz. Van nála szebb nő a világ!
– Nem, nincs! Felícia anyjától örökölte szépségét. Azok a szép szemek, és a mosolya... Á, elolvadok, ha ránézek – érzékenyültem el elpirulva.
– Fiatalság... – Vállat vont, majd kávéját ízlelgette tovább.
– Szerinted gáz, hogy szerelmes vagyok belé? Ő ’87-es, én meg ’97-es vagyok. Nagyon szeretném, ha a barátnőm lenne, de ő még mindig Axelt szereti, és én kisfiú vagyok neki. Sok a szerelemben a tíz éve?
– Hidd el, ha egy ötvenegy éves férfi azt mondja neked, hogy nem sok, akkor nem sok.
– Ez biztos? – hezitáltam, miközben rágtam körmeimet. – És a barátságban sem az?
– Abban meg végképp. Ne legyél már ennyire anyagias! Miért hiszed, hogy számít a korkülönbség? Idősebb korban már nem számít!
– Még akkor sem számít, ha a lány idősebb tíz évvel, nem pedig a fiú? Úgy vettem észre, hogy ha a fiú idősebb, akkor nem számít, de ha a lány, akkor igen. Most akkor mi van?
– Nincs semmi. Most még soknak tartod azt a tíz évet, mert nagyon fiatal vagy, de majd tíz-húsz év múlva már nem fogsz ezzel foglalkozni.
– Figyelj, Felícia Axelnél is idősebb! Axel ’91-es. Felícia tehát négy évvel idősebb nála, mégis lefeküdtek egymással számtalanszor. Gyerekük is lenne, ha Felícia nem vetélt el volna – vettem egy nagy levegőt. – Jó, az is igaz, hogy Axel sokkal közelebb áll korban Felíciához, mint én. Axel a bátyám lehetne, mert hat évvel idősebb nálam. Sok az a hat év a barátságban?
– Nem sok! Miért hiszed még mindig azt, hogy nem barátkozhatsz azzal, akivel szeretnél?
– Az előbb már elmondtam. Félek. Félek, hogy nem fognak szeretni engem. Pesszimista vagyok.
– Miért ne szeretnének téged? Jó srác vagy. Én is szeretlek, pedig én harminckét évvel vagyok nálad idősebb.
– Jó, mindegy. Térjünk akkor vissza Axelre. Felíciát ezzel kitárgyaltuk – álltam meg egy szösszenetre. – Szóval, nem tudom, hogy te mit hallottál Axelről, de azt alátámasztom, hogy az amerikai média hazudott róla! Ő nem terrorista, hanem egy érzékeny depis fiú. Ő olyan, mint én! Az apja meghalt egy betegségben 2011 augusztusában, ezért Axel visszautazott Chicagóba. Legnagyobb meglepetésére az apja a végakaratában nekiadta vagyonát és Chicago alpolgármesteri címét. A nagybácsikája, Pegasus ezt nem nézte jó szemmel. Axel egy végtelenül tékozló fiú volt, aki mindenféle hülyeséget vett magának. Egész nap pornót nézett, cigizett, whiskyt ivott és maszturbált. Ő egy igazi rosszfiú! Sokáig férfimodell volt Európában, mert az apja elküldte őt tanulni. Axel utált tanulni. Nem voltak barátai és csajai sem. Habár a lányok szerették. Szívesen megmutatta nekik a testét, de sohasem feküdtek le vele. Axel elit iskolákba járt, ezért nem volt ideje bulizni. Ő mellesleg hét nyelven tudott beszélni. Okos srác, de tényleg. Okos és szép. Kár, hogy nem volt igazi gyerekkora. Ez az átka annak, ha gazdag családba születsz bele – meséltem. – Mindemellett Axel anyja meghalt autóbalesetben még 1998-ban, aztán Axelnek van egy nővére, aki két évvel idősebb nála. Meghann Osborne a lány neve. Axelt elválasztották tőle még gyerekkorukban, azonban Axel megtudta, hogy hol tartják fogva a nővérét, ezért kiszabadította őt.
– Érdekes.
– Igen, az. Remélem, lesz alkalmam találkozni vele. Kihozom őt Afganisztánból, Felícia pedig újra boldog lesz.
– Nemes lélekre vall, hogy segíteni akarsz egy szenvedő fiúnak, de több mint valószínű, hogy ebből nem lesz semmi.
– És ha amnesztiát kap? Hamarosan új elnöke lesz az USA-nak. Ben Obranmo lehet, hogy megkegyelmez neki. Ő lesz Amerika legelső színes bőrű elnöke. Hátha szimpatizálni fog Axellel, ezért amnesztiát fog neki adni.
– Ki tudja, lehet. A remény hal meg utoljára – válaszolta filozofálva.
– Amúgy mondom tovább a történetét. Szóval, Axel tékozló volt. Depressziója miatt részegedett le mindig, csakhogy egy idő után megváltozott. Megismerte Felíciát, akibe beleszeretett. Felícia és Axel 2011 novemberében jöttek össze. Vacsoráztak, csókolóztak, majd elhálták az éjszakát. Szerették egymást. Axel persze sokszor leégette magát Felícia miatt, de Felícia megbocsátott neki. Hónapokon át tartott ez a kapcsolat, mígnem Pegasus rájött, hogy Felícia terhes lett Axeltől. Pegasus mérgében megpróbálta megölni a lányt, de Axel megvédte kedvesét azáltal, hogy megölte a bácsikáját. Megfojtotta. Sajnálatosan Felícia elvetélt, Axelön pedig annyira eluralkodott a méreg, hogy összefogott Nick Robinsonnal, Ray McKellennel és egy csomó arab terroristával, hogy leigázzák az FIB-t, az IAA-t, az ikreket és Jason Adamset. Végül Axel terve elbukott. Rayt megölték, Axelt száműzték Afganisztánba, Nick meg vasúti sintér lett. Szegény fiú. Már négy éve van száműzetésben, Felícia pedig négy éve boldogtalan. Felíciának már csak én maradtam. Én vagyok neki a remény. Azt mondta nekem, hogy Én és Axel vagyunk számára a legfontosabbak. Szerintem szeret ő engem, csak nem vallja be. Megpróbálná velem, mert nem akar boldogtalan lenni, de mégis ott van az a tíz év és Axel iránti hűsége. Az álmomban mégis az volt, hogy lefeküdtem vele 2016. november 14-én. Várom már ezt a napot. Járni akarok vele egy kicsit, hogy ne érezze magát magányosnak. Axel nem fog rám haragudni miatta, sőt örülni fog neki!
– Érdekes történet. Furcsa, hogy nem is ismered őt, de a legjobb barátodnak tartod. Felícia meg biztosan szép és kedves lehet.
– Mutassak róluk fényképet? A telefonomon jó sok van. Tessék – nyújtottam át neki zöld mobilomat. – Menj be a galériába. Axelről és Felíciáról is vannak fotóim. Felíciát azért mentettem el, mert néha kiverem rá. Jó csaj. Szúrnám – kacsintottam neki kérkedve, erre felcsillantak Michael szemei.
– Tényleg jó csaj. Igazad volt. Nagyon szép. Én is szúrnám őt, csak én már öreg vagyok – adta vissza a telefont. – Látod, a harminc év korkülönbség már sok, a tíz még nem! Helyedben örülnék, hogy mindketten fiatalok vagytok még. Nem sok az a tíz év. Lehet még nála esélyed. Nekem nincs esélyem, mert már ötvenegy vagyok. Lizának egy szót sem szólok erről. Én is megcsaltam mindig Amandát.
– Nem, nem fogom elvenni Axeltől a boldogságot. Felícia Axelé, nem pedig az enyém. Nem tudnám megbocsátani magamnak, ha elvenném Axel boldogságát. Bocs, de inkább nem.
– Ha te mondod – várt egy kicsit. – Egyébként az előbb említetted az ikreket. Adam és Scott Taylorra gondoltál?
– Igen, rájuk. Ismered őket?
– Aha. Jó srácok. Szerepelnek a filmjeimben. Kezdők még, de jól színészkednek. Liza is ismeri őket. Kérdezd csak meg, sokat tud róluk mesélni. A családom jóban van az ikrekkel.
– Bocs, hogy ezt mondom, de nem érdekelnek az ikrek. Bántották Axelt. Axel szerette az ikreket, de az ikrek elárulták őt. Nem tudnak érdekelni a Taylor-ikrek. Bocs. Nem barátkozom én sztárokkal – mondtam ellent neki laposan.
– Robi, az ikrek sokkal közelebb állnak hozzád korban. Csak három évvel idősebbek nálad! Nagyon jó srácok ők. Kedvesek, aranyosak és lököttek. Ők nagyon életvidámak, és sohasem voltak depressziósak! Erőt fognak adni neked. Elmehetsz velük bandázni. Majdnem a te korosztályod – győzködött lelkesen.
– Nem hinném. ’94-esek. Inkább a bátyám korosztálya. Az ikrek az Y generáció legvégén születtek. Ja, és csak tudd, bíztam meg már én ikrekben, akik csúnyán becsaptak.
– De ők nem olyanok, mint György és Richárd, ők sokkal jobbak! – védte álláspontját. – Nagyon jól ki fogsz velük jönni, látom előre. Nagyon helyes srácok. A tinilányok haldokolnak értük! Eljössz velem Amerikába, és megismered őket.
– Hát, nem tudom. Megpróbálnám azért velük, mert ők is barna hajúak és a szemszínük is barna. Én is barna vagyok meg ők is. Megpróbálnám azért, csak ne használjanak ki – törődtem bele bizakodva.
– Nem fognak. Ők rendesek.
– Szeretnék azért barátkozni ikrekkel. Mindig is akartam ikerbarátokat. A Peterson-ikrekkel nem sikerült, de remélem, hogy a Taylorokkal fog. Mindenesetre kíváncsi leszek rájuk. Majd mutass be akkor nekik.
– Meglesz.
– Oké. – A mondat befejeztével megcsörrent telefonom. Hiller volt az. Felvettem.
– Róbert, hol vagy? Gyere a múltkori törzshelyünkre, hiszen mindjárt megérkezik Jon Gravelli a barátommal! Sőt, van egy megbízható ember, aki ismeri a Bizottság taktikáit. Ide kell jönnöd! – sietettet nyugtalankodva.
– Rendben, indulok! – tettem le a telefont, majd Michaelhöz fordultam. – Michael, köszönöm a beszélgetést. Nagyon jólesett. Örülök, hogy kiönthettem neked a szívemet. Most már nyugodtabb vagyok valamivel.
– Igen, tényleg jó volt beszélni veled. Kérlek, hívj fel, ha barátkozni szeretnél velem. Elmehetnénk erre-arra. A barátod leszek, és számíthatsz rám.
– Oké. Tessék, írd be a számodat a mobilomba – nyomtam kezébe a készüléket. – Örülök, hogy elmondhattam neked az érzelmeimet. Ha gondolod, te is elmondhatod legközelebb.
– Rendben. Tessék, itt a telód. Beleírtam a lányom, a fiam, a feleségem, Franklin, Trevor és a saját számomat is. Hívj fel, ha társaságra vágysz.
– Értem. Szia, Michael. – Búcsúképpen átöleltem, majd visszamentem Liza szobájába, hogy felvegyem a ruháimat.

Visszahúztam a fekete öltönyömet és a fekete öltönynadrágomat, majd bementem a mosdóba, hogy egy kicsit megnézzem magam a tükörben, és hogy készítsek magamról egy-két szelfit, hogy legyen új profilképem Lifeinvaderen. Nem néztem ki olyan rosszul. Szerettem az öltönyöket. Elegáns voltam bennük. Úgyis aktuális volt az öltönyhordás, hiszen a maffiával kellett üzletelnem aznap. Előtte még sohasem volt alkalmam találkoznom a Cosa Nostrával, de most úgy tűnt, hogy végre lesz alkalmam egy kis izgalomban. A maffiától sokan félnek. Amerikában és Európában a maffia nagyjából olyan, mint Ázsiában az arab terroristák. Nálunk maffiózók vannak, náluk meg iszlamisták.

Már indultam az ajtó felé, azonban Michael megállított. Hátrapillantottam. Láttam szemeiből, hogy akar tőlem még valamit. Mély bizalmat és baráti megértést sugalltak kék szemei.

– Róbert.
– Igen, Michael?
– Nézd, nem akarlak megsérteni, de mondanom kell valamit – állt elő vele könyörtelenül.
– Miről lenne szó?
– Ne vedd el Lizát. Nem a négy év korkülönbség miatt mondom, hanem amiatt, mert nem lesz vele igazi jövőd. Liza az idősebb és izmosabb pasikat szereti. Te neki csak egy futókaland vagy. Dobni fog téged. Kíméld meg magad a fájdalomtól. Nem akarom, hogy depressziósabb legyél Liza miatt. Aggódok érted – magyarázta aggodalmaskodva. Féltett engem, de nagyon.
– Talán igazad van. Az álmomban is ez volt, de én mégis optimista leszek. Megpróbálom vele egy kicsit, de ha nem lesz igazi kapcsolatunk, akkor szakítani fogunk – szögeztem le pozitívan.
– Azt ajánlom, minél hamarabb tedd meg. Neki nem fog fájni, ha dobod őt, de neked fájni fog, ha ő fog téged.
– Rendben. Kösz a tanácsot. Szia, Michael. Vigyázz magadra. – Kiléptem az ajtón, majd hívtam egy taxit.

A taxiban ülve gondolkodni kezdtem Michael szavain. Igaza volt. Én hülye, optimista voltam, és később ezt jól megszívtam. A tegnapi álmom figyelmeztetés volt a jövőmet illetően. Ez az álom mutatta meg, hogy kerüljem el Lizát és Axelt. Kurvára nem fogom Axelt eldobni magamtól. Lizát igen, de Axelt nem. Axelnek szüksége van egy nála fiatalabb barátra, aki szeretni fogja őt. Ha őáltala kell meghalnom, akkor meghalok. Elfogadom sorsomat. Az én végzetem Axel lesz. Inkább ő öljön meg, mint az öregség vagy a depresszió – gondoltam magamban.

Kiszálltam a taxiból, és beléptem a Cluckin’ Bell kajáldába. Gábor most nem volt sehol. Valószínűleg gyúrhatta magát. Közben pedig rátaláltam Hillerre, aki két ismeretlennel beszélgetett egy asztalnál. Az egyik negyvenkilenc éves volt, a másik pedig harminckilenc. Az idősebbik egy halványbarna öltönyt, egy fekete inget és egy szintén halványbarna színű nadrágot viselt, a fiatalabbik pedig egy fekete bőrdzsekit, egy fehér izompólót és egy kék farmert, sőt egy aranyból készült nyakláncot is hordott magán. Az öreget Phil Bellnek hívták, a fiatalt meg Frankie Gallónak. Mindketten rokonok voltak, mert Phil Frankie nagybátyja volt. Phil csak egy évvel volt idősebb apámnál, Frankie meg két évvel volt fiatalabb anyámnál. A sors iróniája, hogy Phil ’67-ben született, Frankie ’77-ben, Felícia ’87-ben, én meg ’97-ben. Négy generációt körbeölelt ez a tény. Phil egy késői baby boom, Frankie X generációs, Felícia Y-os, én meg Z-s vagyok. Milyen véletlenek vannak. Jóllehet Phil igazából csak félig baby boom, mert a baby boom generáció 1946-tól 1964-ig tartott. Apámmal és Michaellel is ugyanez a helyzet. Michael ’65-ös, apám meg ’68-as. Ők félig baby boomok és félig X-esek, mert akik a ’60-as években születtek, azok úgyis már nem mai csirkék. Emellett Philnek és Frankie-nek a hajszíne barna volt. Phil már erősen őszült, míg Frankie-nek még mindig fiatalos volt a haja. Mellesleg Frankie-nek nagyon erős szőrzete volt. Nálam is erősebb szőrzettel rendelkezett. Pajesza dús és barna volt, a frizurája pedig elegáns. Ezzel szemben Philnek volt egy nagyon kicsi tokája, és az ádámcsutkája eléggé nagy volt. Csakis egy közös dolog volt bennük a hajszín kivételével, mégpedig a szemszínük. Mindketten zöld szeműek voltak. Imádtam a zöld szemszínt. Apámnak, Felíciának és Gábornak is zöld szemszíne volt. Nagyon szép a zöld, de azért a kék a legjobb.

Leültem melléjük.

– Róbert, hadd mutassam be neked Phil Bellt és Frankie Gallót – mutatta be őket szerényen. – Srácok, ő itt Róbert Bock. Ugye milyen magas?
– Üdv! Örvendek a találkozásnak.
– Állj! Hogy lehet így kinézni? Azonnal vegyél egy normális öltönyt! – tett megjegyzést az öltözködésemre Phil. Nagyon unszimpatikus jelleme volt. Már most utáltam.
– Tessék?!
– Jól hallottad, húzzál magadra valami normális ruhát, mert nagyon béna ez a kék póló, és az öltönyöd tiszta szakadt! – gúnyolódott nagyképűen.
– Már megbocsásson, mister, de ne szóljon bele az életembe! Foglalkozzon magával! Mi köze van hozzá, hogy hogyan öltözködöm? Én szabad és független vagyok. Nekem ne szóljon be!
– Nesze, itt egy kupon a Ponsonbys ruhaboltba – nyújtotta át. – Ötven százalékkal olcsóbban vásárolhatsz, hiszen így nem járulhatsz a Gambetti család elé.
– Kösz! – vetettem oda elundorodva.
– Szóval, mivel megbeszéltétek a problémátokat, így visszatérhetünk a tervre. – Hiller megtörölte az izzadt homlokát az izgalomtól. – Róbert, Mr. Bell egy régi barátom, aki sokat segített nekem Liberty Cityben. Most újra segítségünkre lehet az unokaöccsével, Frankie-vel együtt.
– Értem, de mégis mi lesz az én feladatom? – tudatlankodtam tapasztalatlanul.
– Te egy távcsövessel figyeled ifjabb Jon Gravellit és embereit. Tudod, a biztonság kedvéért – szólalt meg Frankie.
– Ja, értem. Szóval, azt akarjátok, hogy lőjem le a maffiózókat, hogy ha például megtámadnak bennünket? Világos.
– Igen, pontosan – adott igazat Phil bólogatva.
– Ez szuper, ezzel megvagyunk. Most pedig megreggelizünk, és beszállunk Phil autójába, majd elmegyünk a helyszínre, világos? – kérdezett vissza László, miközben beleharapott egy mézes csirkecombba. A méz ráfolyt ősz bajuszára.
– Persze – mondtam nyugodt hangerővel, majd Philhez intéztem egy-két kérdést. – Mr. Bell, mesélne nekem egy-két dolgot a maffiáról? Engem nagyon érdekel ennek az öt nagy maffiacsaládnak a története. Tudna róluk beszélni?
– Azt kéred, hogy meséljek neked a maffiáról? Minek?! Te egy gyökér Z generációs szaros vagy, aki még soha életében nem használt fegyvert. Menj, azt barátkozzál a pávákkal meg a hipszterekkel, te úgyis a korosztályukhoz tartozol, pöcs – űzött csúfot belőlem flegmán. Nagyon lenéző és bunkó ember volt ő. Mindig elkap az ideg, mikor az idősebbek lenézik a Z generáció tagjait. Ilyenkor szét tudnék ütni mindenkit.
– Ezt jól megmondtad neki, bácsikám. Nagy vagy! – csapott rá Frankie nagybácsikája vállára a dicséret jeleként.
– Mi van?! – mordultam rá idegbajosan. Foszlott belőlem a harag és a méreg. Elöntötte az agyamat a lila köd. – Te hülye f*sz! Lelkesen megkérdeztem magától, hogy tudna-e mesélni a maffiáról, erre maga elmond engem mindennek! Hát baszódjál meg! Miért baj az, hogy én Z-s vagyok? Kurvára nem tehetek róla, te üvegpöcsű! És én nem vagyok páva meg hipszter, hanem én egy szabad és független fiú vagyok!
– Nem, te egy sírós és hisztis kislány vagy! – vágott nekem vissza gonoszkodva. Frankie még mindig nevetett, Hiller pedig már lassan felrobbant a dühtől.
– Idefigyelj, te rohadék! Ha eljön az ideje, megöllek a kibaszott maffiával együtt! Én, Axel Osborne, Gábor Weisz, Adam és Scott Taylor és Raleigh Wayne legyőzzük a maffiát, az iszlámot, utána pedig téged, te balfasz!
– Te meg miről beszélsz?! – értetlenkedett Phil. Nem értette, hogy kikről beszélek.
– Ők a barátaim! Mi hatan végezni fogunk veletek!
– Ó, de félek! Csak tudod, én egy hadnagy voltam a Pegorino bűnügyi családnál még 2008-ban! Simán meg tudnálak ölni! Egy maffiózóval van dolgod, fiam!
– ELÉG! – üvöltött Hiller, de olyannyira hangosan, hogy hirtelen mindenki elhalkult az étteremben. – Hagyjátok ezt abba! Gyerekesek vagytok mindketten, vegyétek már észre! Inkább békességben együk meg az ételt, oké?
– Nem, én ezzel a faszkalappal nem eszem együtt. Kimegyek, és ott megeszem majd a kajámat. Basszátok meg! – Kifutottam, és ott elfogyasztottam a hamburgereimet. Hiller kijött vigasztalni, de nem nagyon foglalkoztam vele. Phil Bell ezzel a szememben végleg megutáltatta magát.

A többiek is végeztek a reggelivel egy rövid idő után. Bell PMP 600-as autója előtt vártam őket. Nem volt ez olyan rossz autó. Fekete színű, négyajtós és luxusszedán. A maffia előszeretettel használta az ehhez hasonló járműveket. Látszik, hogy Bell egy vérbeli bűnöző.

Beültünk, és már hajtottunk is a Szentpéteri építkezéshez. Én voltam a sofőr, Phil az anyósülésen ült, Hiller és Frankie pedig hátul. Az utazás alatt egy szót sem szóltam Philhez. Nem akartam megint felidegesíteni magam. Társaim csak a feladatot demonstrálták. Az én tennivalóm csupán annyi volt, hogy egy épület tetejéről kellett figyelnem az alkut egy mesterlövészpuska társaságával, majd miután elértük a helyszínt, kiszálltunk.

Az építkezés területét a Messina és a Gambetti maffiacsalád uralta. Az ott dolgozó munkások a maffiának dolgoztak. Adóbehajtók, végrehajtók vagy támogatók lehettek. Szerintem inkább támogatók, mert ők nem tagjai a családnak, gyakran nem is olasz származásúak. Ezen kívül az őrséget katonák és kapitányok alkották. A katonák azok a maffiánál, akik üzleti tevékenységeket bonyolítanak le, a kapitányok pedig körülbelül tíz vagy több katonából álló legénységet irányítanak. Tetszett, hogy menő öltönyöket hordtak.

Phil átadott nekem egy Gepárd M6 Hiúz puskát, amelyre egy távcső, egy kamerarendszer és egy visszarúgást elnyelő cső volt rászerelve. Aranyos fegyver, jó pontos, elég messzire lő és nagyon erős – mondtam magamban, majd fellépcsőztem egy közelben lévő építmény tetejére.

Elhelyezkedtem fekve, mert a mesterlövészem súlya nagyon nagy volt. Kényelmesen figyeltem az üzletet. Öltönyös gengszterek léptek oda Hillerékhez, fegyverekkel kezükben. Két fontosabb személyt egyből kiszúrtam. Ott volt ifjabb Jon Gravelli és Roy Zito is, akik a Gambetti család vezetői voltak. Jon 1968-ban született, Roy pedig 1973-ban. Jon magas, erős és elegáns volt. Egy szürke öltönyben, egy barna öltönynadrágban, egy fekete lakkozott cipőben és egy vörös sálban tündökölt, mi több hordott magán egy szemüveget is. Sötétbarna hajában volt egy-két őszhajszál is. Ugyanakkor Roy Jonnak ellentéte volt. Roy egy visszataszító, gusztustalan alak volt. Egy fekete bőrdzsekiben, egy kék pulóverben, egy kék farmernadrágban és egy szürke sportcipőben pompázott. A nyakán volt egy aranyozott nyaklánc. Haja rövid és fekete volt, de már ő is őszülni kezdett. Félelmetesnek tűnt. Fekete szemei gonoszságot és brutalitást árultak el róla. Szívesen megöltem volna, de nem tehettem Hiller miatt.

A célpontokat megfigyelve céloztam és vártam. Nyugodtan zajlott az üzlet, mígnem valamiért elkezdtek veszekedni az üzletfelek a pénzt látva. Nem értettem, hogy most mit művelnek. Jon ideges volt, és hangosan kiabált Hillerre. Teljesen össze voltam zavarodva. Nem tudtam, hogy most mit tegyek, de mikor láttam, hogy az egyik gengszter már a fegyveréért nyúl, azonnal lőttem, ennek köszönhetően kitört egy hosszas lövöldözés.

Mindenki fedezéke vonult, én viszont lövöldöztem fentről az ellenfeleket, amíg észre nem vettek a szomszédos házakból. Az öltönyös ellenfelek szintén távcsövesekkel lőttek rám. Nehézkesen felemeltem fegyveremet, és egy kéménynél találtam fedezéket. Kihajoltam, majd lőttem. Első célpontom összeesett. Másodjára, majd harmadjára is kibújtam, és szintén intéztem feléjük néhány golyót. Mégis óvatosan kellett bánnom a lőszerekkel, mert csak öt töltény fért bele, így gyakran újra kellett táraznom.

Mikor már majdnem végeztem mindenkivel, a daruk tetejéről néhány maffiatag tüzet eresztett rám. Összesen négy daru volt a területen, mindegyiken legalább négyen-öten lehettek. Vettem egy nagy levegőt, aztán kihajoltam és lőttem. Első lövéseim sikert arattak: az egyik férfit fejbe, a másikat mellkasba, a harmadikat pedig lábon találtam el. Páran le is estek a daruról, köszönhetően az erős lövéseimnek.

A hosszadalmas tűzharc közepette figyelnem kellett a túszra is, aki egy hájas szerb fickó volt. Sajnálatosan túl sokat foglalkoztam a hatalmas daruk megtisztításával, merthogy elvesztettem Zitót. Feltápászkodtam, és átmásztam egy deszkán, amely a mellettem levő épület tetejére vezetett, ahol újfent megtámadtak. Itt most közelharci fegyvereket használtak támadóim, ezért elbújtam egy tetőszellőző mögött. Óvatosan elvettem egy halott fickó MP5-ös lőfegyverét, mellyel villámgyorsan kivégeztem célpontjaimat.

Már majdnem végeztem, csakhogy hátulról elkapott egy kövér munkás. Könyökömmel orrba vágtam, így ő összeesett. Megpróbált volna felkelni, de én gyorsabb voltam: egy rögtönzött mozdulattal megemeltem, és lehajítottam a tetőről. Azonnal meghalt a pasas.

Ugrándoztam ezután a tetőkön, míg el nem jutottam egy feljáróhoz. Sebtében felrohantam, azonban molotov-koktélokat dobáltak a fejem fölött. Nagyon betojtam, mert féltem a tűztől. Futottam mindenfelé, mert nem akartam megégni. A munkásoknak majdnem sikerült megölniük engem ezekkel az égő koktélokkal, de ha ez még nem lett volna elég, akkor a Messina és a Gambetti tagokra is kellett figyelnem. Belassult körülöttem az idő. Egy dolgozó felém hajított egy újabb koktélt. Becéloztam az üveget és lőttem. Az üveg tartalma felrobbant, így a robbanás elérte a dolgozókat, akik tűzhalálban részesültek.

Folytattam tovább a harcot, amíg fel nem robbantottam egy gázpalackot, megölve ezzel ellenségeim nagy részét. Ha nem lettek volna robbanós hordók az építkezésen, lehet, hogy megöltek volna, de hál’ Istennek ez nem így lett.

Körülöttem azonban egy újabb osztag érkezett. Egy szempillantás alatt leugrottam az emeletről, belezuhanva egy szemetekkel teli kocsiba. A rendbontók csak bámultak tátott szájjal, hogy le mertem ugrani ilyen magasról. Az biztos, hogy ha a kukásautó nem lett volna ott, már régen halott lennék.

Kiugrottam a szemetekből, és ráleltem a földszinten bajtársaimra. Sikerült megmenteniük a szerbet, aki forróan átölelte egykori barátját, Hillert. Az ipse harminckilenc éves volt. Egy fehér sportcipő, egy barna melegítőnadrág és egy barnásfehér pulcsi volt rajta. Nem volt valami szívtipró, mert nagyon dagadt volt. Gesztenyebarna frizurája, barna kecskeszakálla és barna szemei voltak. Sajnáltam szegénykét. Láttam rajta, hogy a nők nem szerették őt annyira a kövérsége miatt, és hogy nem volt túlzottan sok barátja, ezért megfogadtam, hogy ha minden jól alakul, akkor vele is elkezdek haverkodni. Különben Roman Bellicnek hívták.

– Roman, itt vagyok, nyugodj meg! – erősítette Hiller egy öleléssel. Látszott rajtuk, hogy barátok voltak.
– Annyira féltem! Hálás vagyok, hogy eljöttél értem, Hiller – hálálkodott könnyek között.
– Megígértem, hogy megmentelek, Roman. Sajnos a pénz hamis volt; valaki hamisítványt adott nekünk, ezért támadtak meg minket Gravelliékkel – motyogta Romannak, miközben mérges tekintetet fordított felém a rendőrtiszt. Egyből világossá vált, hogy Johnny Klebitz átverhetett engem, és lényegében neki köszönhető, hogy megtámadtak bennünket az alkudozás alatt.
– Menjünk haza, kérlek – jajgatott.
– Nem! Még nem! Jon Gravelli és Roy Zito még életben vannak! – kiáltoztam feléjük.
– Róbert, nem kell őket megölnünk, tudniillik csak Roman megmentése volt a feladatunk – morogta Frankie.
– Nem baj, még visszatérhetnek! Jobb, ha ezek a mocskok a sírban vannak! – közöltem velük hideg hangon.
– Most komolyan, te meg akarod ölni az öt család legerősebb tagjának, a Gambettiknek a vezetőjét és az egyik legnagyobb emberét?! – bosszantott fel Phil.
– Miért ne?
– Hány éves vagy?! – kérdezte lekicsinylően.
– Erre nincs most idő, megyek egyedül! Ciao. – Öles léptekkel hagytam el őket, ám visszafordultam, és visszaszóltam Philnek. – Amúgy tizenkilenc.

Visszamentem a tetőre, ahol egy fekete helikopter hangjára lettem figyelmes. Előrántottam MP5-ömet, mellyel rögtön kinyírtam a jelenlévőket, és megpróbáltam felugorni a repülőre, de már nem sikerült, mert túl magasan voltak. Megálltam, Jon Gravelli megszólított engem a repülőből.

– Na, mi van? Nem győztél, fiú – nevetett fel csipkelődve.
– Még nem végeztünk! – dörmögtem morcosan.
– Valóban? Remélem, nem baj, hogy megkérdezem, de annyira kíváncsi vagyok. Mi a neved?
– Róbert Bock vagyok, aki hamarosan elintéz téged és a te kis családodat!
– Majd meglátjuk, Róbert Bock. Habár van benned erő. Szépen meggyilkoltad az embereimet. Jó társam lehetnél.
– Nem hinném, hogy megállnám a helyem a maffiánál. Én nem csatlakozom magukhoz, sajnálom!
– Megértem. Még úgyis csak gyerek van – cikizett ki.
– Mindegy. Az idő megy tovább, semmi sem változik, Mr. Gravelli – búcsúztam el tőle csalódottan.
– Várjál, sztorizzunk egy kicsit!
– Azok után, hogy megpróbált megölni?! Még Ön kéri tőlem, hogy sztorizzak magával?! Ki az az idióta, aki sztorizni akar az ellenségével egy csata után?!
– Nem tartalak az ellenségemnek, Róbert. Szeretném, ha csatlakoznál hozzánk. Együtt sok mindent megtehetünk.
– Persze! A maffia nem szokott toborozni a Z generációból. Maguk csak a baby boomokat, az X-eseket és az Y-osokat szeretik. Egyszóval a Z-sek még éretlenek! A maffia az idősebb és tapasztaltabb férfiakat szeretik. Körülbelül a harmincas, negyvenes és az ötvenes korosztályt célozzák meg. Nem hiszek magának, Gravelli! – lepleztem le. Ő csak nevetett, hogy eltakarja álcáját.
– Ugyan már, Bock. Ez hülyeség.
– Nem, ez nem az. Minél idősebb és megbízhatóbb egy tag a maffiánál, annál nagyobb rangot kap. Én biztosan csak egy adóbehajtó vagy egy támogató lehetnék. Ki van zárva, hogy eláruljam a haverjaimat a hülye ajánlata miatt!
– Hát akkor ezt az utat választod, fiú? Meghalnál inkább?! – hőbörgött, miközben fegyveresek érkeztek a hátam mögé.
– Nem, ma nem ÉN fogok meghalni, hanem MAGA! – Előrántottam MP5-ömet, mellyel becéloztam Gravelli fejét, mindazonáltal nem volt már töltény a fegyverben.
– Mi a f*sz? ÖLJÉTEK MEG! AZONNAL ÖLJÉTEK MEG! – adta ki a parancsot hevesen.

Messina és Gambetti tagok bújtak elő rejtekükből. Minden dühtől fűtve megpróbáltam beugrani Gravelli repülőjébe, ezért egyenesen nekiszaladtam az előttem lévő korlátoknak, majd el is rugaszkodtam. A helikopter feljebb akart szállni, mégis sikerült megkapaszkodnom a lábaiban. Szorosan kellett kapaszkodnom, mert különben leestem volna.

Fennállt az a keserű helyzet is, hogy a maffiatagok le fognak engem lőni, ekképpen benyúltam a jobb kezemmel a farzsebembe, melyből előhúztam egy automatikusan működő pisztolyt. Az automata fegyverek jóval erősebbek és gyorsabbak, mint a hagyományos pisztolyok. Sokkal több golyót tudnak kilőni pár másodperc leforgása alatt.

Dinamikusan kinyírtam mindenkit a pisztolyommal, azonban kaptam a bal oldali vállamba egy lövést. Ezzel megszűnt a kapaszkodás, ám pillanatok alatt a másik kezemmel újból kapaszkodni kezdtem. Ennek annyi volt a hátránya, hogy a pisztolyt kénytelen voltam eldobni, ennek dacára a bal kezemmel elkaptam lőfegyveremet. A fájdalomtól nem tudtam lőni igazán, mert a pisztoly az ügyetlenebbik kezemben, azaz a balban volt benne.

Gravelli közvetlenül a repülőgépből káromkodni kezdett, mivelhogy a forgószárnyat lőni kezdtem, legyőzve ezzel a bal kezemből áradó fájdalmat. Rengeteg golyót kapott a szárny. A helikopter szürke, majd fekete füstöt árasztott magából. Főellenfelem összeesett, én pedig erőt vettem magamon, és bemásztam a repcsi belsejébe, ahol szembetaláltam magam Gravellivel.

A gonosztevő mindkét kezével megragadott egy AK-47-es karabélyt, mielőtt ki nem löktem volna másik két emberét, akik randevúzni készültek a gravitációval. Gravelli becélzott engem, de én azon nyomban fejbe lőttem a pilótát, ellenlábasom karabélyát pedig elhárítottam a bal csuklómmal. Egy erős ütést mértem arcába, melytől szélsebesen kiesett a helikopterből, de ő mégis megrántotta a bal karomat, ezért vele együtt zuhanni kezdtem.

Zuhantunk és csak zuhantunk a mélybe. Lassítva figyelhettem az eseményeket. Láthattam, ahogyan a maffiafőnökkel együtt hullok el a halálba. Jon Gravelli ordított hangosan, ellenben mindkettőnknek szerencséje volt, hiszen közvetlen az építkezési terület mellett egy üveggel fedett épület terült el, melynek ablakát áttörtük a súlyunkkal. Egy vízzel teli hatalmas medencébe estünk bele.

Fáradtan kiúsztam a vízből. Elterültem a medence melletti parkettán. Zihálva vettem a levegőt, viszont haragosom sem volt rest. Feltápászkodott, és egy kést rántott nadrágjából.

– Most véged, Róbert Bock – mondta feldúltan. – Volt választásod, de te elszúrtad!
– Nem! – A szó megrekedt torkomban. Alig bírtam beszélni a fáradtságtól.
– Mary Valvona büszke lesz rám!
– Nem! – feleltem most már hangosabban. – Nem ölhetsz meg engem!
– Ó, dehogynem! – Gravelli jobban megszorította a kést, és sietett felém.

Felkeltem, és sprinteltem minél messzebb tőle. Gravelli nagyon gyorsan futott. Legnagyobb szerencsémre találtam a földön egy szögekkel teli fabotot. Megfogtam az ütőfegyvert, majd az antagonista arcába irányítottam. Jon megfogta a szögecses fegyver élét, és arcon csapott öklével. Kifeküdtem, ő pedig a kést beleszúrta bal tenyerembe. Felhördültem a fájdalomtól. Noha a jobb kezem még szabad volt, de Jon azt is hatástalanította, hiszen ráütötte a szögekkel teli botot.

– Nem kellett volna beleavatkoznod a maffiajátékba – ismételte ostobán, majd a nyakam fojtogatásával vezette le mérgét. – Egyszer mindenkinek meg kell halnia! – Elengedte nyakamat, majd az áttört üvegablak egyik szilánkjával vagdosta arcomat.

Három heget okozott nekem: az első sérülés a bal szemöldökömet találta el, a második a szemöldökömnél egy kicsit lejjebb sebezte meg arcomat, a harmadik pedig keresztben az orromat karcolgatta.

Egy árny suhant a bejáratnál. Megtárazta az M16-os karabélyt, majd célzott és lőtt. A golyó áthatolt Jon Gravelli halántékán. A holtteste visszagurult a medencébe, a vére ellepte a kristálytiszta fürdővizet.

Egy hátrafésült, szőke hajú fiú lépett oda hozzám. Kiszedte a kést a tenyeremből, és felsegített. Száznyolcvanöt centiméter volt. Kék szemei és szőke haja csillogott a napfénytől. 1992-ben született, tehát öt évvel volt idősebb nálam. Izmai szépen ki voltak dolgozva. Helyes srác volt. Első ránézésre igazi motoros rosszfiúnak tűnt. A barna bőrdzsekije, a barna bőrnadrágja és a fekete bakancsa is ezt mutatta. Ami talán a legfurcsább volt benne, az az volt, hogy kissé walesi és ír akcentussal beszélt.

– Megmentetted az életemet, köszönöm! – súgtam vékony, gyenge hangon.
– Igazán nincs mit. Elviszlek biztonságos helyre.
– A barátaim nélkül nem megyek sehová!
– Helló, Róbert. – Egy fiatal lány lépett oda. Hosszú, barna haja volt. Barna szemei hasonlóak voltak az enyémhez. Egy kis kék fejkendő volt a fején. Az unokatestvérem, Tess volt az.
– Tess? Te meg mit keresel itt? – állt el szemem-szájam.
– Fegyvercsempész vagyok, ő pedig a szeretőm, Raleigh Wayne. – Megkísérelte megcsókolni pasiját, de én ellöktem tőle a huligánt.
– Mégis mit képzelsz magadról?! Mit művelsz az unokatestvéremmel?! – visongtam, miközben a fájdalom végigment arcomon és kezeimen.
– Szeretem Tesst! – Hangja szelíd és őszinte volt. Vidám fiúnak tűnt. Nem érzékeltem rajta a depressziót.
– Róbert, hagyd már békén a pasimat, mégis az életedet köszönheted neki! – parancsolt rám Tess dühösen. Erre én Raleigh-re szegeztem tekintetemet. Nem vettem tudomásul Tess parancsát.
– Hány éves vagy, fiú?! Ez a lány biztosan nem a korosztályod. Tizenkilenc éves!
– Huszonnégy vagyok. Öt év van közöttünk, de én szeretem őt!
– Mi van?! – harsogtam Tess felé. – Ez a férfi idősebb nálad őt évvel! Ő nem a te korosztályod! Megtiltom, hogy járjál vele!
– Ki vagy te?! Az apám?! – foszlott belőle a felháborodás.
– Tess, ez a férfi ’93-as! Nem a te korosztályod!
– Igazából ’92-es vagyok – szólt közbe Raleigh halkan. Nem akart igazából beleavatkozni a vitánkba.
– Mit számít az neked? Nem számít az az öt év!
– Igenis számít! – rikoltoztam. – Ő Y generációs, te meg Z-s vagy!
– Mi van? Azt se tudom, miről beszélsz! Milyen generáció? Te normális vagy?
– Ezt te nem érted, Tess! Tilos idősebbekkel járni!
– Te tiszta hülye vagy? Ki tiltja meg, hogy tilos legyen? – szidott le.
– Tess, nem szabad idősebekkel járni!
– Ezt pont te mondod? Mi van Felíciával, hmmm? – élcelődött.
– Az teljesen más!
– Nem, nem az! Egy nálad tíz évvel idősebb nőre gerjedsz, akinek a volt pasiját a legnagyobb példaképednek tartod!
– Ne vedd őket a szádra! Felícia a legjobb lánybarátom, Axel pedig a legjobb fiúbarátom!
– Az ég szerelmére, nem is ismered Axelt! – óbégatott.
– Majd megismerem!
– Ostoba vagy, de nagyon. Jobb is, hogy leégtél az A-sok meg a többiek előtt!
– Te sem vagy különb, Tess! A gimnáziumban az osztálytársam voltál, és én mindig segítettem neked a dolgozatokban, meg mindig leírtam a leckéket, mikor hiányoztál. Szégyelld magad! Én csak beszélgetni és barátkozni szerettem volna veletek, de ti mindig elzavartatok – vádoltam meg nyafogva.
– Nem, te mindenkire ráerőszakoltad a hülyeségeidet! Mindig a regényeddel zaklattál, mikor leszálltunk a buszról. Utánam futottál, és nem hagytál békén!
– Tess, nem voltak barátaim! Magányos voltam, és kellett valakivel beszélnem! Tudod, milyen depressziósnak lenni?
– Te nem vagy depressziós...
– Ó, igen? Miért nem hiszed el nekem, ha? Nekem csak Felícia hitte el, mert ő a barátom! Igen, Felícia a barátom! Idősebb nálam, de én szeretem és tisztelem őt. Ő százszor érettebb az összes lánynál a Z generációból! Jegyezd meg, eltaposok mindenkit odahaza, ha ártani mertek nekem vagy a barátaimnak! Értve vagyunk, drága unokatestvérem? – dorgáltam meg hisztériázva.
– Jó, fejezzük be a témát. Te hülye vagy, veled még vitatkozni sem lehet. – Szerelméhez fordult. – Gyere, Raleigh, vigyük haza ezt a barmot.
– NEM! A barátaim nélkül nem megyek sehová! Gyertek, mutatom, hogy merre vannak!

Kiértünk az épületből, és elvezettem őket új csapatomhoz. A szenvedés még mindig beleinalt kezeimbe és arcomba. Phil meglátott bennünket. Rászegezett egy pisztolyt a sógoromra és az unokatesómra.

FOLYTATÁS LENTEBB!
A hozzászólást 39 alkalommal szerkesztették, utoljára NikitaDragovich 2016. 07. 27. 13:23-kor.
„Az élet bonyolult. Embereket öltem. Embereket csempésztem. Embereket adtam el. Talán itt a dolgok másképp alakulnak majd.” -Niko Bellic

Avatar
NikitaDragovich
Őrszem
Hozzászólások: 2311
Csatlakozott: 2011. 12. 07. 20:10
Tartózkodási hely: Bogyiszló, Tolna megye, Magyarország
Kapcsolat:

Re: Az ifjú Róbert Bock kalandjai I, II & III

Hozzászólás Szerző: NikitaDragovich » 2013. 08. 26. 00:00

FOLYTATÁS:

– Ezek meg kicsodák? – szorongatta meg M1911-es kispisztolyát.
– A sógorom, Raleigh és az unokatestvérem, Tess. – Egy kis boldogságot erőltettem magamra.
– Remek. Jon Gravellivel és Roy Zitóval mi történt? – Eltette fegyverét.
– Jon Gravellit megöltem, Roy „felszívódott”.
– Tessék? Te tiszta hülye vagy? Megölted Jon Gravellit? – háborodott fel Phil vérben forgó szemekkel.
– Igazából én öltem meg. Fejbe lőttem – kotyogott bele Raleigh.
– Istenem, elkúrtál mindent, te Z-s hülyegyerek! A maffia ezért bosszút fog még állni!
– És te segglyuk vagy? Szőrös vagy és szarszagod van! – szóltam vissza neki, mire Frankie, Hiller, Roman, Raleigh és Tess elnevették magukat.
– Jó, elég! Én befejeztem! Nem vitatkozom többet ezzel a Z-s barommal! – adta fel belefáradva.
– Megyünk bowlingozni? – viháncolt a pufók Roman vidáman.
– NEM! – vágtuk rá egyszerre a választ. Roman elszomorodott.
– Hiller, nem tudod, hogy ki az a Mary Valvona? – tereltem el a szót.
– A Pavano maffiacsalád vezetője. Miért kérdezed?
– Csupán azért, mert mikor Jon Gravelli megpróbált engem megölni, ezt a nevet említette. Azt mondta, hogy Mary Valvona büszke lesz rá.
– Ez érdekes... A Pavanók és a Gambettik utálják egymást. Ez lehetetlen. Kizárt, hogy szövetségesek legyenek! – kételkedett.
– Jól van. Jó tudni. – Vállat vontam. – Szerintem menjünk el már tényleg, mert szirénákat hallok!

Elhagytuk a csatamezőt. Hillerékkel visszamentünk a törzshelyünkre, Tess és Raleigh pedig hazamentek, de előtte elkértem a telefonszámukat, hogy tudjam velük tartani a kapcsolatot.

Összességében ez egy nagyon húzós és izgalmas reggel volt. Sajnáltam, hogy örökös jeleket szereztem az arcomra, bár legalább menőnek néztem ki. Vagánynak tűntem a hegek miatt. Mégis számomra az volt a legmeglepőbb dolog, hogy találkoztam Raleigh-vel. Ha úgy nézzük, akkor már csak Axel és az ikrek hiányoztak, hogy teljes legyen a csapat, és hogy elutazhassunk Afganisztánba. Viszonylag még sok időnk volt, hiszen az ellenfeleim még mindig életben voltak, és sajnos a maffia is a pokolra kívánt. Ha nem segítettem volna Hillernek, akkor sohasem kellett volna tartanom a maffiától, de mindent elcsesztem. Az egész életem a maffia miatt lett szar.

Az idő csak robog, az élet temető...

...............................................

Üdvözletem!
Itt egy újabb rész. Sajnos kettészeleteltem, mert a laptopom már kezd tönkremenni, így szeptemberig nem írok új részt. :( Addig is élvezzétek ezt a 6 oldalas epizódot. Remélem, tetszeni fog mindenkinek. :)

9. Fejezet: A bérgyilkos - Arthur Zapulla
– Robika, gyere már! – dühöngött Trevor egy bordó szedánból, egy Willardóból.
– Köszönöm – nyújtottam át a fizetséget egy szürke öltönyös öregembernek. Felkaptam a gyönyörű nyakéket, és már távoztam is az ékszerboltból. Egy fekete sportcipőt, egy kék farmert és egy sötétkék amerikai baseballdzsekit viseltem, melynek ujjai halványbarnák voltak. A baseballdzsekit az amerikai Y generáció tagjai nagyon szerették, ők hordták a legtöbbször ezeket. Volt ízlésük. Amerikai filmekben mindig lehet látni a rosszfiúkon ilyen baseballdzsekiket. Máskülönben Axel és az ikrek is gyakran hordtak dzsekiket, mert ők is amerikaiak voltak, mi több mindhárman a ’90-es évek elején születtek.
– Mi tartott ennyi ideig? – mérgelődött a kopaszodó őrült az autóból.
– Meglepetéssel készülök Lizának. – Beültem, majd indítottam a járgányt. Franklin ült az anyósülésen, Trevor meg hátul. Trevorból eközben irigység és gonoszság vetült.
– Istenem, már egy hete, hogy megölted Gravellit, és még mindig a csajodra gondolsz! – tett szemrehányást elundorodva.
– Legalább én normális nőt ajándékozok meg, nem pedig szajhákat, mint te! – vágtam vissza lenézően.
– Annyira idegesítő vagy, Robika. Remélem, nem fogsz jönni a házam közelébe...
– Nyugodj meg, semmiképpen sem akarom betenni a lábamat Blaine Countyba.
– Jobb is, mert rád küldeném a bandámat! Én vagyok ott a legnagyobb drogdíler! Az én bandám, a Trevor Philips Enterprises a világ legjobb fegyver és kábítószer szindikátusa! Mi vagyunk a metamfetamin királyai! Yeah! – büszkélkedett nagyképűen.
– Ha te mondod... – Vállat vontam unottan. – Bár megjegyzem, hogy a metamfetamin rossz az egészségre! Hamar meg lehet tőle halni! Agresszívvá és paranoiássá teszi az embert. Így már értem, hogy minek vagy ennyire hülye, Trevor. Már mindent értek.
– Nem vagyok hülye! – kiáltozott idegesen. – Én sokkal erősebb vagyok nálad!
– Ó, igen? Gyere, azt verekedjünk akkor! Simán le fogok verni egy drogos idiótát!
– Jó, állítsd le az autót, azt verekedjünk!
– Á, nem. Sietek Hillerhez, bocsika – utasítottam vissza egyhangúan. Nem volt kedvem verekedni. A kezeim még mindig nagyon fájtak. Folyton kötéseket kellett cserélnem.
– Tudom, hogy félsz tőlem, azért nem akarsz verekedni velem! Simán levernélek, csak nem mersz kiállni ellenem!
– Trevor, hidd el, már régen megvertelek volna, ha nem akarnék balhézni. Én nem vagyok erőszakos ember, ezért sem foglak bántani. Különben sincs kedvem verekedni. A kezeim még mindig fájnak, az arcomon pedig van három karcolás. Ha hazaérek, cserélek majd kötéseket, mert a mostani nagyon szar – vetettem oda fáradozva. Most tényleg nem akartam foglalkozni Trevorral, de ez az ostoba pasas egyre jobban fárasztott.
– Én is ezt mondanám. Addig nyaggatni foglak, amíg meg nem versz! – S azzal énekelni kezdett rólam. – Rózsadombon van egy ház, ott lakik a mikulás. Ott baszta meg Axel Robikát! Rózsadomb egy házikó, benne élni nagyon jó!
– Trevor, fejezd be! – parancsoltam neki morcosan.
– Rózsadombon van egy ház, ott lakik a mikulás. Ott baszta meg Axel Robikát! Rózsadomb egy házikó, benne élni nagyon jó! – Egyre hangosabban énekelte. Franklint annyira felidegesítette, hogy elkezdett szívni egy füves cigit.
– Trevor, elég! Ne énekelj rólam ilyeneket! Axel Osborne a legjobb barátom! Ne merj róla ilyeneket énekelni. Ő nem meleg! – üvöltöttem rá türelmetlenül.
– Rózsadombon van egy ház, ott lakik a mikulás. Ott baszta meg Axel Robikát! Rózsadomb egy házikó, benne élni nagyon jó!
– Nigga, nagyon idegesítő vagy, nigga – szólt oda Franklin, miközben jobban elkezdte szívni a cigit.
– Hát te mégis mit képzelsz magadról?! – mordultam rá Franklinre idegbajosan. – Hogy mersz cigizni a kocsimban? Azonnal dobd el!
– Nem!
– Oké, akkor szevasz! – Leállítottam a kocsit, kihajítva az ablakon a csikket. Franklin teljesen fel volt háborodva.
– Kutya, ezt most miért?! Egy seggfej vagy, nigga! – Franklin mérgében kiszállt a járműből.
– Te is tűnj el innen! – dirigáltam Trevornak, de ő tovább énekelt.
– S Róbert így szólt: utálom a világot, soha többet nem rinyálok. Erre Trevor ünnepelt, bort nyitott, közben gyönyörű lányokkal bujálkodott. Szegény Róbertnek semmi sem maradt, csak Axel az asztal alatt. Eközben szüleim betoppantak, apám, anyám így szólt: ez a Trevor jól nyomja, de Róbert még mindig b*zi maradt.
– Mondd, te normális vagy?! – Kiszálltam, majd kihajítottam a szedán hátuljából a gazembert, aki egyenesen beleesett a kutyaszarba. – Most pedig takarodjatok el mindketten a picsába, gyökerek! – Visszaültem a kormányhoz, és elhajtottam, otthagyva Franklint és Trevort.

Bekapcsoltam mérgemben a rádiót. Ideges voltam Franklin és Trevor miatt. Michael azt mondta, hogy barátkozzak velük, hiszen már egy hete volt, hogy megöltem Gravellit. Ki kellett egy kicsit kapcsolódnom. A sérüléseimet ellátták, szereztem új barátokat és egy kicsivel boldogabb is lettem, de most ez a két hülyegyerek kiverte a biztosítékot. Egy héttel ezelőtt viszont jó volt a hangulatom. Michaelékkel elmentünk moziba, hogy megnézzük az ikrekkel és Solomon Richardssal közösen készített filmjét, hiszen Michael filmproducer volt Solomonnal együtt, és a Taylor-ikrek is szerepeltek a filmben. Nem volt rossz film, nekem tetszett. Jól alakítottak az ikrek. Akkor jöttem csak rá igazán, hogy az ikreket is szeretem. Elkezdtem rajongani az ikrek iránt. Most már Axel és az ikrek voltak a bálványaim. Michaelnek igaza volt, az ikrek jó srácok. Én mégis tudtam, hogy sohasem lehetek olyan, mint ők. Tudtam, hogy soha nem fognak engem annyian szeretni, mint amennyien az ikreket szerették. A tinilányok haldokoltak értük, és mindenki velük akart kefélni. Én egy magányos farkas vagyok, mindent egyedül csinálok – gondoltam magamban.

Eközben megszólalt a rádióból Charli XCX-től a Boom Clap c. szám. Imádtam ezt a nótát! Mindig Axel, az ikrek és a véget nem érő fiatalság jutott róla eszembe. Én igazából a retrót szerettem. Én valamiért a régi dalokért rajongtam, mert érzékeny voltam, és a retro az jó volt a lelkemnek. Ezzel szemben a Boom Clap egy 2014-es szám volt, és nagyon megszerettem. Útközben egyfolytában ezt énekeltem, arra gondolva, hogy még nagyon fiatal vagyok, és hogy élveznem kell az életet, de előtte mindenképpen meg kell találnom az igazi barátaimat!

Közben megérkeztem a kapitányságra. Leparkoltam az autót, majd beléptem. A rendőrök beszélgettek, ittak, ettek vagy épp bűnözőket hoztak be. Nem foglalkoztak velem, pedig azt hittem, hogy beszólnak majd, mert fellázadtam a rendszer ellen és sok maffiózót megöltem. Egyáltalán nem törődtek a jelenlétemmel. Ennek oka valószínűleg az lehetett, hogy Hiller eltörölte a körözésemet.

Megtaláltam Lászlót a földszinten. Kávét ivott és egy fánkot evett. Kezet fogtam vele, majd felmentünk az irodájába. Remekül nézett ki az iroda: barnás és egy kicsit vöröses festés, barna bútorok és egy lakkozott íróasztal, melyen egy fehér olvasólámpa és megszámlálhatatlan mennyiségű dokumentum hevert.

Leültem egy kényelmes fekete fotelre az asztal előtt.

– Na, hogy vagy, Hiller? – kérdeztem rá vidáman.
– Jól vagyok, Robi, és te? – kérdezett vissza derűsen.
– Megvagyok. Jót tett ez az egy hét pihenő. Örülök, hogy eljöttél velünk a moziba. Jó film volt, nem?
– Aha, jó volt. Nekem is nagyon tetszett. Ezek az ikrek voltak azok, akikről beszéltél?
– Jep – biccentettem egyet. – Ők voltak azok.
– Rendes és helyes srácoknak tűntek. Hihetetlen, hogy ártottak Axelnek. – Kivett az egyik szekrényből egy üveget, melyben whisky volt benne. – Kérsz?
– Aha, tölthetsz egy kicsit. Úgyis rám fér – nyújtottam felé az asztalon lévő üvegpoharat.
– Egészségedre! – Töltött magának, majd koccintott egyet velem.
– Ez jó, tényleg – ízlelgettem, megnyalva ajkamat. – Egyébként mi van Romannal?
– Jól van. Hamarosan visszamegy majd az unokatesójához Liberty Citybe. Pár hétig még nálam fog lakni Phillel és Frankie-vel együtt, aztán visszamennek majd.
– Értem. Sajnálom szegénykét. Nem valami szívtipró – vigyorogtam.
– Hát igen, én ennek ellenére szeretem őt. Vicces fickó. Kicsit részeges és nagy a szerencsejáték-függősége. Van egy felesége és egy kislánya.
– Aha. És neked van feleséged vagy gyerekeid? Annyira kíváncsi vagyok erre. Sohasem kérdeztem ezt még tőled – érdeklődtem kíváncsian.
– Feleségem csak volt; elváltunk – dőlt hátra székében, hogy jobban tudjon mesélni. – Van egy harminchárom éves lányom és egy harmincéves fiam. Húszéves voltam, mikor a lányom született, huszonhárom, amikor a fiam.
– Aha, ezt eddig nem is tudtam. És... és... őket hogy hívják? – dadogtam az izgalomtól. Szeretek beszélgetni az emberekkel a személyes életükről.
– A lányomat Annának, a fiamat Dane-nek, az ex-nejemet meg Cynthiának. A nejem amerikai, a lányom meg a fiam pedig félig adrwingtoni és félig amerikai.
– És tartod még velük a kapcsolatot?
– Csak a gyerekekkel, a feleségem látni sem akar. Egy hónapban egyszer felhívnak, küldenek képeslapot, és ennyi – mesélte kissé szomorúan.
– Sajnálom. Biztosan nem lehet jó ez így neked.
– Már hozzászoktam, barátom. Mostanában jól éreztem magam, mert te velem vagy, Róbert Bock! – vallotta be baráti lojalitással.
– Ó, Hiller, te tényleg a barátom vagy! Te vagy a legjobb barátom Axel után! – vidámodtam meg nevetve.
– Köszönöm, nagyon kedves vagy.
– Mellesleg te hová valósi vagy? Én Bongohaze-ban születtem, és te? – tettem fel az újabb kérdést.
– Degezsen születtem 1963-ban.
– Tényleg? – ámultam el tátott szájjal. – Képzeld, a bátyám Degezsen tanult anglisztikán, anyám meg Cséppen. Anyám a Cséppi Tudományegyetem Egészségtudományi Karán végzett.
– Te pedig a Wintershore-i egyetemen tanultál, nemde?
– Ja, de hamar kicsaptak... szóval... – ittam tovább az italomat.
– Én amúgy a rendőrakadémiát 1986-ban végeztem el, pont a fiam születésekor. A gyerekeim még itt születtek, de 1990-ben kiköltöztünk Amerikába a feleségem családjához. 2001-ben mégis elváltunk. Azóta élek egyedül. Néha-néha visszamegyek Amerikába, de csakis az FIB parancsára meg a gyerekeim meglátogatása miatt.
– Értem. Sajnálom, hogy elváltatok, Hiller – éreztem vele együtt.
– Már nem számít. Sok év telt el azóta... Ennyi év után megszoktam a magányt, de aztán jöttél te... és most boldog vagyok – mosolyodott el. – Egy ötvenhárom éves baby boom és egy majdnem tizenkilenc éves Z generációs fiú barátsága.
– Örülök neki, hogy a barátom vagy. Ha végzünk Hakyékkal és a maffiával, akkor eljönnél hozzám Bongohaze-ba? Megmutatnám a szülőföldemet. Ehetnél jó kajákat és ihatnál bort is. Apám egy őstermelő, szóval nekünk sok állatunk és földjeink vannak. Mit szólsz? Meghívom majd az ikreket, Axelt, Felíciát, Tesst, Raleigh-t, Gábor Weiszt, Romant meg Michael családját.
– Az fantasztikus lenne, Robi. Eljövök szívesen – fogadta el kedvesen.
– Köszönöm.
– Most viszont térjünk át a tárgyra – komolyodott meg. – Ebben az egy hétben kiderítettem, hogy Haky és Necrosmoke barátaink eltűntek Roy Zitóval együtt. Különös, nem? Szövetkeztek egymással a rohadékok! Tartok attól, hogy nem volt jó ötlet megölni Gravellit! Bosszút fog még állni emiatt a maffia!
– Baszki’, igaza volt Philnek. Elkúrtunk mindent – szomorodtam el.
– Akkor elintézzük őket... Legyőzzük a maffiát! Sok szövetségesem van Liberty Cityből, ők segíteni fognak nekünk! Együtt győzhetünk, Róbert.
– Jó, és mi van azzal a Mario Valonáttal?
– Mary Valvonának hívják a hölgyet – javított ki. – Pont ezért hívtalak ide.
– Történt valami?
– Adósságokkal tartozom a Pavano bűnügyi családnak. Mary Valvona be akarja rajtam hajtani a tartozásokat – mondta színpadiasan.
– Múltkor még a Gambettikkel gyűlt meg a bajod, most meg a Pavanókkal?
– Igen. Segítened kell, Róbert! Öld meg Valvona korábbi szeretőit, Arthur Zapullát és Mario Venturellát! – Átnyújtott egy lapot, melyre rá volt nyomtatva a célpontoknak adatai, tartózkodási helyeik és egy-egy fotó is volt mellékelve róluk.
– Ez mi?
– Ezt a United Adrwington Especia adatbázisából nyomtattam ki. Látható rajta a célszemélyek adatai. Születési időtől kezdve mindenig.
– Aha. – Jobban szemügyre vettem a leírásokat. – Tudod, mit találok érdekesnek? Ez az asszony hatvannyolc éves, és mégis hogy a francba kaparintott meg ilyen fiatal srácokat? Jó, Zapulla nem az, de Venturella igen. Zapulla az adatok szerint 1968-ban született, Venturella meg 1988-ban – vettem egy nagy levegőt. – Jobban belegondolva nem is olyan gáz az, hogy egy nálam tíz évvel idősebb nőbe vagyok szerelmes, mert ez a Valvona nála harminc-negyven évvel fiatalabb pasikkal is kikezdett! Durva!
– Valvona egy nagyon szexi nő: jó a mellei, szőke és fiatalos. Téged is elcsábítana, hidd el – kacsintott kacarászva. – Habár gyakran festi a haját. Most barna a hajszíne.
– Nem hiszem. Utálom a szőkéket, és nem hajtok öregasszonyokra. – Felálltam helyemről. – Köszönök mindent, Hiller. Megyek, és megölöm őket!
– Sok sikert, barátom. Vigyázz magadra.
– Szia, Hiller! – Kiléptem, és már hajtottam is a célállomáshoz.

Elértem a Morina Hotelt egy rövid utazás után. A Morina Hotel közvetlen az Anud folyó mellett található. Ez volt Wintershore egyik leghíresebb hotelje. Sok külföldi turista szállt meg itt, hiszen hatalmas és egyben gyönyörű is volt ez a szálloda. Az ablakokból lélegzetelállító panoráma nyílott a sétahajókra. A szálló kék ablakai csillogtak a napfénytől. El voltam teljesen kápráztatva, mégis tudtam, hogy hamarosan ez a hely egy merénylet helyszínévé fog majd válni.

Lifttel felmentem Arthur Zapulla lakosztályához. A negyvennyolcas számú teremben szállt meg. Bekopogtam, azonban nem nyitották ki, így gyorsan berúgtam a nyílászárót. Kövér öltönyös fószerek rántottak fegyvert. Gyorsan bebújtam egy fotel mögé, ahonnét egy Uzival lőttem ellenfeleimre. A Pavano tagok dagadtak és öregek voltak. Szürke, fekete öltönyöket és öltönynadrágokat, illetve bordó ingeket hordtak magukon egy-egy aranyból készült nyaklánccal kiegészítve. A Pavano bűnügyi család nagy része baby boomokból és X generációs férfiakból állt.

Megsoroztam támadóimat: egyik férfit lábon, a másikat a mellkasánál, a harmadikat a fejénél, a negyediket pedig a nyakánál találtam el. Az ötödik egy gránátot hajított felém. Belassult körülöttem az idő, ekképpen a gránátot hatástalanítottam egy jól bevett lövéssel. A gránát szétrobbant a levegőben, a pasas pedig kifeküdt a földön. Mikor éppen felkelt volna, egy szempillantás alatt fejbe lőttem. Az egyik szobából azonban egy öltönyös, kopaszodó férfi lépett ki. Egyből megismertem Arthur Zapullát. Arthur bepánikolva kirohant az erkélyre, én utána futottam, csakhogy az erkélyt is maffiatagok vették körül. Pisztolyokkal, Uzikkal, SMG-kel és sörétesekkel próbáltak megölni engem. Legalább tízen lehettek. Dinamikusan elbújtam egy kuka mögött, melyet fedezékként használtam. Várnom kellett, mert sokan lőttek rám egyszerre, azonban az újratöltésnél erőt vettem magamon, és tűzpárbajba keveredtem velük. Megöltem az első ötöt, a maradék öt pedig a szomszédos szobákban rejtőzködött el.

Felvettem a földről egy sörétest, merthogy az Uziban már nem volt lőszer. A sörétessel megpróbáltam megközelíteni a szomszédos szobák területét. Erkélyről-erkélyre ugráltam. Nem tudtam leesni, mivel a teraszok egymáshoz képest zsúfoltan helyezkedtek el. Ennek az volt a másik előnye, hogy hamar utol tudtam érni célpontomat, aki egy létrára próbált meg felmászni, mely a hotel tetejére vezetett. Fogtam egy cserépedényt, melyet rádobtam a menekülő gonoszra, aki majdnem leesett. Szerencséje volt, hiszen sikerült megkapaszkodnia.

Legnagyobb bánatomra a szobákból előugrottak a maffiózók. A sörétesemmel lelőttem azokat, akik a közelembe próbáltak merészkedni. Az egyiket például olyan erősen és közelről találta el a lövedék, hogy azonnal leesett a teraszról.

Még négyen voltak vissza. Az első ipse egy Uzival felfegyverkezve tüzet eresztett felém. Elkerültem lövéseit azáltal, hogy egy nyitott ajtófélfához futottam. A fájdalmat most kezeimben sokkal jobban éreztem, mint egy héttel ezelőtt. Az adrenalintól ideges lettem, mert féltem, hogy Arthur elmenekül. A golyók pedig még mindig röpködtek körülöttem. Mindazonáltal óvatosan kihajoltam, és a férfit mellkasba lőttem, aztán a másik három gengsztert csodával határos módon lepuffantottam. Nagyon gyorsan öltem meg őket, mert a sörétesemben még sok töltény volt.

Arthur még mindig azon a hosszú létrán mászott. Követtem őt. Eléggé sokáig tartott a mászás. Izzadni és lihegni kezdtem, és ha ez még nem lett volna elég, akkor még a nap is sütött a szemembe. Zihálva vettem a levegőt, mégis utol tudtam őt érni, ugyanakkor a méregdrága barna lakkozott cipőjével megtaposta a kezeimet, és zuhanni kezdtem lefelé. Szerencsére hamar megkapaszkodtam az egyik lécben.

A férfi sajnos felért a tetőre, ahol egy barna helikopter várta. A menekülés alatt olyasmiket mondott nekem, hogy ne bántsam, mert szereti Valvonát és a közös gyermeküket is. Én nem nagyon foglalkoztam a könyörgésével, mert ő maffiózó volt, ezért meg kellett őt ölnöm.

Lassacskán felértem én is a tetőre. A repülő felszállt, viszont a földről felszedtem egy M4-et, mellyel kilőttem a helikopter forgószárnyát és magát a pilótát is. A helikoptert már lángok ölelték körbe, mégis Zapulla utolsó erejét latba vetve előrántott a farzsebéből egy pisztolyt, én erre a reakcióra a szemei közé lőttem. A holtteste kiesett az esés közben, a barna helikopter pedig nekicsapódott a hotel egyik épületének.

Végezetül rendőrök érkeztek a helyszínre. Találtam a földön egy ejtőernyőt, mellyel leugrottam a tetőről. Fantasztikus és leírhatatlan érzés kapott el a levegőben, mi több láthattam a sétahajókat az Anud folyón közlekedni. Ezt a csodás pillanatot megörökítették a kisgyerekek is, akik felvettek engem és képeket készítettek rólam a telefonjaikkal, melyeket rögtön fel is tettek az internetre. Én mindössze lelandoltam az egyik sétahajóra, majd a folyóba ugrottam, hogy megőrizzem rejtélyemet.
A hozzászólást 26 alkalommal szerkesztették, utoljára NikitaDragovich 2016. 07. 27. 13:24-kor.
„Az élet bonyolult. Embereket öltem. Embereket csempésztem. Embereket adtam el. Talán itt a dolgok másképp alakulnak majd.” -Niko Bellic

Avatar
NikitaDragovich
Őrszem
Hozzászólások: 2311
Csatlakozott: 2011. 12. 07. 20:10
Tartózkodási hely: Bogyiszló, Tolna megye, Magyarország
Kapcsolat:

Re: Az ifjú Róbert Bock kalandjai I, II & III

Hozzászólás Szerző: NikitaDragovich » 2013. 08. 31. 21:58

10. Fejezet: A bérgyilkos - Mario Venturella
Zapulla halálát követően Hiller egyik korrupt embere visszahozta a bordó Willardómat, mellyel megindultam a következő célpontomhoz, Mario Venturellához, aki a Golden Dog nevű sztriptízbárban tartózkodott.

Rátapostam a gázra, de előtte a műszerfalnál lévő barna napszemüvegemet felvettem, hogy egy kicsit menőnek tűnjek. Szerettem a napszemüvegeket és a baseballdzsekiket is, amolyan rosszfiús. Sőt, egy hét alatt újra visszanőtt a szakállam, ezért még vagányabbnak néztem ki, illetve az a három csinos heg is alakított a kinézetemen. Nem is nézek ki olyan rosszul. Arcra nem vagyok annyira rossz pasi, nem? – mondtam magamban, miközben néztem az arcomat a kocsimban lévő kistükörben.

Öt perccel később megérkeztem az épület elé. Leparkoltam, majd kiszálltam a járműből, és öles léptekkel beléptem a bárba. Egy kövér cigánygyerek játszadozott egy játékpultnál, mialatt a szép csajok mutogatták magukat. A zene hangosan szólt. Retrót játszottak, és én ettől hirtelen nagyon boldog lettem, mert imádom a retrót! Majdnem táncolni kezdtem örömömben, a lányok pedig csak néztek, hogy mi ütött belém.

Közben egy alacsony, kontyos, szőke hajú harminckilenc éves csaj megszólított. Barna szemei voltak, akárcsak nekem. Amint megláttam a fekete melltartóját és a fekete bugyiját, felállt a cerkám.

– Akarsz egy vidám percet, szépfiú? – kérdezte csábítóan. Azt hittem, hogy ott helyben elélvezek, de én mégis visszautasítottam, mert nem akartam megcsalni Julietet még egy nővel, aki ráadásul húsz évvel volt idősebb nálam!
– Nem! – vágtam rá a választ idegesen.
– Tuskó! – mérgelődött. – Nekem senki sem mondhatja, hogy NEM! Én vagyok Gracie Ancelotti! – kiáltott fel öntelten.
– Én pedig a tündérkeresztanyó.
– Rohadék! Fizess, vagy meghalsz! – fenyegetett meg dühösen. Nem értettem, hogy mi baja van ennek a nőnek. Bolond volt.
– Tessék?! Nem is tartozom neked, hagyjál már békén!
– Elengedlek, ha jössz velem egy táncra az egyik szobába. Na, mit szólsz? – tette fel az ajánlatot ravaszan.
– Nem! Utálom a szőkéket. Nem tudom, hogy hány éves vagy, de én ’87-nél lejjebb nem megyek! Szevasz! – mondtam, hogy mégis mondjak valamit, de én kíváncsiságból szóltam hozzá egy-két szót. – Ühm, mit mondtál az előbb? Ki vagy te?
– Gracie Ancelotti, Giovanni Ancelotti lánya.
– Persze... – A következő szavakat egy szuszra elhadartam. – Az Ancelottik mit keresnének itt Adrwingtonban? Zagyvaság, hazudj másnak...
– Mondom, hogy én vagyok Gracie Ancelotti! Én azért vagyok itt, mert ez édesapám bárja, és szeretnék besegíteni neki az üzletbe, ezért képes vagyok sztriptízelni is másoknak, érted? Kell a pénz! – magyarázta morogva.
– Ezt most nem értem! Még hány maffiacsaláddal fogok találkozni az elkövetkezendő napokban?! Már találkoztam a Gambettikkel, a Messinákkal és a Pavanókkal, most pedig az Ancelottik nem hagynak békén?! – dühöngtem, de ezzel sikerült elszólni magam.
– Mi? Gambetti? Te jó ég! Ez Róbert Bock! Ő ölte meg Jon Gravellit! Anthony, Sal, Tony, Mark, Benny! Segítsetek! – ordított pánikolva az embereinek. – Maradj távol tőlem, seggfej. Segítség! – sikoltott fülsértő hangon. Öltönyös maffiózók indultak meg felém.
– Ó, hogy basznád meg a Mamit! – Bevágtam feltüzelten egyet az üvöltöző nőnek, aki elterült a földön. Ez volt a második alkalom életemben, hogy nőt ütöttem meg, az első Amandánál volt.

Mario haja barna volt, azonban rendelkezett egy kis konttyal, kezei pedig mindenféle hülye karkötővel voltak tele, mi több a nyakán volt egy nyaklánc, mely gyöngyökkel volt kirakva. Kétségtelen, hogy Mario Venturella huszonnyolc éves létére szeretett jógázni. Ezen kívül zöld szemeiből félelem és gyávaság sugárzott. Ő egy végtelenül félős férfi volt, ezért is rohant a kijárat felé, amíg engem feltartottak Gracie testőrei.

Elővettem a farzsebemből egy pisztolyt, mellyel lelőttem az előttem lévő Bennyt és Anthonyt, erre Sal, Tony és Mark egy bárpultot használtak fedezékként. Az emberek és a táncosok félelmükben futni kezdtek, ezzel elterelték ellenfeleim figyelmét, akiket villámgyorsan fejbe lőttem.

Miután végeztem velük, a hátsó kijárathoz mentem, azonban az udvaron Venturella beszállt egy fekete négyajtós szedánba, egy Ferociba. Rögvest visszavágtáztam Willardómhoz, mellyel üldözni kezdtem célpontomat, csakhogy nem volt könnyű dolgom, mert Pavano és Ancelotti gengszterek próbáltak megállítani engem luxusszedánok kíséretével. Sajnos fennállt az a keserű helyzet, hogy rendőröket hívtak a helyszínre, ezért nemcsak maffiózók, hanem már zsaruk is üldöztek!

A hajsza alatt sikerült kilőnöm egy fehér Cognoscentinek a vezetőjét, így a járgány nekicsapódott az üldöző bűnözőknek és rendőröknek, ezzel pedig egérutat nyertem magamnak. Utána előrántottam egy gránátot, melyet nekihajítottam utolsó támadóimnak, akik egy szempillantás alatt felrobbantak.

Végül Venturella megkísérelt átugratni egy rossz állapotban lévő hidat, de nem számított rá, hogy nekem is sikerülni fog. Amint lelandoltunk mindketten, Mariót annyira elöntötte a félelem, hogy még gyorsabban ment a Ferocival, ugyanakkor egyben ez okozta végzetét is, hiszen véletlenül karambolozott egy vörös Flatbed teherautóval.

Kiszálltam a verdából, hogy megfigyeljem a pasast, ám az ütközésbe belehalt. Gyorsan előkaptam telefonomat, majd felhívtam Hillert, hogy közöljem vele a fejleményeket. Barátom eléggé idegesen beszélt a kagylóba.

– Hiller, Mario Venturella és Arthur Zapulla meghaltak – közöltem vele a tényeket teátrálisan.
– Róbert, azonnal gyere az irodámba! Philt és Romant megtámadták, Frankie-t pedig elrabolták! – kapkodott a levegőért.
– Ki volt az? Ki rabolta el? – állt el szemem-szájam.
– Mary Valvona.
– Rendben, azonnal indulok!
– Siess! – bontotta a vonalat.

Rátapostam a gázra, és indítottam a rendőrkapitánysághoz.
A hozzászólást 13 alkalommal szerkesztették, utoljára NikitaDragovich 2016. 07. 27. 13:24-kor.
„Az élet bonyolult. Embereket öltem. Embereket csempésztem. Embereket adtam el. Talán itt a dolgok másképp alakulnak majd.” -Niko Bellic

Avatar
MOB662
Szakértő
Hozzászólások: 252
Csatlakozott: 2013. 03. 31. 16:36
Tartózkodási hely: Pécs

Re: Az ifjú Róbert Bock kalandjai I, II & III

Hozzászólás Szerző: MOB662 » 2013. 09. 01. 09:57

Ez krva jóó! :))

Avatar
NikitaDragovich
Őrszem
Hozzászólások: 2311
Csatlakozott: 2011. 12. 07. 20:10
Tartózkodási hely: Bogyiszló, Tolna megye, Magyarország
Kapcsolat:

Re: Az ifjú Róbert Bock kalandjai I, II & III

Hozzászólás Szerző: NikitaDragovich » 2013. 09. 01. 10:35

Köszi. :D Örülök, hogy tetszett. :P Nem gondoltam volna, hogy te is olvasod a történetemet. :)
A hozzászólást 1 alkalommal szerkesztették, utoljára NikitaDragovich 2015. 07. 26. 19:15-kor.
„Az élet bonyolult. Embereket öltem. Embereket csempésztem. Embereket adtam el. Talán itt a dolgok másképp alakulnak majd.” -Niko Bellic

Avatar
MOB662
Szakértő
Hozzászólások: 252
Csatlakozott: 2013. 03. 31. 16:36
Tartózkodási hely: Pécs

Re: Az ifjú Róbert Bock kalandjai I, II & III

Hozzászólás Szerző: MOB662 » 2013. 09. 01. 12:27

NikitaDragovich írta:Köszi :D. Örülök, hogy tetszett :P. Emellett, nem gondoltam volna, hogy te is olvasod a történetemet :).
rászoktam nézni és nagyon tetszenek. bírom az stlusú történeteket. :)

Avatar
NikitaDragovich
Őrszem
Hozzászólások: 2311
Csatlakozott: 2011. 12. 07. 20:10
Tartózkodási hely: Bogyiszló, Tolna megye, Magyarország
Kapcsolat:

Re: Az ifjú Róbert Bock kalandjai I, II & III

Hozzászólás Szerző: NikitaDragovich » 2013. 09. 02. 18:55

MOB662 írta:
rászoktam nézni és nagyon tetszenek. bírom az stlusú történeteket. :)
Aha, ennek nagyon örülök. :) Majd valószínűleg pénteken írom a következő részt. :P
A hozzászólást 1 alkalommal szerkesztették, utoljára NikitaDragovich 2015. 07. 26. 19:16-kor.
„Az élet bonyolult. Embereket öltem. Embereket csempésztem. Embereket adtam el. Talán itt a dolgok másképp alakulnak majd.” -Niko Bellic

Avatar
NikitaDragovich
Őrszem
Hozzászólások: 2311
Csatlakozott: 2011. 12. 07. 20:10
Tartózkodási hely: Bogyiszló, Tolna megye, Magyarország
Kapcsolat:

Re: Az ifjú Róbert Bock kalandjai I, II & III

Hozzászólás Szerző: NikitaDragovich » 2013. 10. 27. 22:44

Sziasztok!
Nos, tudom, hogy régóta nem írtam új részt, de most erőt vettem magamon és elkészítettem a folytatás! :D Emellett reménykedem benne, hogy tetszeni fog! És utólag elnézést a csúszásért.

Szerk: Köszönöm dani.szentgalinak, hogy átolvasta az irományomat!

11. Fejezet: A depresszió mélypontjai
Szomorúan, kimerülten, éhesen és idegesen értem el a rendőrkapitányságot. Leparkoltam a Willardómat, miközben az ott beszélgető rendőrök meredt szemekkel figyeltek engem. Tudták, hogy ki vagyok, ismertek engem. Elhaladtam mellettük, miközben nem vettem tudomást a jelenlétükről. Ők természetesen gúnyolódtak rajtam a hátam mögött, de én ezt elengedtem a fülem mellett. Most fontosabb dolgom is volt, minthogy velük foglalkozzak.

Benyitottam Hiller irodájába, ahol megtaláltam Hillert, Philt és Romant. Látszólag nagyon idegesek és dühösek voltak. Összeszorult a gyomrom a félelemtől. Az iroda borzasztóan nézett ki! A szép, lakkozott íróasztal fel volt borítva a székekkel és a bútorokkal együtt, az ablakokat pedig kitörték. Roman teljesen megrémült, több helyen vérzett is az arca. Olyan volt, mintha megverték volna.

– Róbert, amíg te nem voltál itt, addigra feldúlták az otthonomat, Frankie-t pedig elrabolták! – kiáltott fel idegesen Hiller.
– Hogyan történt? – kérdeztem kissé meglepődve.
– Mialatt elküldtelek megölni Valvona szeretőit, egy kopasz férfi berontott a lakásomba, aki leütötte Romant, és egy sokkolóval hatástalanította Philt.
– Sajnálom – feleltem egyhangúan, erre Bell nagyon dühös lett.
– Csak ennyi?! Ennyi a reakciód?! Elrabolták az unokaöcsémet!
– Nem tehetek róla, nem én tartozom adósságokkal a maffiának...! – magyarázkodtam, hogy elkerüljük a veszekedést. Sajnos csak jobban felbőszítettem.
– Dehogyisnem! Már te is a célpontjuk vagy, mert megölted Jon Gravellit!
– A sógorom, Raleigh ölte meg, nem pedig én, seggfej – köptem rá a szavakat az undortól.
– Mit számít az? A te kezed is benne volt! Most segíteni fogsz nekünk megmenteni az unokaöcsémet!
– Szopóka van, brokifej! Nem segítek neked – gúnyolódtam röhögve. Ő még idegesebb lett.
– Pimasz, neveletlen és szélhámos kislány vagy te.
– Te meg egy b*zi vagy... Menj, és fürödjél meg inkább, tiszta szarszagod van. – Szinte csepegett belőlem a méreg.
– Azt mondtam, segíteni fogsz nekünk! Megértetted?!
– Segíteni? Én? Én nem segíthetek, Mr. Bell. Én egy gyökér Z generációs szaros vagy, aki még soha életében nem használt fegyvert. Én csak pávákkal meg hipszterekkel barátkozhatok, mert a korosztályukhoz tartozom, nemde? – Hangomban volt egy jó nagy adag irónia és csipkelődés. Ugyanezeket a szavakat mondta rám még egy héttel ezelőtt.
– Na, jó! Én befejeztem! ELEGEM VAN! – ordított egyet idegesen. Én csak mosolyogtam, mert sikerült újból kikészítenem ezt a barmot.
– Oké, srácok. Térjünk inkább a lényegre, rendben? Ne veszekedjetek már egyfolytában! – csillapított bennünket Hiller, de ez nem segített semmit.
– Nem, nekem ennyi elég volt, Hiller. Majd beszélünk később. Sziasztok. – Azzal pedig kilépett az ajtón. Kénytelen voltam kuncogni. Végre sikerült elzavarnom ezt az idiótát.
– Most büszke vagy magadra? – mordult rám Hiller vérben forgó szemeivel. Én csak mosolyogtam büszkén.
– Igen.
– Ez érdekes volt... Nem gondoltam, hogy Phil Bell ennyire megváltozott volna – szólt közbe a kövér Roman. – Megyünk bowlingozni?
– NEM! – reagáltuk Hillerrel együtt. Roman hirtelen szomorú lett, és nyavalygott magában.
– Na, figyelj, Róbert – tért át a témára a rendőrbarátom. – Holnapra megpróbálom megtalálni Mary Valvona fiának a búvóhelyét, s amint megtaláltam, én szólni fogok neked.
– Raboljam el? – csodálkoztam el.
– Mi mást tennél vele? Csakis így kaphatjuk vissza Frankie-t.
– Értem. Majd hívjál akkor.
– Sőt, van még valami, amiről beszélnünk kell.
– Miről? Miről kell még beszélnünk? – kérdeztem rá óvatosan. Picit aggódtam és féltem.
– A maffia több mint valószínű, hogy vadászni fog rád, ezért továbbra is a Benedict Hotelben kell maradnod az új családoddal együtt. Most nem hagyhatjátok el semmiképpen Wintershore-t! Mondd meg nekik, hogy még nem mehetnek vissza Amerikába!
– Jó, megmondom nekik, bár nem biztos, hogy örülni fognak. – Vállat vontam.
– Emellett küldeni fogok hozzátok FIB-ügynököket, akik majd megvédenek benneteket, ha baj van. Azonban azt is meg kell jegyezned, hogy rendőröket semmiképpen sem gyilkolhatsz! – figyelmeztetett aggódva.
– Rendben. Minden megoldódik majd, Hiller, meglátod. – Kezemet a vállára biggyesztettem, hogy megnyugodjon.
– Vigyázz magadra, barátom. – A mondat végére átölelt.
– Sziasztok. – Otthagytam őket.

Visszaültem a kocsimba, és megindultam haza. Útközben a maffián, Hilleren és az új családomon járt az eszem. Nagyon félni és aggódni kezdtem. Most már tényleg volt mit vesztenem. Nem akartam, hogy a maffia meg Haky csapata megölje a barátaimat, mert most egyszer az életben kezdtem érezni, hogy engem igazán szeretnek.

Eljutottam a szállodához. Lifttel felmentem az emeletre, majd beléptem Michael és családja lakosztályába. Michael a konyhában whiskyt ivott, a néger Franklin a Hét Királyság lovagja nevezetű könyvet olvasta, melyet George R. R. Martin írt a Tűz és jég dala regényciklushoz, Trevor egy pornóújságot nézett az egyik kanapán, miközben maszturbált, aztán Liza és Tracey a péniszem méretéről beszélgettek a konyhaasztalnál, Jimmy az ATG V-tel játszott a szobájában, a két rosszcsont Tracey melltartóit és bugyijait húzták fel a fejükre a lány tudta nélkül, Amanda pedig egy török filmsorozatot, a Szulimánt nézte a TV-ben, közben pedig egy Negativia joghurtot evett. Anyám is mindig ezt a Szulimánt nézte, meg a volt gimnáziumos osztálytársaim, Kinga, Barbara, Enikő és Anna Perec is.

Időközben reklámot adtak be a Szulimánnál. Amanda nagyon ideges lett. Bementem hozzá, hogy megnézzem, hogy mi baja van már megint.

– A jó k**va életbe! Minek adnak be mindig reklámot?! – rikácsolt kiáltozva.
– Mi a baja van már megint magának, Amanda? – kérdeztem békésebb hangnemben, de ő bunkó volt velem.
– Nincs semmi közöd hozzá, te csavargó!
– Ne akadjon már ki egy kis reklám miatt, könyörgöm!
– Te ezt nem érted...! Pont a legjobb résznél adták be azt a k**va reklámot!
– Jó, nem érdekel. Nyugodjon meg inkább. – Már az ajtó felé vettem az irányt, mikor a TV-ből meghallottam egy ismerős hangot. Az egyik ikerfiú, Scott Taylor volt az.
– Mi a szar ez? – Amanda elkapcsolta a távirányítóval a reklámot. Ideges és mérges lettem rá.
– Azonnal tegye vissza! – parancsoltam rá türelmetlenül.
– NEM! – Amint kimondta ezt a szót, rávetettem magamat a távirányítóra. Amanda nem akarta odaadni nekem.
– Adod ide a távirányítót, asszony! – kérleltem, miközben megpróbáltam elvenni tőle, de a nő nem engedte el. Ki sem tudtam venni a kezéből.
– Nem érdekel engem az a k**va reklám!
– Az ikrek vannak benne! Adam és Scott Taylor! Szeretem az ikreket, Amanda. Engedje meg, hogy megnézzem a reklámot.
– SOHA! – állt ellen a kísértésnek.

Az izzadság erősen folyt rólunk. Zihálva vettünk mindketten a levegőt, azonban véletlenül kiütöttem a távirányítót a kezéből. A távirányító a szoba másik végébe esett. Gyorsan felkeltünk az ágyról, és megpróbáltuk felvenni, de Tracey gyorsabb volt. Felkapta, majd bekapcsolta a tévét. Én és Amanda a földön fekve lestük, hogy Tracey hogy volt képes elvenni előlünk.

– Apa, Franklin, Trevor, Jimmy, Liza, Martin, Izabell! Gyertek gyorsan, az ikrek mennem a TV-ben! – szólt nekik a szőke lány hangosan. Mindenki belépett a szobába, mire felkeltem a földről és leporoltam magam.
– Üdvözlöm Önöket, engem Scott Taylornak hívnak, ő pedig az ikertestvérem, Adam – mutatkozott be a fiatal ikerfiú. Testvérével együtt egy nagyon elegáns fekete öltönyt viseltek. A hajviseletük nagyon hasonló volt. A hátsó és az oldalsó oldalon rövidre volt vágva, míg középen meghagyták hosszúnak és sűrűnek. Fontos, hogy ezt nem szabad az ecsethajjal összetéveszteni! Az ikreknek nincsen ecsethajuk, mert ők nem vágták le mindkét oldalon a hajukat teljesen, hanem meghagyták rövidre. – Ezzel a kis reklámfilmmel szeretnénk megköszönni a sok rajongónak, hogy ilyen sokan szeretnek minket.
– Igen, nagyon hálásak vagyunk érte – mondta Adam vidáman. Nagyon szépen mosolygott. Tracey teljesen el volt szállva magától. Szerelmes volt Scottba.
– Hamarosan beutazzuk egész Európát, Amerikát és Ázsiát, hogy találkozzunk a sok lelkes rajongóinkkal, akik már évek óta minket néznek a TV-ben. Autogramot kérhetnek tőlünk, beszélgethetünk és szelfizhetünk is együtt – mesélte Scott lelkesen, miközben gyönyörűen mosolygott és nevetett. Tracey már vörösödött és hevesen dobogott a szíve.
– Pár héten belül Adrwington fővárosába, Wintershore-ba fogunk utazni! Hamarosan találkozhatnak velünk az adrwingtoni rajongók is! – tájékoztatott bennünket Adam. Majd’ leesett az állam, mikor ezt meghallottam. Most már biztos voltam benne, hogy hamarosan találkozom a bálványaimmal, akikért már 2014 óta rajongok.
– A lányoknak pedig üzenném, hogy hozzanak magunkkal óvszert, hogy ha jót akarnak – viccelődött Scott mókásan. Tracey nagy lázban égett. Csókolgatni kezdte Scott száját a TV-n keresztül. Szegény tévé, tele volt vörös rúzzsal. Mi csak nevettünk rajta.
– Nos, reméljük, sokan eljöttök majd. Hamarosan tájékoztatunk benneteket részletesebb információkról a Lifeinvaderen, a Bleeteren és a Pinnagramon keresztül. Vigyázzatok magatokra, csajok, mert ha mi ketten beindulunk a tesómmal, akkor nem lesz megállás az análvonaton! – kérkedett Adam, majd testvére folytatta tovább.
– És ne felejtsétek el megnézni a Teen Wolf és a Hátrahagyottak legújabb évadját, melyekben mi is jelen vagyunk. Sziasztok! – Azzal pedig elsötétedett a képernyő, és egy másik reklámra váltottak.
– Ne, Scott, ne menj el! Bébi, ne menj el! Ne hagyj itt! Scott! – sírta el magát Tracey, miközben csókolgatta a képernyőt. Hatalmas röhögésekbe kezdtünk mindannyian, még Amanda is nevetett.
– Mi van, Tracey? Milyen volt smárolni a TV-vel? – cikizte ki Trevor, így újból kuncogtunk zajosan, de Tracey még mindig sírt.
– Jaj, nyugodj meg, kislányom. Felejtsd el Scottot, ő egy seggfej – vigasztalta Michael a fiatal leányzót, mialatt megpróbálta elrángatni a tévétől.
– Szerelmes vagyok – felelte Tracey elandalodva.
– Ja, én is... – vetettem oda halkan, de sajnos mindenki meghallotta.
– Hogy mi? – maradt tátva Amanda szája.
– b*zi, b*zi, b*zi! – ismételgette a két ördögfiúka kuncogva.
– Mindig is tudtam, hogy b*zi vagy, Robcsi. Nemcsak Axelbe vagy szerelmes, hanem már az ikrekbe is! Hát ez csodálatos! – csúfolódott Trevor, majd rácsapott egyet a vállamra.
– Nigga, csalódtam benned, kutya – bökte ki Franklin szégyenkezve.
– Fogjátok be a pofátokat! Nem vagyok meleg, jó? Én nem úgy értettem... Én csak rajongok az ikrekért, de nem vagyok szerelmes beléjük – próbáltam kimagyarázni, sikertelenül.
– Akkor miért mondtad, hogy szerelmes vagy te is? – érdeklődött Jimmy. Hangjából mély undor és gúny vetült.
– Nem mindegy az nektek? Az ikrekért már régóta rajongok. Szeretnék velük találkozni. Nem vagyok meleg! – védtem álláspontomat, ugyanakkor Liza elterelte a témát.
– Fiúk, lányok, mondanom kell valamit! – állt elő vele Liza boldogan, de senki sem figyelt rá, mert leghátul állt az ajtóban.
– Scott... Scott elment... Nem szeret engem... – Tracey most sokkal erősebben itatta az egereket. Michael vigasztalta őt a karjai között. Nem értettem, hogy Tracey miért sírt Scottért, ezért megkérdeztem.
– Srácok, ő miért sír? Hogy érti azt, hogy Scott nem szereti őt?
– Scott Tracey pasija volt egy évig. Tavaly szakítottak, és Tracey azóta nagyon sokat sír nap mint nap – válaszolta meg kérdésemet Amanda. – Mi mindannyian ismerjük az ikreket.
– Azt a, ez durva. És... és... Tracey, te hány éves vagy? – kérdezősködtem dadogva. Meg kellett tudnom, hogy mennyi volt közte és Scott között a korkülönbség.
– Huszonöt éves vagyok. Miért olyan fontos ez? – Szipogva válaszolt. Könnyei nyomokat hagytak arcán.
– 1991-ben születtél?! Igen?! – förmedtem rá indulatosan. Akkor jöttem rá, hogy Tracey három évvel idősebb az ikreknél.
– Igen! Miért ilyen fontos ez? – értetlenkedett, miközben kék szemei nagyra tágultak.
– Hogy a... hogy a... – levegőért kapkodtam. – Tudom, hogy ki vagy te! Te voltál az! Igen, te voltál! Téged láttalak egy videofelvételen, hogy kézen fogva sétáltál Scott-tal Vinewoodban! 2014-ben történt! HÜLYE k**va! – sikítottam. Nyílként repültem a tehetetlen lányra, ledöntöttem a földre és püfölni meg köpködni kezdtem őt. – Szajha, szajha, szajha! Az ikrek csak az enyémek! ÉRTED?! Az ikrek csak az enyémek! Adam és Scott Taylor az enyém! Három évvel vagy idősebb náluk, te Y generációs k**va! Tartsd tiszteletben a korkülönbséget, te ringyó!
– Róbert, hagyd ezt abba! – mennydörögte Michael, és lehúzott Franklinnel együtt Traceyről. – Kislányom, jól vagy? – kérdezte az apuka kétségbeesetten. Tracey sápadt volt és remegett, ahogy Michael talpra állította. Egy szót sem tudott szólni, annyira megrémült tőlem.
– Szajha, szajha, szajha! – kiabáltam Franklin karjai között. Az idegességtől megmerevedett a testem. – Milyen volt Scott pöcse, ha?! Milyen volt a pöcse?! Hadd halljam, te k**va!
– Fogd be a pofád! – üvöltötte vissza Michael. – Megtámadtad a lányomat!
– Azért tettem, mert nem járhat egy nála fiatalabbal! A korkülönbség nagyon fontos dolog! Az ikrek az enyémek, érted?! ŐK AZ ENYÉMEK!
– Te hülye b*zi! – kiáltotta Tracey édesapja és édesanyja karjai között. – Megtámadtál, megtámadtál!
– Nem kapod meg az ikreket, te ribanc! ŐK AZ ENYÉMEK! – álltam ki igazam mellett. – Nem engedem, hogy újra összejöjj Scott-tal, mert akkor ő többet fog veled foglalkozni, mint velem! Nem hagyom, hogy még egyszer ez történjen velem! Gyuri többet foglalkozott Flórával, mint velem! Nem hagyom, hogy ugyanez történjen meg! Nem hagyhatom, hogy Scott többet foglalkozzon veled, te k**va! Hallod?! k**va VAGY! – feleltem pengeéles, hideg hangon. Franklin most jobban megszorított.

Tracey elrohant sírni a szobájába, miközben hosszú krokodilkönnyek potyogtak kék szemeiből. Az édesanyja, Amanda utána rohant.

– Beléd meg mi ütött?! – szidott le engem Michael. Karjai megfeszültek a puha piros inge alatt.
– Az előbb mondtam el! Te pedig engedj el! – parancsoltam rá Franklinre, aki elengedett. – Köszönöm. Most pedig elmegyek. Ciao.
– Várj! Mondani szeretnék valamit! – állított meg Liza az ajtónál.
– Liza, ez most nem egy alkalmas időpont erre. Most le kell nyugodnom, értsd meg, kérlek.
– De ez most nagyon fontos, Robi! – könyörgött ragaszkodva.
– Jó, akkor mondjad.
– Terhes vagyok – vallotta be őszintén. Mindenkinek tátva maradt a szája, még nekem is. Jobb is, hogy Amanda nem hallotta, mert ő biztosan megpofozott volna ezért.
– Hogy mi...? Terhes vagy? – állt el szemem-szájam. Mozdulni sem tudtam néhány másodpercig. Michael szó szerint sokkot kapott.
– Igen. Megcsináltam a terhességi tesztet. Babánk lesz! – Liza a nyakamba ugrott, míg én egy kis mosolyt próbáltam erőltetni magamra, de nem ment. Majdnem elsírtam magam a szégyentől.
– Ezt aztán megcsináltad, Róbert – súgta oda Michael úgy, hogy csak én halljam. Szemeiből éreztem a csalódottságát és egy kis haragot is.
– Liza, én ennek nagyon... örülök, de tényleg... – Nem szívből jöttek ezek a szavak. Nagyon esetlenül mondtam, de ettől függetlenül Liza még meg is csókolta a számat. – Nekem most mennem kell, majd jövök. Sziasztok.

Távoztam.

Egész idő alatt Lizán járt az eszem. Most egyáltalán nem érdekelt, hogy összevesztem Traceyvel, Liza fontosabb volt! Nagyon ideges lettem, és még sírtam is a kocsimban ülve. Biztos voltam benne, hogy ha ezt megtudja Juliet, engem dobni fog. Faszért nem használtam kotont! Kurvaélet! – gondoltam magamban feszülten.

A bordó szedánomat a Gonoszok terénél lévő Városliget területén parkoltam le. A Városligetet én csak úgy hívtam, hogy Phoenix tér. Ez a hely volt az én második otthonom. Itt én mindig megnyugodtam, ha erre jártam. A park most gyönyörű őszi színekben pompázott. A fákról levelek estek le, a Városligeti-tó vize pedig gyönyörűen csillogott, mikor a napfény megvilágította. Az emberek gyönyörködtek a tájban, vagy épp tornáztak vagy kocogtak. Egyedül csak engem nem kápráztatott el ez a sok szépség, mert kilátástalannak láttam a helyzetemet, és a depresszió már eléggé meglátszódott rajtam, erre pedig az előző vita és Liza vallomása is rátett egy lapáttal.

A gondolkodásomat azonban hamar megzavarta a mobiltelefonom csörgése. A terapeutám, Dr. Isiah Friedlander volt az, aki Michael terapeutája is volt 2013-ban. Dr. Isiah Friedlanderről annyit, hogy 1961-ben született. Rajongott a buddhista vallásért és a csinos modellekért, sőt sokat utazgatott Ázsiába. 1984-ben szerezte meg a diplomáját marketingből, majd 1986-ban doktori fokozatot is elért pszichológiából. Sajnos Isiah nagyon lehúzta a pácienseit anyagilag, sőt nem is foglalkozott velük nagyon! Michael nagyon utálta őt emiatt, ezért is kért meg engem, hogy vigyázzak ezzel a doktorral. Őszintén megmondom, hogy Isiah nekem elsőnek szimpatikus volt. Göndör, barna haja, barna szemei és nagyon erős barna körszakálla volt. Sokat beszéltem neki az érzelmeimről. Meséltem neki Felíciáról, Felícia testvéreiről, Axelről, a Taylor-ikrekről, Gyuriékról, Julietről, a szüleimről, a rokonaimról, a testvéreimről és a régi barátaimról, meg a depressziómról is. Isiah sajnálatosan nem törődött az érzelmeimmel, ezért hamar megutáltam őt. Mindig azzal húzta el az időt, hogy a szexuális életemről kérdezett, aztán egy tíz perc után már vége is volt a kezeléseknek. Arról már nem is beszélek, hogy mennyi pénzt húzott le rólam...

Felvettem a telefont.

– Doktor?
– Helló, Róbert! Gondoltam, megkérdezem, hogy hogy van – mondta kedvesen, bár éreztem a hangjából egy kis csalafintaságot.
– Hát, nem túl jól, doki – szomorodtam el. Isiah egyből kiszúrta, hogy gond van velem.
– Történt valami?
– Ami azt illeti, igen.
– Nem szeretné elmesélni nekem? Ha gondolja, most bejöhet az irodámba – tette fel az ajánlatot ravaszan. Tudtam, hogy csakis a pénzemre hajt.
– Hát nem is tudom, őszintén szólva mostanában nem nagyon van kedvem bárkivel is beszélni. Sajnálom.
– Rossz kedve van?
– Fogjuk rá.
– Mi történt?
– Újra depresszióba estem – hangoztattam bánatosan.
– Látja, ezért kéne bejönnie hozzám, hiszen én azért vagyok, hogy segítsek magának.
– Nem inkább azért van, hogy lehúzzon anyagilag?! – ábrándítottam ki őt, erre teljesen bedühödött rám.
– Mi? Ezt kikérem magamnak! – harsogott.
– Én is! Emlékezzen csak vissza, hogy három évvel ezelőtt mit akart tenni a jegyesem keresztapjával! Azt tervezte, hogy megosztja a világgal Michael életét.
– Na és?
– „Na és?” Magának csak ennyi a reakciója? – provokáltam most már hangosabban.
– Provokálni akar?
– Lehetséges.
– Rohadék! Tudja, mit? Soha a büdös életbe nem jöhet be a házamba! Többé nem vagyok a terapeutája! Diliházban van a helye! – A hangja éles volt az ingerültségtől.
– Jól van, nem is baj! Legalább nem fogja megkapni a pénzemet, amiért a két kezemmel dolgoztam meg!
– A két kezével dolgozott meg érte? Aha, gyilkolással... – nézett le engem cinikusan.
– Ó, senki sem tökéletes!
– Ebből elég legyen, most hagyjuk abba a beszélgetést! – Megpróbált engem lekoppintani, mert már nagyon elege lett belőlem.
– Na, mi van? Ennyi telik csak Öntől? Ennyire képes a nagy Isiah Friedlander? – űztem csúfot belőle gonoszan.
– Tessék? Maga most szórakozik?
– Nem, maga szórakozik!
– Hagyjon már békén!
– Oké, békén hagyom az életét, azonban arra számíthat, hogy elpletykálom a világhálón, hogy miféle ember Ön igazából! – fenyegettem meg bosszúsan.
– Próbálja meg, és esküszöm, hogy a média leadja a hírekben a „sötét korszakát”! Mindenki tudni fog Julietről, az ikrekről, Gyuriról, Axelről, Felíciáról, a KG Team Gangről és a depressziójáról, meg arról is, hogy nem tud biciklizni, és hogy nem borotválja a pöcsét!
– Nem érdekel! Pár hét, és már nem leszek itt ebben a szar országban! Úgyhogy sok sikert! – bontottam a vonalat.

Most már sokkal idegesebb voltam, mint előbb. Isiah Friedlander is már kezdett az agyamra menni, ezért előkaptam telefonomat, bedugtam a fülembe a fülest és rockzenét kezdtem hallgatni. Noha én a retróért rajongtam, de most mindenképpen rockot kellett hallgatnom az állapotom végett. A rock segít levezetni a feszültséget, ezt én mindig is tudtam. Axel is nagyon szerette a rockot. Ő leginkább a Metallicától az Enter Sandman nevezetű számot hallgatta. Vicces, hogy ezt a számot 1991-ben adták ki, Axel pedig pont 1991-ben született. Egyértelmű, hogy ez a nóta az övé volt! Ezt szerette a legjobban, és ez állt hozzá a legközelebb.

Már éppen a dal végénél járhattam, mikor megláttam egykori ismerősömet, az öreg Károly Tóthot. Ezüst haja és ősz bajusza volt. Arca már ráncosodott, ennek ellenére nem tűnt annyira öregnek. Kezében a fekete macskáját, Viktorkát hordozta. 1948-ban született, egy évvel volt fiatalabb nagyapámnál. Nagyon bölcs ember volt ez a Károly. Ő is Bongohaze-ban született, akárcsak én. 2004-ben ismertem meg őt, amikor még kisfiú voltam. Kedveltem ezt az öregembert, mert őszintén beszélhettem neki az érzelmeiről. Ő is tudott Gyuriékról, Felíciáról, Axelről és az ikrekről, de Julietről egy szót sem szóltam neki. Sajnos elég régen láttam már őt, ezért mindenképpen örültem neki, mikor megpillantottam barna szemeit.

Kitéptem a fülhallgatót a fülemből. Egy vidám köszönéssel leült mellém, és társalogni kezdtünk.

– Hogy tetszik lenni, Károly bá? – kérdeztem rá mosolyogva.
– Jól vagyok, Robikám, és te?
– Voltam már jobban is – vágtam rá egyhangúan, erre ő észrevette a sebeket az arcomon és a kötéseket a kezeimen.
– Mi történt az arcoddal és a kezeiddel?
– Verekedtem – szögeztem le kurtán.
– Akkor biztosan nagy bunyó lehetett – helyeselt. – Történt veled valami mostanság?
– Velem mindig történik valami... Olyan sosincs, hogy semmi sem történne...
– Akkor mesélj, sok időm van. – Megsimogatta a macska bundáját. Viktorka dorombolni kezdett Károly ölében.
– Hosszú, Károly... nem akarom untatni magát.
– Ugyan, te nem untatsz engem. Szeretek veled beszélgetni, amúgy is régen találkoztunk már.
– Igen, régen... – hagytam rá unottan. Nem akartam elsőnek elmondani neki a problémáimat. – Sajnálom, hogy áthelyezték magát Wintershore-ba...
– Nem olyan rossz itt. Már amúgy is untam Szelverint. Örülök neki, hogy áthelyeztek a fővárosba, mert egy héten legalább egyszer kimehetek az utcára – mesélte, miközben az ősz bajszát simogatta.
– Már csak két éve van vissza, Károly. Kibírja, nem sok az.
– Hatvannyolc éves vagyok, Róbert. Nekem már úgyis mindegy... – legyintett egyet. Már egyáltalán nem érdekelte a saját élete. – Mondj inkább magadról valamit. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi történt veled az elmúlt néhány hónapban.
– Hát, Károly... izé... biztosan kíváncsi rám? – hezitáltam zavartan.
– Persze, olyan vagy nekem, mint az unokám! Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi történt veled.
– Jó, elmondom, amúgy is ideges vagyok – sóhajtottam. – Nem tudom, hogy hallott-e róla, de engem kicsaptam az egyetemről, mert fellázadtam a rendszer ellen. A csapatommal egy támadást szerveztünk a Parlamentnél. Le is győztünk mindenkit, de sajnos erősítést hívtak. Csak én és az egyik barátom, Leandros élte túl a merényletet. Nekünk sikerült elmenekülnünk a rejtekhelyünkhöz, azonban mikor odaértünk, felgyújtották a bázist a legnagyobb riválisaink, a KG Team Gang tagjai. Megpróbáltuk megmenteni Achillest, de sajnos nem sikerült, mert a törmelék maga alá temette.
– Achilles meghalt? – lepődött meg, majd lehajtotta a fejét. – Részvétem.
– Igen, meghalt. Mindegy, mondom tovább – álltam meg egy szösszenetre. – Pár órával később segítettem néhány idiótának elfoglalni a várost, azonban leütöttek engem, és be is börtönöztek Leandrossal együtt. Másnap reggel az anyám és az apám látogatott meg. Anyám kiabált velem, de az apám mégis kifizette az óvadékot. A lényeg annyi, hogy megismertem egy nálam négy évvel idősebb színésztől, Lizát, akibe beleszerettem. Elvette a szüzességemet. Megtörtént, Károly...
– Na, végre te is becsajoztál! Ideje volt már! – csapott rá egy nagyot a vállamra a gratuláció jeleként.
– Lehet, nem tettem jól, mert Liza egy maffiózónak, Jasonnek volt a jegyese, aki megpróbált engem és Lizát megölni! Szerencsére megvertem Jasont, megöltem az embereit és most vadászik rám. Ja, és ha ez még nem lenne elég, akkor a házamat felgyújtották, Leandrost meg elrabolták. Ehhez mit szól?
– Nem lennék a helyedben, fiú... – Károly kivett két halkonzervet egy halványkék szatyorból. – Szardíniát?
– Ó, persze! Nagyon szeretem a szardíniát. Köszönöm, Károly. – Átvettem tőle jókedvűen, de amint megláttam, hogy ez olajos, visszaadtam neki. – Izé... nem szeretem annyira az olajosat. Nem cserélnénk inkább? A paradicsomosat jobban szeretem.
– Persze, tessék – nyújtotta át a paradicsomos ízűt, mire én visszaadtam neki a másikat.
– Szóval, mondom akkor tovább. – Beleharaptam a halba. – Tehát, Jason meg akar engem ölni, Leandrost elrabolták, ennek ellenére mégis találtam egy igaz barátot. László Hillernek hívják, egy ötvenhárom éves zsaru, aki segít nekem. Egy héttel ezelőtt megmentettük az egyik barátját a maffiától, aztán a mai nap folyamán két maffiatagot meg is öltem a kérésére. Pár órával ezelőtt meg is látogattam őt az irodájában, azonban az egyik társamat, Frankie Gallót elrabolta egy kopasz maffiózó. Hamarosan elraboljuk Mary Valvona fiát, hogy visszaadják nekünk Frankie-t.
– A maffiával nem szabad szórakozni! Nem kellett volna segítened annak a zsarunak. Hidd el, nem egy leányálom, ha a maffiával szórakozol! – hívta fel rá figyelmemet.
– Tudom, Károly, tudom... de Hiller a barátom, és kénytelen voltam segíteni neki. Nem hagyhattam, hogy a maffia ártson neki – vettem egy nagy levegőt. – Szóval, mondom tovább. Tehát, most elraboljuk Valvona fiát, hogy visszakapjuk Frankie-t. Eddig még nem volt velem semmi baj, de mikor hazaértem, minden megváltozott. Tudja, Károly, én Lizáékkal élek egy hotelben. Liza keresztapjával, Michaellel nagyon jó volt a kapcsolatom, ő is a barátom volt a magas korkülönbség ellenére, de ma megbántottam őt.
– Mivel bántottad meg őt? – kérdezte, miközben bekapott egy kishalat.
– A TV-ben láttunk egy reklámot, amelyben a Taylor-ikrek köszönetet mondtak a rajongóiknak. Michael lánya, Tracey nagyon odavolt az egyik ikerfiúért, Scottért, mert korábban a pasija volt. Amikor én ezt megtudtam, irigy és féltékeny lettem rá. Meglöktem a lányt és rugdosni meg köpködni kezdtem. Michael és a néger Franklin lefogtak engem, míg Tracey elrohant sírni a szobájába. Ezután Michael is lebaszott, de utána teljesen összezuhantam!
– Jézusom, még mindig odavagy az ikrekért? Robi, felejtsd már el őket...! – lamentált.
– Károly, találkoznom kell az ikrekkel! A rajongójuk vagyok, érti?
– Ezek hiú álmok, gyermekem... Több mint valószínű, hogy soha az életbe nem fogtok találkozni... – jelentette ki könyörtelenül. Nagyon megsértődtem rá emiatt.
– De az ikrek a barátaim lesznek, biztos vagyok benne! Gyakran álmodom velük, és az álmaimban az volt, hogy a barátjuk voltam!
– Róbert, gondolj bele, hogy mennyi esélyed van rá, hogy találkozol velük. Közel semmi. Így aztán én a helyedben nem fűznék hozzá túl sok reményt. És ha találkoznál is velük, kizárt, hogy barátok lennétek. Inkább pár percet dumálnátok, képek meg minden, aztán elköszöntök és ennyi. De a legvalószínűbb, hogy nem is találkoztok.
– Igaza van, Károly... ezek hiú álmok... – búslakodtam. Néhány könnycsepp ült a szememben, de én gyorsan letöröltem őket az ujjaimmal, mert most nem akartam sírni. – Én az ikreket 2014-ben ismertem meg. Egy sorozatban láttam őket, és nagyon megtetszettek. Szomorú voltam, hogy nem jött össze Gyurival és Richárddal a barátság, ezért nagyon vágytam arra, hogy legyenek ikerbarátaim! Ezek a Taylor-ikrek tökéletesek, Károly! Szeretem őket!
– Tudom, fiú, tudom – simogatta meg a vállaimat, hogy megnyugodjak. – Pár hónap múlva már nem fogsz rajongani az ikrek iránt, meglátod.
– Károly, amióta Felícia beszélt nekem Axelről, azóta megutáltam az ikreket, de most újra megszerettem őket, mert láttam őket egy mozifilmben. Én most már Axelt és az ikreket tartom a bálványaimnak, olyan akarok lenni, mint ők... Ők jobbak nálam! Ők tökéletesek!
– Szinte minden ember átment már azon, amin most Te. Ha nem kapod meg, amit akarsz, szenvedsz... Ha pontosan azt kapod, amit akartál, akkor is szenvedsz... mert attól fogva nincs mibe kapaszkodnod... – bölcselkedett. – Az ikrek nem jobbak nálad, ahogy te sem vagy náluk jobb... EGYENLŐEK vagytok!
– Egyenlőek? Na, persze! – fintorogtam elundorodva. – Idősebbek nálam, nem az én korosztályom!
– Mit számít a korkülönbség? Én sokkal idősebb vagyok nálad, mint az ikrek, és én mégis a barátod vagyok!
– Nem, ez baromság... ez hülyeség... igenis számít a korkülönbség! – tétováztam feszülten. – Ezért is bántottam Traceyt, mert Scott fiatalabb nála! Nem járhat egy nála fiatalabbal!
– Már miért nem járhatna? Ha szeretik egymást, akkor hadd járjanak... ne legyél már folyton irigy!
– Azóta vagyok ilyen, amióta láttam Gyurit és Flórát smárolni! Nem akarom, hogy megint megtörténjen ez... Az ikrek nem smárolhatnak előttem, különben ideges és depressziós leszek! – idegeskedtem hevesen.
– Miért olyan nagy baj az, hogy ha valaki csókolózik előtted?
– Mert én irigy és féltékeny vagyok, mert tudom, hogy egy nő tönkreteheti két férfi barátságát! Ha megismerem az ikreket, nem engedem nekik, hogy előttem csókolózzanak a csajaikkal! A férfi mindig is többet van a nőjével, mint a legjobb barátjával! Csakis Felícia és Axel csókolózhat előttem, senki más! Felícia azért, mert ő a legjobb lánybarátom... ennyi!
– Nehéz rajtad kiigazolódni... Mindegy, folytasd tovább a mondandódat.
– Tehát, Tracey elment sírni, Michael pedig lebaszott engem, mert bántottam a lányát. Sajnos ez még nem verte ki a biztosítékot nálam. Csak most jött a hab a tortán! – nyeltem egy nagyot, hogy felkészüljek a vallomásra. – Liza bejelentette, hogy terhes tőlem...
– Mi van? Azt a rohadt! – esett le az öregember álla.
– Basszus, Károly, elkúrtam mindent! Csak tizenkilenc éves vagyok! – keseredtem el, majd sírni kezdtem. Bele sem tudtam nézni Károly szemeibe a szégyentől, csupán Viktorka bundáját simogattam, hogy megnyugodjak.
– De miért nem védekeztetek? Robi, ezzel tényleg elrontottál mindent... – gyanúsított, azonban megsimogatta gesztenyebarna hajamat, hogy elvegye szavai élét.
– Hát igen, elrontottam mindent... – A szó megrekedt torkomban. – Ha tudnád, hogy van nekem még egy csajom... – fejeztem be hang nélkül.
– Annyira fiatal vagy még... Nem tudom, hogy mit fognak majd szólni a szüleid...!
– Hagyjon békén a szüleimmel! Utálom őket! – mondtam érzelemmentes és furcsán fakó hangon.
– A szüleid nagyon rendes emberek, gyermekem... Nem értem, hogy mi bajod van velük...
– Mindegy, most nem beszélek róluk, nem érdekel – törölgettem könnyeimet.
– És most mit fogsz csinálni?
– Semmit. Liza megszüli a gyerekemet, én meg felnevelem, bezzeg egy hónap múlva leszek tizenkilenc éves... k**va fiatal vagyok még!
– Hát, Róbert, őszintén sajnálom, de tényleg. – Újból hozzáért a vállaimhoz.
– Ez semmi ahhoz képest, hogy mit élek át nap mint nap... nincsenek barátaim...
– Az előbb azt mondtad, hogy László Hiller és Felícia a barátod.
– Igen, azt, de ők idősebbek nálam...
– Nehogy már elkezdd ezt megint! Fogd már fel, hogy a barátságban nincs korkülönbség! – csattant fel mérgesen.
– Igenis van! Az ikrek három évvel idősebbek nálam, Raleigh öttel, Axel hattal, Gábor pedig kilenccel!
– Ki az a Raleigh és Gábor?
– Pár napja ismertem meg őket, elvileg ők is a barátaim. Gábor egy erős testépítő, aki megkért, hogy látogassak el a konditermébe. Ha végeztem a maffiával, meglátogatom őt és remélem, hogy a barátom lesz.
– Aha, biztosan a barátod lesz.
– Nem hinném. Félek, hogy szigorú lesz velem... Mindegy. – Kiszívtam a paradicsomlét a dobozból. – Aztán ott van ez a fiatal szőke gyerek, akit Raleigh-nek hívnak. Nos, vele nagyon nehéz helyzetem van, mert ő Tess pasija.
– Mi? Tess bepasizott? Na, ez nagyon jó hír! Milyen régen láttam már őt is... Biztosan szép nő lett abból a kislányból... – vigyorgott bajusza mögött.
– Nagyon... folyton kiabál velem.
– Irigy vagy Raleigh-re is, igaz?
– Nem, rá nem vagyok irigy, csupán féltem tőle Tesst. Tess nem járhat vele! Raleigh 1992-ben született, öt évvel idősebb nálam meg Tessnél! Ezt nem hagyhatom, Károly!
– Hallod, mi van veled, hogy azt hiszed, hogy fontos a barátságban és a szerelemben a korkülönbség? – tört ki belőle maró hangon.
– Nagyon fontos, Károly! Nem szabad idősebbekkel barátkozni és járni, mert ők hazudnak! Nagyképűek és köcsögök! Sok ilyen buzit ismerek, akik a kilencvenes évek elején születtek... Olyanok, mint a bátyám, nem szabad bennük megbízni, mert köcsögök és buzik!
– Nehogy azt hidd, hogy mindegyik fiatal köcsög és b*zi, mert van közöttük néhány, akiket nem kedvelsz.
– Mindegyik ugyanolyan! Nem esik messze az alma a fájától! Ezek a fiúk, akik a kilencvenes évek elején születtek, ők sok Z generációs lánnyal kúrnak. Megbasszák, aztán otthagyják őket egy gyerekkel karöltve! Nem hittek nekem ezek a b*zi lányok, mikor ezt mondtam nekik, és mi lett belőle? KURVÁRA IGAZAM LETT! Volt is egy ismerősöm, aki tizenhat éves korában terhes lett egy Y generációs fiútól, aki szintén a kilencvenes évek elején született! Erre varrjon gombot, Károly.
– Az igen... és mi lett a babával?
– Elvetették... szegény kölyök... semmi esélye nem volt az élethez...
– Van ilyen – mondta teljes természetességgel.
– Jól van, hagyjuk inkább ezt a témát. Most nincs kedvem beszélni az Y generációról, mert akkor még jobban felidegesítem magam – dörmögtem elszontyolodva.
– Tudod, mit? Meséld el nekem, hogy miért akar téged megölni a KG Team Gang. Erre nagyon kíváncsi vagyok – rukkolt elő vele kíváncsian.
– Áh, ez nagyon hosszú, de nem számít. Elmondom magának, mert én őszinte vagyok.
– Hallgatlak. – Jobban hátradőlt a padon.
– Nem kötnek szép emlékek a KG Team Ganghez, de magának elmondom. Szóval, a KG Team Gang egy pedofilokból álló csoport volt, akik mindenféle gyereket raboltak el szerte az országban. Az elrabolt gyerekekkel nem foglalkoztak a rendőrök, mert a korrupt Haky lefizette őket. Haky a KG Team Gang és a United Adrwington Especia vezetője. Amikor gyerek voltam, megpróbáltak ezek a faszszopók elrabolni. Folyton baszogattak, és nekem ebből elegem lett. Feljelentettük őket, de előtte apám eltörte Haky orrát, a többi buzit meg szétverte. Végül Haky sok évet kapott pedofília miatt, ugyanakkor a börtönből gengsztereket küldött rám, akik megpróbáltak engem megölni. Én megvédtem magam, és sikerült megvernem őket. Kamasz voltam még ekkor, de elvertem a támadóimat, akik tíz-húsz évvel lehettek idősebbek nálam. Durva, nem?
– Hogyhogy nem beszéltél erről ez idáig?
– Nem tartottam fontosnak. Sokkal fontosabb volt számomra az, hogy nem voltak barátaim, és hogy rossz volt a viszonyom a gimnáziumban Gyuriékkal meg az osztálytársaimmal. Ez fontosabb volt nekem. Nem nagyon beszéltem erről a KG Team Ganges dologról senkinek, csak Felíciának, meg néhány barátnak, azt ennyi.
– És Achillest hogy ismerted meg? – tette fel az újabb kérdést.
– Achillest és csapatát az interneten. Embereket toboroztak, és én csatlakoztam hozzájuk. Sajnos Achilles halott, a csapatom többi tagja pedig áruló – biggyesztettem le az ajkamat, majd folytattam. – Kiengedték Hakyt a börtönből, aki megtudta, hogy Achilles csapatához tartozom, ezért bosszúhadjáratot indított ellenünk. Rurekev, Oktyep és CMYloz elárultak bennünket! Meg fogom ölni őket ezért! Sohasem szerettem őket, mert nagyképűek és buzik voltak velem. Örülök neki, hogy elárulták a csapatunkat, mert legalább megölhetem őket.
– Értem. Kösz, hogy ezt elmondtad.
– Igazán nincs mit. Látja, én őszinte vagyok mindenkihez.
– Igen, te vagy a világon a legőszintébb ember – nevetgélt elismerően. – Jól van, Róbert. Örültem, hogy találkoztunk. Nagyon örülök neki, hogy elmondtad a problémáidat.
– Igen, én is örülök neki, Károly. Nagyon szerettem volna kiönteni a szívemet valakinek, és most végre elmondhattam magának a gondjaimat.
– Ha gondolod, beszélgethetünk még. Egy héten egyszer, de néha kétszer le szoktam jönni ide. Ha beszélgetni szeretnél, csak gyere le ide.
– Rendben. Köszönöm a segítséget. Bevallom, hogy egy kicsit megnyugodtam, így megpróbálok előrefelé nézni és elfelejteni a múltat – álltam hozzá pozitívan.
– Ugye, hogy mindjárt jobb? – kacarászott barátságosan. – Ugyanakkor most távozok. Vissza kell mennem a börtönbe, mivel lejárt az időm. Örülök, hogy tudtam segíteni. Vigyázz magadra, fiú! – Felállt, kidobta a szardíniásdobozokat a kukába és megpróbált elsétálni, miközben a cicáját cipelte.
– Ön is vigyázzon magára, és ígérem, ha minden jól alakul, egy nap kiszabadítom a fegyházból – ígértem meg, erre ő visszafordult, és szólt még egy-két szót hozzám.
– Azt tanácsolom neked búcsúként, hogy ne fűzz túl sok reményt Axelhöz és az ikrekhez. Axel száműzetésben van, az ikrek meg híresek, nem valószínű, hogy valaha is találkozol velük. És ezt most nem a korkülönbség miatt mondom neked, hanem amiatt, mert semmi esélye sincs, hogy megismered őket és a barátaid lesznek. Barátkozz inkább Gáborral és Raleigh-vel. Ég veled.
– De, meg fogom őket ismerni, és a barátaim lesznek, meglátod – mondtam magamban.

Felkeltem a padról, és éppen tettem volna vissza a fülhallgatót a fülemre, mikor fekete terepjárók érkezésére lettem figyelmes, melyekből a KG Team Gang tagjai szálltak ki. Körbevették a Városliget területét, ezért nem tudtam elmenekülni előlük. Egy-egy M4-es gépkarabéllyal voltak felszerelve, és kockás ingeket, izompólókat és kék farmernadrágokat viseltek. A KG Team Gang tagjaira jellemző volt, hogy erős szőrzettel és nagy szakállal rendelkeztek. Tagjaik közé a húszévesek és a fiatal harmincasok tartoztak, tehát majdnem az egész Y generáció, de mondjuk az én korosztályomból is voltak csatlósaik.

Az alacsony Haky előlépett a tömegből a megszokott rendőregyenruhájában. Nevetni támadt kedvem a látványától, mert nagyon kicsike volt. Ő volt a törpe, én meg az óriás.

– Helló, Róbert – köszöntött egy ördögi kacajjal.
– Üdvözletem, Mr. Seggfej – feleltem egy igazi ellenség maró hangján.
– Nagyon szépen beszél valaki.
– Na és? – legyintettem oda.
– Hogy vagy, drága barátom?
– Jól, és te? Nem unod már a pedofíliát? Vagy már homoszexuális is vagy? – incselkedtem becsmérően.
– Rohadék! Mégis mit képzelsz magadról? – emelte meg a hangját.
– Én semmit, csupán elegem van a puffadt pofádból, törpe! – dühítettem fel. Haky mérgében megindult felém, de egy kereken hatvanéves férfi megállította őt. Azzal a sötétkék öltönyével és aranyból készült nyakláncával elegánsnak tűnt. Haja hátrafésült és ezüst színű volt, valamint rendelkezett egy kis borostával is. Amint megpillantottam barna szemeit, megborzongtam. Erős mexikói akcentussal beszélt mellesleg.
– Haky, elég legyen, hagyd békén! – szólt rá dirigálva. Haky engedelmeskedett neki. Olyan volt, mintha ez a mexikói ürge lett volna a főnöke.
– Igenis, Martin.
– Ő kicsoda? – kérdezősködtem a kíváncsiságtól.
– Az én nevem Martin Madrazo. Egy mexikói drogkartell vezetője vagyok – mutatta be magát illedelmesen.
– Martin... Madrazo... k**va életbe, hallottam már magáról... Michael sokat beszélt Önről.
– Michael? Nahát, te ismered Michael De Santát? – csodálkozott el.
– Nem, nem is hallottam még róla – hazudtam, hogy ne bukjak le.
– Hazudsz! – leplezett le. – Üzend meg neki és a haverjának, Trevor Philipsnek, hogy hozzák vissza a feleségemet!
– Micsoda? Milyen feleség? Uram, attól tartok, hogy összetéveszti őket valakikkel...
– Nem! Nem tévedek! A nejem elszökött a napokban Los Santosból, hogy megtalálja Trevort, és azt is megtudtam, hogy Wintershore városába menekült. Éspedig, csak itt bujkálhat a cimborád.
– Trevor nem a cimborám. De tudja, mit? Engedjenek el, és ideküldöm őket, jó?
– Nem! Nem mész még sehová! – Haky hangja éles volt az ingerültségtől. – Rurekev, hozd ide a nyomorultat!
– Itt van! – duruzsolta egykori „barátom”, aki előrevezette a kövér Elvist. Rurekev is dagadt volt, akárcsak Elvis. Egy szemüveget hordott magán, disznóarca pattanásokkal volt tele. Utáltam ezt a dagikát, mert nagyképű és arrogáns volt. Komolyan mondom, úgy nézett ki, mint egy disznó! Rövid, fekete haja és barna szemei voltak különben.
– Elvis? – ámultam el.
– Róbert? – Elvis nagyon megörült, mikor meglátott. – Mondanom kell valamit, Róbert. Mami lemondott, engem pedig elragadtak a Madrazo drogkartell emberei.
– Hál’ Istennek! Végre valami jó hír mára! – nevettem el magam a hírek hallatán. Végre lemondott ez a boszorka.
– Hagyjátok abba! Ne most beszélgessetek! – üvöltött ránk Haky.
– Térjünk a tárgyra, Róbert. Te szépen tudósítod Michaelt és Trevort a fejleményekről, de ha nem jönnek elénk, akkor Elvis meghal! – vesztegetett meg Madrazo. – Most pedig takarodj.
– NEM! – álltam ellen a kísértésnek.

(Aláfestő zene: https://www.youtube.com/watch?v=gjczi9vnOHw )

Rurekev egy pisztolyt szegezett a fejemhez. Vettem egy nagy levegőt, majd hasba könyököltem hátulról a malacot, sőt megfordultam, és orrba is vágtam. Rurekev összeesett, így gyorsan fel tudtam kapni a földről a fegyverét, mellyel lelőttem az előttem lévő bűnözőket. Haky és Madrazo ijedtükben rohanni kezdtek, míg az embereik megpróbáltak minket lelőni a karabélyaikkal. Villámgyorsan odadobtam Elvisnek a pisztolyt, majd felvettem egy másikat a földről és már rohantunk is lefelé egy lépcsősoron, mely egy stéghez vezetett, ahol néhány jet ski pihent. Társam a kék színűre ült fel, én pedig a zöldre. Beindítottuk a járműveket, és már menekültünk is a Városligeti-tó vizén, miközben Giorgio Morodertől a The Chase című szám szólt a jet ski rádiójából.

Üldözőink ugyanolyan előnyben részesültek, mint mi, hiszen ők is jet skikkel üldöztek minket. Eléggé pontosan tudtak lőni, ezért hátrafordultam és viszonoztam a tüzet pisztolyomból. Minden egyes jet skire két ember fért rá, tehát az egyik volt a vezető, a másik pedig a lövész. Az egyiknek kilőttem a lövészét, a másiknak pedig a vezetőjét. Sajnálatosan egyre többen és csak többen jöttek, mi több a szomszédos stégekről és a kicsi hidakról gépkarabélyokkal és gépfegyverekkel lőttek ránk. Noha Elvisnek sikerült néhányat lelőnie, de ez sovány vigasz volt, mert egyre többen jöttek. Az emberek természetesen jajgattak és sikítottak a fegyverek zajától.

Egy rövid időn belül egy nádashoz érkeztünk, ahol vadkacsák pihentek. Behajtottam a nádasba, hogy az ellenfeleink ne tudjanak elkapni. A gengszterek nagy része a vízbe esett, mert nekilöktem őket a szomszédos stégeknek vagy közvetlen a nádasba szorítottam őket.

Végül egy hosszú vízi csatornához érkeztünk, ahol már terepjárókkal is követtek minket. Mi a vízen közlekedtünk, ők pedig a kövesúton. Itt mondjuk csak elég volt kilőni a sofőrt, mert akkor az autó egyből megállt vagy a vízbe esett. Legnagyobb meglepetésünkre az út szélénél megláttunk egy gázpalackot. Megvártam, míg a terepjárók közvetlen a gázpalack mellé kerültek, majd céloztam és lőttem. Tompa puffanással felrobbant az összes dzsip.

Megmenekültünk. Nagy éljenezésbe kezdtünk, csakhogy kifogyott az üzemanyag mindkettőnk járgányából, ezért beleugrottunk a vízbe, kiúsztunk a partra és elloptunk egy piros négyajtós szedánt, egy Surge-t, mellyel elhajtottunk olyan messzire, amilyen messzire csak mehettünk.

(Eddig tart)
A hozzászólást 28 alkalommal szerkesztették, utoljára NikitaDragovich 2016. 07. 27. 13:25-kor.
„Az élet bonyolult. Embereket öltem. Embereket csempésztem. Embereket adtam el. Talán itt a dolgok másképp alakulnak majd.” -Niko Bellic

Avatar
NikitaDragovich
Őrszem
Hozzászólások: 2311
Csatlakozott: 2011. 12. 07. 20:10
Tartózkodási hely: Bogyiszló, Tolna megye, Magyarország
Kapcsolat:

Re: Az ifjú Róbert Bock kalandjai I, II & III

Hozzászólás Szerző: NikitaDragovich » 2013. 11. 10. 12:52

Sziasztok!
Megérkezett a következő rész, mindazonáltal a születésnapomkor, azaz tegnap szerettem volna kitenni, de nem volt időm. Szerencsére most ráérek, így kiteszem a folytatást! :D
Jó olvasgatást! :P

12. Fejezet: A rég elfeledett „barátok”
A menekülés után felhívtam Michaelt, miközben Elvis vezette a Surge-t. Bevallom, hogy nagyon féltem beszélni vele, mert neheztelt rám a lánya meg Liza miatt is, ennek ellenére erőt vettem magamon, és felhívtam.

– Szia, Michael. Én vagyok az, Róbert – szóltam bele a telefonba kedvesen.
– Fogd be a pofád! Hogy mersz még ezek után felhívni engem?! – kiabált idegesen.
– Michael, megértem, hogy neheztelsz rám, ne haragudj. Nem akartam bántani a lányodat, de...
– Mi az, hogy de?! Tracey így is sokat sír nap mint nap, erre te ráteszel még egy lapáttal! A fiamként szerettelek, Róbert, de most csalódtam benned! – vádolt meg sértődékeny hangnemben. Nagyon elszégyelltem magam.
– Michael, beszélnünk kell valami másról! Kérlek, hallgass meg! – könyörögtem neki, miközben furdalt a lelkiismeretem.
– Nem! Nem beszélek veled többet!
– Michael, veszélyben vagyunk mindannyian!
– Nem érdekel, ne keverj bele a hülyeségeidbe.
– Michael, hallgass már meg! Tedd félre az érzelmeidet, és hallgass meg, mert ez nagyon fontos! – hívtam fel rá a figyelmét nyugtalanul. Michael rám hagyta a dolgot.
– Jól van, mondjad akkor.
– Figyelj, Martin Madrazo visszatért, és meg akar benneteket ölni!
– Hogy mi? Martin Madrazo? Mit keres ő Adrwingtonban? – lepődött meg összezavarodva.
– A felesége kell neki, mert állítólag megszökött otthonról. Meg akarja találni Trevort, érted?
– Micsoda? Ez marhaság! – kételkedett tompa hangon.
– Nem hazudok! Esküszöm, hogy ezt mondta! – bizonygattam. – Sőt, a legrosszabb az az egészben, hogy Martin szövetkezett a legnagyobb riválisaimmal, a KG Team Gang tagjaival, akik az előbb megpróbáltak engem megölni az egyik barátommal együtt. Szerencsére elszöktünk előlük.
– Ez valami trükk? Ne hazudj, légy szíves.
– Michael, az Isten szerelmére, szoktam én hazudni? Tudod jól, hogy őszinte vagyok mindenkihez, képtelen lennék hazudni! – álltam ki igazam mellett megkomolyodva.
– Jó, hiszek neked, de ez akkor is képtelenség, Róbert. Mennyi esély van rá, hogy Martin felesége pont megtalál minket? – Michael amint kimondta ezeket a szavakat, Martin neje, az öreg Patricia bekopogott a szálloda ajtaján. Trevor ajtót nyitott neki.
– Michael, itt vagy? Miért nem válaszolsz?
– Róbert, attól tartok, igazad volt. Épp az előbb jött be hozzánk az öregasszony – közölte velem kissé meghökkent állapotban.
– Na, látod? Ugye, hogy igazat beszéltem?
– Igen, ne haragudj, hogy nem hittem neked, csak a lányommal történt incidens meg Liza terhessége miatt ideges vagyok – felelte kiengesztelődve.
– Semmi baj. Majd később ezt megbeszéljük. Most térjünk vissza a tárgyra.
– Róbert, most hol vagytok? Szerintem azonnal gyertek haza, mert Martin veszélyes ember, anno három évvel ezelőtt még Trevorral nem tehettük be a lábunkat Los Santosba, mert Trevor elrabolta Patriciát, így Madrazo folyton küldte a bérgyilkosait. Tehát jobb lenne, ha visszajönnétek a Benedict Hotelbe – figyelmeztetett aggályok közepette.
– Sajnos már elhagytuk Wintershore-t.
– Hol vagytok most?
– Fogalmam sincs. Wintershore egyik agglomerációjánál lehetünk.
– Rendben. Használjátok a GPS-t, és siessetek a szállodába. Vigyázzatok magatokra!
– Helló – bontottam a vonalat.

Útközben megálltunk egy falatozónál, ahol vettünk magunknak hot dogot, pizzát, hamburgert és egy Sprunk üdítőt, mert már nagyon éhesek és szomjasak voltunk mindketten. Evészet közben jobban átbeszéltük a dolgokat, azonban odalépett hozzánk egy hátrafésült, szőkésbarna hajú srác, aki mindkét oldalon rövidre vágta a haját, és csak középen hagyta meg, ahol hátra volt neki fésülve. Ez semmiképpen nem ecsethaj volt! Kék szemei ragyogtak és csillogtak, nagyon szépen mosolygott. Nem értettem, hogy mit akar tőlem, bár egy kicsit ismerős volt nekem valahonnan.

– Róbert Bock, hála az égnek, hogy látlak! – üdvözölt, majd átölelt. Úgy viselkedett, mint egy bolond. Elvis csak leste, hogy mi ütött ebbe az ürgébe. – Mik ezek a karcolások az arcodon, Robi? Mi történt?
– Mi van? Te ki vagy? – kérdeztem meglepve. A fiú elengedett, és csak nevetett.
– Én vagyok az, Brendon. Tudod? – emlékeztetett lelkesen, de nem ért vele sokat.
– Nem. Soha az életben nem találkoztunk.
– Dehogyisnem! Brendon Crest a nevem, én is a Tolkavi Gimnáziumba jártam.
– Ja, igen! Emlékszek rád. Két évvel vagy nálam idősebb, tudom. Emellett a volt tesitanárom fia vagy.
– Igen, örülök, hogy eszedbe jutottam, barátom. – Újra megpróbált megölelni, de én ellökte magamtól, mert undorodtam tőle.
– Mit képzelsz magadról, he?! Nem vagyunk mi barátok! Soha a büdös életben nem beszélgettünk még! Ne ölelgess! – kiabáltam vele hangosan.
– De hát azt hittem, hogy barátság van közöttünk – sírta el magát.
– Rosszul hitted – köptem oda lekicsinylően. – Te egy olyan ember vagy, akinek vicc az egész élete, azaz egy álarcot rejtesz magad előtt!
– Senki sem szeret engem! – bőgött, majd harmadszorra is átkarolt. Tiszta nedves lett tőle a baseballdzsekim.
– Jó, bocsáss meg, nem akartam – vigasztaltam, miközben veregettem a vállait, hogy megnyugodjon.
– Robi, te egy nagyon jó ember vagy! Sajnálom, hogy letámadtalak az előbb.
– Nyugi, nincsen semmi baj, szégyellem magam a viselkedésem végett, azonban meg kell értened, hogy ideges vagyok, mert a KG Team Gang és a Madrazo drogkartell meg akar ölni!
– Ez komoly? – csodálkozott, miután abbahagyta az ölelgetést.
– Halál komoly.
– Engem a Merryweather üldöz.
– Micsoda? A Merryweathernek mi dolga lenne Adrwingtonban? – kérdeztem rá tudatlanul.
– Figyelj, elmondok mindent, de akkor el kell jönnöd az otthonomba, mert bemutatnálak a nagybátyámnak, Lesternek.
– Értem. Persze, elmegyünk veled – ráztam meg fejemet.
– Köszönöm! Szeretem mindkettőtöket! – nevetett fel vidáman, majd megcsókolta az arcomat. Azonnal ellöktem magamtól.
– Embert, ezt azért ne! Ez buzis!
– Igaz, ne haragudj – kuncogott elpirulva magában, míg Elvis erősen röhögni kezdett.

Visszaszálltunk a kocsiba, és megindultunk Acsó felé. Acsó egy kisváros volt, mely Wintershore egyik agglomerációjaként szolgált. Ez a kisváros rengeteg tájházzal rendelkezett, sőt volt egy kolostoruk és egy katolikus templomuk is. Szerintem egy eléggé csendes és szép város volt Acsó. Szívesen laktam volna itt, mert én amúgy sem szeretem a zajos nagyvárosokat.

Kiszálltunk a Surge-ből, és beléptünk egy panelházba. A házat rozsdásodó drótkerítések, kitört ablakok és omladozó vakolatok vették körbe több orosz biztonsági őr kíséretével, akik Brendonékat védték. Számomra kihaltnak és egyhangúnak tűnt ez az otthon.

Miután benyitottunk az épületbe, Brendon összefutott a folyosón egy bajuszos orosz pasassal, akivel társalogni kezdett. Ez az orosz férfi körülbelül a harmincas évei közepén járhatott. Kócos, barna haja, barna bajusza és szintén barna, rövid szakálla volt. Amint megpillantottam szürke szemeit, összeszorult a gyomrom, mert féltem tőle.

– Vladimir, a bácsikám merre van? – kérdezte sietősen.
– Lent van a pincében – válaszolt egyhangúan, majd rám nézett, aztán vissza Brendonra. – Ki ez a fiatal fiú, akit idehoztál?
– Semmi köze hozzá! – ordítottam rá. Vladimir csak vigyorgott. Már akkor tudtam, hogy ő egy nagyon laza ember. – Hagyjon békén! Gyertek, menjünk a pincébe! – Azzal pedig megindultunk lefelé. Vladimir még mindig vigyorgott és mosolygott. Egész idő alatt engem bámult, sőt még kacsintott is nekem egyet.

Leértünk mindhárman a pincébe. Figyelmes lettem egy kövér fickóra, aki egy íróasztal mögött az internetet böngészte és egy másik szőke gyerekre. Hirtelen nem ismertem meg őt, mert a háta mögött voltam, de amint megfordult, ledöbbentem. Néhány másodpercig szóhoz sem tudtam jutni. Szőke, hátrafésült frizurája és zöld szemei voltak, mi több egy vörös vászoncipőben, egy kék ingben és egy kék csőnadrágban tündökölt. Levegőt sem tudtam kapni a látványától, mi több a testem megfeszült a méregtől. Egyik legnagyobb riválisom, György Peterson volt az.

– Te! Hát te lennél az...! – morogtam maró hangon. Szinte csepegett belőlem a méreg.
– Róbert Bock? – állt el szeme-szája Györgynek, aki nagyon boldog lett, mikor meglátott engem. – Jó újra látni téged, Robi. Már nagyon hiányoztál. Kicsit furcsák az arcodon azok a karcolások, de biztosan elmúlnak majd. Adj egy ölelést! – György megpróbált átölelni, de én löktem rajta egy nagyot.
– Szakadna a nyakadba egy mázsa szar! – A hangom éles volt az ingerültségtől. György nem értette, hogy mi van velem.
– Robi, te meg miről beszélsz? Nem értem. Mi baj van? – motyogta szelíden.
– Annyi év után még meg mered kérdezni, hogy mi bajom van?! – mérgelődtem minden dühtől fűtve. – Mi a fasznak jöttél el ide, ha?! Nem volt neked jó Tolkavban a b*zi pávákkal?! Menj a picsába, te Flórabaszó!
– Robi, én azért jöttem, mert meg akartalak téged keresni. Szeretném, ha újra barátok lennénk.
– Mi sohasem voltunk barátok! Nehogy azt hidd, hogy minden el lesz felejtve, te f*sz! Azt hiszed, hogy én ilyen könnyen megbocsátok neked? TÉVEDSZ! – csattantam fel idegesen.
– Robi... ez baromság, én szeretlek, tesó!
– Ne tesózzál engem, te g*ci! Nekem te nem vagy a tesóm és a barátom sem! Menj vissza abba a kibaszott Tolkavba, hogy szopjad tovább azt a sok g*ci faszszopót, te szaralak! – zsörtölődtem.
– Jézusom, Robi, ne mondj ilyeneket! Egy barát nem mond ilyet egy barátra!
– Nem vagyok a barátod, te üvegpöcsű! Menjél vissza Tolkavba, mert Flóra hiányol, te hülye f*sz!
– Robi, én szeretlek téged – bökte ki érzékenyen, de még most sem foglalkoztam az érzelmeivel.
– Én meg utállak! Öt másodperced van, hogy eltűnj innen, különben itt helyben agyonverlek! – fenyegetőztem vérben forgó szemeimmel. György teljesen zavarba jött tőlem, és nagyon félt.
– Robi, ne, kérlek! – könyörgött, miközben a könnyeivel küszködött.
– Egy... kettő... három...
– Jó-jó-jó, srácok! Ennyi elég volt! – Brendon odaállt közénk, hogy ne legyen veszekedés. Már emeltem meg ökleimet, de Brendon visszatartott, így nem bántottam ezt a seggfejt.
– BASSZÁTOK MEG! – Indulatosan hátraléptem, hogy ne legyek a közelükben. Rögvest nagy csönd lett.
– Üdv a paradicsomban! – üdvözölt a mozgássérült Lester, megtörve ezzel a csendet. Lester 1971-ben született. Már erősen kopaszodott, bár volt még egy kis barna haj a fején, álla pedig borostás volt. Egy vaskos szemüveget hordott magán. Szegény sajnos mozgássérült volt 1998 óta, ezért egy tolószékben ült. Csak egy sétabottal tudott menni, de azzal is elég lassan. Emellett Lester remekül értett a matematikához, a fizikához, a kémiához és az informatikához. Őt tartották a világ legokosabb és legjobb hackerének.
– Ön lenne Gabriel tanár úr öccse? – kérdeztem, miközben a hányinger kerülgetett.
– Igen, Lester Crest.
– Szuper, viszont nekünk most mennünk kell, mert Michael De Santa már vár rám. – Már az ajtó előtt álltam, mikor Lester megállított.
– Várj! Azt mondtad, hogy Michael De Santa? Talán valami rokonod?
– A jegyesemnek a keresztapja. Szóval igen – biccentettem.
– Nem is tudtam, hogy Michael Wintershore-ba költözött.
– Igazából rossz repülőjegyeket vásároltak, így jutottak el ide.
– Ez esetben felhívom őt, és szólok neki, hogy nálunk vagy, feltéve, ha nem akarsz elmenni.
– Feltehető, hogy mégsem megyek el, tudniillik Martin Madrazo emberei és a KG Team Gang tagjai a nyomomban vannak.
– Martin Madrazo? Mibe keveredtél, kölyök? – Hangja mély félelemmel keveredett.
– Én semmibe. Michaelt és Trevort akarják elkapni, én csak közvetítő vagyok.
– Jaj, ne is beszélj Trevorról! Őmiatta hajszolja a rokonaimat a Merryweather... Ezért is menekültem a bátyámékhoz.
– Szóval innét fúj a szél... Az unokaöcséd ezért említette, hogy bajban vagytok. Már összeállt a kép – jöttem rá rejtélyesen. – Viszont ne gondoljátok azt, hogy segíteni fogok. A maffia is a fejemet akarja ifjabb Jon Gravelli halála miatt, holott nem is én gyilkoltam meg őt, hanem a sógorom, Raleigh.
– Bizony, a Weazel Newsban hallottunk róla... Durva volt... Nem tudtam elhinni, hogy egy tizenkilenc éves gyerek ölte volna meg a nagy Gravellit. Példátlan – dicsért meg elragadtatva.
– Ugyan, Raleigh ölte meg, nem pedig én – szerénykedtem. – Az FIB vigyáz most ránk. Amolyan „tanúvédelmi programban” veszünk részt.
– Ki nem állhatom az FIB-t; Steve Haines jut róla eszembe! – undorodott el.
– Az meg ki a szösz?
– Michael nem mesélt róla? Korábban vele és Dave Nortonnal együtt több rablást is végrehajtottunk Los Santosban és Blaine Countyban, mindazonáltal Steve elárult bennünket, mikor is U.L. Paper, a Merryweather és az FIB tagjai megzavarták a találkát. Később Franklinnek kellett döntenie arról, hogy Michael vagy Trevor marad életben. Szerencsére Franklin nem árulta el a csapatot, így meggyilkolták a gazembereket, beleértve Hainest, Devin Westont, Wei Chenget és Stretchtet – mesélte visszaemlékezve.
– Én erről még nem is hallottam, mindenesetre köszönöm, hogy elmondtad.
– Szóra sem érdemes – várt egy kicsit. – Figyelj, szeretném, ha részt vennél néhány nagyobb rablásban az elkövetkezendő napokban, illetve a Merryweather eltüntetéseben is, oké?
– Nem tudom, de azt hiszem, hogy elfogadom, azonban jegyezd meg, hogy ha újból több gengszter akar majd megölni a megbízásaid miatt, akkor megverlek! Értve vagyunk? – fenyegettem meg mókásan. Lester csak kacagott.
– Persze. Megértem. Te tényleg egy nagyon szuper srác vagy.
– Köszi, te is jó fejnek tűnsz – sóhajtottam. – Ha megbocsátasz, akkor most elmennék egy kicsit pihenni, addig te hívd fel Michaelt a hollétemről kapcsolatosan. Szia! – A mondat végére a lépcső felé vettem az irányt, miközben magára hagytam Lestert, Gyurit, Elvist és Brendont.
– Hát, ez kínos volt – suttogta Lester halkan, mialatt fellépcsőztem a nappaliba, ahol leültem az egyik kanapéra.

A délután nagy részét alvással töltöttem. Gyuri, Brendon és Elvis videojátékokkal játszottak egy plazmatévén. Mire beesteledett, György lányokat hívott a helyi sztriptízbárból, akik hangos zenére táncoltak a három kannak. Fel kellett kelnem miattuk. Azt hittem, hogy most jól le fogom őket ordítani, de mikor megláttam a többi szajha között Gracie Ancelottit, nevetni támadt kedvem. Gracie csak sikított.

– Á, ez Róbert Bock! – üvöltette drámaian. Én ugyanezt játszottam el ugyanazzal a hanggal.
– Á, ez Gracie Ancelotti! – vágtam vissza tréfálkozva.
– Takarodj el innét! Ha mégsem mész el, rád küldöm az embereimet! – vesztegetett meg jajgatva.
– Hagyjál már, hülyelány. – Megpróbáltam lekoppantani magamról, de nem sikerült.
– Én vagyok a hülye? Menj a pokolba, te szőrös gorilla! – S azzal bevágtam neki egy hatalmasat. A szőke ringyó elterült a parkettán. A többi táncos kirohant a házból.
– Neked elment az eszed?! – harsogott Brendon az egyik kanapéról.
– Róbert, ezt mégis miért csináltad?! – mordult rám György. Odamentem hozzá, és gonoszan belenéztem a szemeibe.
Az idő csak robog, az élet temető, Gyuri... Hamarosan meg foglak ölni, drága barátom – súgtam oda neki ördögien. György abban a pillanatban remegni kezdett, míg én a kijárat felé indultam. – Üzenjétek meg Lesternek, hogy visszamegyek Wintershore-ba. Vigyázzatok Elvisre, mert ő ezentúl itt fog veletek lakni. Ciao!

Még aznap este elmeséltem Michaelnek, Trevornak és Franklinnek a történteket, utána bocsánatot kértem Traceytől, aki gyanakodva elfogadta. És ha ez még nem lett volna elég, akkor Lizával tölthettem el az éjszakámat. Újból lefeküdtem vele, ennek ellenére mégsem voltam boldog. Ha nem találkoztam volna Gyurival, akkor élveztem volna a szeretkezést, de sajnos György megtalált engem. Tudtam, hogy nagy gondok lesznek, hogy ha Gyuri továbbra is Wintershore-ban fog maradni.

Az idő a legnagyobb ellenfél...
A hozzászólást 20 alkalommal szerkesztették, utoljára NikitaDragovich 2016. 07. 27. 13:28-kor.
„Az élet bonyolult. Embereket öltem. Embereket csempésztem. Embereket adtam el. Talán itt a dolgok másképp alakulnak majd.” -Niko Bellic

Avatar
NikitaDragovich
Őrszem
Hozzászólások: 2311
Csatlakozott: 2011. 12. 07. 20:10
Tartózkodási hely: Bogyiszló, Tolna megye, Magyarország
Kapcsolat:

Re: Az ifjú Róbert Bock kalandjai I, II & III

Hozzászólás Szerző: NikitaDragovich » 2013. 11. 17. 11:01

13. Fejezet: Út a boldogsághoz
– Ó, ez az... igen, nagyon jó vagy... nagyon finom vagy... Imádlak, bébi! – mondtam, miközben egy finom csirkecombbal szemeztem a tányéromon. Zsíros, csúszós, sós és ropogós volt kívülről.
– Egyél meg, egyél meg! – felelte a csirkecomb a tányérról lelkesen.
– Megeszlek, megeszlek, szerelmem! – sziszegtem, majd a kezemmel felkaptam a combot, aki már nagyon odavolt a számért.
– Én vagyok a rántott húsok királynője; belül omlós, a panír ropogós és kényeztetően fűszeres. Egyél meg, királyom!
– Megeszlek, húsom, megeszlek! – Már csorgott a számból a nyál. Alig vártam, hogy megegyem a rántott húsok királynőjét. Nagyon lassan és óvatosan emeltem a számhoz, hogy minden pillanata emlékezetes legyen. Sőt, erekcióm és étkezési orgazmusom is lett a heves izgalomtól. Soha életemben nem voltam még ennyire felizgulva, mint akkor.
– Egyél meg! Egyél meg! Egyél meg! – mondta most már hangosabban.
– Megeszlek! Megeszlek! Megeszlek! – S azzal már épp haraptam volna bele a húsba, mikor az a telefonom csörgését kezdte el utánozni.

A hangos zajt hallva felkeltem az álmomból. Telefonom erősen csörgött. Nagyon ideges lettem, hogy a hülye mobilom miatt nem tudtam megenni az én egyetlen igaz szerelmemet, a rántott húsok királynőjét. Zabosan felvettem a telefont. Hiller volt az.

– Hiller, mit akarsz már tőlem megint?! – csattantam fel idegesen.
– Róbert, fontos dolgokról kell beszélnünk! Nagyon fontos!
– Mi történt már megint? Ugye Phil Bell halálhíre miatt zaklatsz? – kérdeztem, de Hiller csak nevetett.
– Csalódást fogok neked okozni, de nem.
– Akkor miért? Tudod te, hogy milyen jó álmom volt? Erekcióm meg étkezési orgazmusom lett egy rántott csibecombra. Már épp beleharaptam volna, mikor megcsörrent a k**va telefonom! – hisztiztem elkeseredve.
– Jaj, nagyon sajnálom, Robi. Biztosan jó lett volna megenni a rántott húsok királynőjét... sajnálom... – sajnálkozott kacagva. Én is röhögni kezdtem.
– Na, de tényleg, mi történt?
– Megtaláltam Mary Valvona fiának a lelőhelyét – jelentette be sóhajtva.
– Ez komoly? Ilyen gyorsan? – lepődtem meg. – Hol van a srác?
– A Wintershore-i Sprunk gyárban egy csomó Pavano gengszterrel. Neked az lenne a feladatod, hogy valahogyan elhozod a fiút az Ówinter-i Hajógyár területére, ahol egy Pegorino tag várni fog rád.
– Pegorino? Ők nem szűntek meg 2008-ban?
– Igen, Jimmy Pegorino halála után tényleg felszívódtak, ám Philnek maradtak még emberei, köztük Wade Johnson is.
– Az meg ki?
– Ismertebb néven Fixer. Bérgyilkosságok végrehajtásával foglalkozik.
– Jó, értem. El is indulok akkor, előtte viszont viszek magammal valakit.
– Rendben! Vigyázz magadra. Küldök majd üzenetben egy képet a célpontról. Szia – bontotta a vonalat.
– Hiller volt az? – kérdezősködött egyhangúan Liza, aki mellettem feküdt az ágyamban. Egy halványkék melltartó és egy halványkék bugyi volt rajta.
– Igen.
– El kell menned, ugye?
– Sajnos igen. Mennem kell, Liza. Légy jó, majd jövök! – Felkeltem, majd a szekrényem felé vettem az irányt, hogy magamra kapjak valamit, de Liza szólt hozzám még pár szót.
– Egyébként te mit álmodtál az előbb? Valami rántott húsok királynőjéről beszéltél... te még álmodban is a kajára gondolsz? – viccelődött párom kuncogva.
– Hát igen, szeretem a jó kajákat... tudod, hogy van ez... – magyarázkodtam elpirulva.
– Ha gondolod, legközelebb szex közben szólíthatsz majd engem a rántott húsok királynőjének, úgy majd jobban begerjedsz rám, szépfiú. – Liza feltápászkodott, odalépett hozzám és bekapta a számat a nyelvével, míg én kezeimet a fenekére tapasztottam.
– Alig várom, bébi. – Újból megcsókoltam egy rövid szünet után.

Felöltöttem magamra egy fekete sportcipőt, egy kék farmernadrágot, egy sötétbarna bőrdzsekit és egy kék és fehér kockákkal teli sálat. Nagyon fiatalosnak és jóképűnek néztem ki, még egy szelfit is csináltam magamról.

Kimentem a hotelből, és beszálltam a piros Surge járgányomba, mellyel elindultam a sógoromhoz, Raleigh-hez. Szerettem volna jobban megismerni őt, ezért úgy gondoltam, hogy elviszem magammal, hogy legyen egy kis akcióban része, elvégre ő ölte meg a Gambetti maffiacsalád Donját, ifjabb Jon Gravellit.

Bekopogtam. Tess nyitott ajtót, aki egy finom reggelivel vendégelt meg. Evészet közben felvázoltam Raleigh-nek a tervet, aki szívesen velem tartott egy kis kalandban. Már akkor tudtam, hogy Raleigh egy rendes gyerek, annak ellenére, hogy ő Y generációs. Biztos voltam benne, hogy Tess jól választott.

Elfogyasztottuk az ételt, elköszöntünk Tesstől és beszálltuk a kocsimba, mellyel eljutottunk a célállomásig. Az autóban ülve megtáraztam az AK-47-es gépkarabélyomat, Raleigh pedig az MP5-ös géppisztolyát. Raleigh egy barna bakancsot, egy kék farmernadrágot és egy kék farmerkabátot viselt, mi több a farmerkabát alatt egy halványkék inget és egy fehér izompólót is hordott, ujjain pedig menő gyűrűk voltak. Elegánsan öltözködött ez a szép szőke gyerek. Nagyon szimpatikus és kedves srác volt.

Kiszálltunk, majd jobban szemügyre vettük a helyszínt. Ez a gyár elhagyatott volt, senki sem használta már. Az ablakok ki voltak törve, a falakon graffitik, az ajtók rozsdásodtak, a vakolatok pedig már omladoztak. Az ilyen helyektől még a szőr is felállt a hátamon! Nem volt elég, hogy egy ilyen helyre kellett jönnünk, nem ám... még patkányok és egerek is voltak az épületben, akiktől fóbiám van. Megborzongtam, de kénytelenek voltunk bemenni lopakodva.

Néhányan egy rozsdás vasajtónál járőröztek. Társammal óvatosan leütöttük őket, a testüket pedig a közeli kukákban vagy bokrokban rejtettük el. Noha páran észre is vettek bennünket, mégis észrevehetetlenek maradtunk, mert gyorsan lelőttük azokat, akik megláttak minket. A lövéseket nem is hallotta meg a többi maffiózó, mert hangtompítót szereltünk a fegyvereinkre.

Átmásztunk egy kerítésen, bejutottunk az udvarra és folytattuk tovább a küldetést. Itt a forgatókönyv kivétel nélkül ugyanaz volt, mint eddig: leütöttük vagy lelőttük az őröket, elrejtettük a testüket, utána pedig lassan haladtunk tovább. Ez beletelt néhány percbe, mert sokan voltak. Nem is értettem, hogy miért nem este csináltuk meg a feladatot, mert akkor kevésbé láttak volna meg minket a sötétben, de így...

Végül bejutottunk az elhagyatott gyárba. Nagyon tapintatosan kellett kinyitnom a bejárati ajtót, nehogy észrevegyenek. Szerencsére nem hallották meg a zár kattanását, mert az ott lévő maffiatagok magukkal voltak elfoglalva. Sajnos túl sokan voltak ott, így kénytelenek voltunk lelőni őket, hogy megőrizzük láthatatlanságunkat. Ezután kettéváltunk. Én indultam balra, míg Raleigh jobbra, azaz egy rossz állapotban lévő lépcső irányába, amely egyenesen az emeletre vezetett.

Egy rövid időn belül hangos léptekre lettem figyelmes velem szemben, ezért elbújtam egy ajtófélfa mellett. Megvártam, míg a célpontom a közelembe merészkedik, majd a késemet beleszúrtam a torkába. A fickóból erősen spriccelt a vér. Tudom, hogy nem volt ez szép halál, nem is voltam büszke magamra, de csakis így tudtam megölni őt, máskülönben lebuktunk volna.

Egy hosszasan felsóhajtás után továbbindultam, ugyanakkor lövéseket hallottam az emeletről. Egyből tudtam, hogy a bajtársam gyilkolja az ellenfeleit. Kicsit aggódni kezdtem érte, mert nem akartam elveszíteni őt. Szívesen segítettem volna neki, de belebotlottam rengeteg maffiózóba, akik tüzet intéztek felém. Villámgyorsan egy kuka nyújtotta fedezéknél bújtam el, ahonnét megsoroztam a támadókat. Sokan el is estek, de ettől függetlenül egyre többen jöttek. Belenyúltam a farzsebembe, kitéptem egy gránátot, aztán elhajítottam. Tompa puffanással pontot tettem az ügy végére.

Miután megtisztítottam a földszintet, fellépcsőztem egy másik feljárón, ahol összefutottam a cimborámmal, aki éppen egy göndör, fekete hajú férfit üldözött. Carlo Valvona volt az, a célpontunk.

Sebtében utána rohantam, csakhogy Carlo minden erejét latba vetve kiugrott egy ablakon. Szerencséje volt, merthogy egy rámpára esett rá, sőt talált magának egy létrát. Mire észbe kaptunk, addigra Carlo már az utolsó fokoknál tartott. Mindketten használtuk a létrát, hogy el tudjuk kapni a menekülő áldozatot.

Carlo időközben megpróbált beszállni egy fekete luxusszedánba, de kilőttem a lábát. Összerogyott.

– Álljon meg! – kiáltott rá Raleigh, miközben rászegezte fegyverét a szerencsétlenre, aki a földön feküdt összerogyva.
– Jó, megadom magam, csak ne bántsanak! – Azzal pedig eldobta a pisztolyát, és felemelte magasba a kezeit.
– Te lennél Mary Valvona fia? – tettem fel a kérdést kíváncsian. Valamiért megsajnáltam ezt a férfit. Nem volt annyira magas, mint én, és nem is tűnt erősnek. Egy teljesen átlagos harmincas pasinak nézett ki, nem pedig egy maffiózónak.
– Igen, én vagyok az. Mit akarnak?
– Nem akarunk bántani téged, de akkor légy szíves engedelmeskedj nekünk, és nem lesz bántódásod, oké? – csillapítottam, hogy megnyugodjon. Én tényleg nem akartam bántani őt.
– Nem válaszoltál a kérdésemre! – mordult rám megsértődve. – Mit vétettem én maguknak?!
– Te nem vétettél semmit, míg az anyád igen – vetette oda Raleigh helyettem.
– Aha, tehát erre megy ki a játék! Anyámat akarják megvesztegetni...! Én leszek a túsz, mi? – zsörtölődött, majd megpróbált felállni.
– Pontosan – mondtuk egyszerre.
– Csak jelzem, hogy nem jövök magukkal, inkább meghalok!
– Valóban? – Raleigh kezei megfeszültek, majd hasba vágta a túszt, aki újból összeesett.
– Nyugi van, Raleigh. Ne bántsd szegénykét!
– Te hülye f*sz, megöllek ezért! MEGÖLLEK! – motyogta Carlo ingerülten. Nehezen tudta kimondani ezeket a szavakat a fájdalomtól.
– Rendben, bocs. – A mondat végére megemeltük Carlót, betettük a Surge hátuljába és elhajtottunk. Én voltam a sofőr, hátul pedig Raleigh és Carlo ült.

Útközben Sentinel XS-es és PMP 600-as járgányok érkezésére figyelhettünk fel. Egy erőteljes mozdulattal beletapostam a gázba, miközben Raleigh viszonozta a tüzet rájuk. Ez a hajsza most nagyon felidegesített, mert félő volt, hogy megölnek minket. A Pavano maffiacsalád tagjai sokkal többen voltak, mint mi és sokkal jobb fegyvereik voltak. Hál’ Istennek berontottam a Rascalsok területére, akik sortüzet nyitottak az olaszokra. Abban a pillanatban az a sok gyönyörű luxusszedán szétroncsolódott, ezért feladták a maffiózók a küzdelmet. Győztünk.

Leparkoltam az autót a hajógyár előtt, ahol belefutottam egy idős öregemberbe és egy kopasz férfibe. Az öreget Fixernek hívták, a fiatalabbikat pedig Billy Colombónak. Fixer 1947-ben született, Billy pedig 1971-ben. Fixer egy fekete bakancsban, egy barna bársonynadrágban és egy fekete pulcsiban tündökölt, míg a kopasz Billy egy kék melegítőben, mely fehér csíkokkal volt tele. Fixer haja ezüst színű volt, szemei pedig kékek, Billynek pedig egyáltalán nem volt haja, de szeme azért volt... ráadásul nem is akármilyen! Arany szemei csillogtak és ragyogtak minden egyes pillanatban. Azelőtt még nem láttam arany szemű embert, mert az nagyon ritka volt. Ez a Billy Colombo különben veszélyes alak volt. Katonaként szolgált Afganisztánban és Pakisztánban, sőt titokban heroint és kokaint biztosított az orosz maffiának Vice Cityben. Én már akkor tudtam, hogy ezzel az ürgével vigyázni kell, mikor megláttam. Szó szerint rettegtem és féltem tőle. Ő egész idő alatt mosolygott rám, nagyon sunyi mosolya volt.

– Áh, kit látnak szemeim? Carlo Valvona – gúnyolódott a kopasz Billy.
– A híres Billy Colombo – mormogta Carlo elundorodva. Egy savanyú pofát vágott.
– Anyádnak hiányozni fogsz, kölyök. Bár egy darabig úgyis a társaságunkat fogod élvezni – nevetett fel gonoszan, majd Fixerhez fordult. – Fixer, vidd be a szépfiút a hajógyárba!
– Szuper. Örülök, hogy Hiller megkapta, amit akart, de most távoznom kell, úgyhogy kérem a fizetséget – sietettem őket, miután Fixer elvezette Carlót.
– Nesze, tedd el! – nyújtotta át a jutalmat, amely tízezer tnirof volt. Az összeget számolva egy névjegykártyát találtam a sok papírpénz között.
– Ez micsoda?
– A névjegykártyám. Szeretném, ha párszor felhívnál, mert jól jönne a segítséged.
– Felőlem. – Vállat vontam. – Gyere, Raleigh, menjünk haza.
– Várjál csak, fiú. – Billy megérintette a vállamat. Visszafordultam. – A Mindenható megbocsát, a Sötétség Urai nem.
– Te meg miről beszélsz? – értetlenkedtem nagyra tágult szemeimmel.
– Majd meglátod. Jól teszed, hogy nekünk segítesz, hidd el – veregette meg vállaimat, hogy gratuláljon.
– Jól van, most hagyj elmenni. Ciao.
– Namaste, ügyeske. – Billy Colombo elmosolyodott. Megéreztem a mosolyából, hogy ő egy nagyon sunyi és büszke ember. Összeszorult a gyomrom a félelemtől, ezért gyorsan elsiettem Raleigh-vel.

Még aznap újból találkoztam Raleigh-vel. Miután teljesítettük a feladatot, hazavittem barátomat, de aztán úgy gondoltuk, hogy jobb lenne, ha jobban megismernénk egymást, ezért megbeszéltük, hogy este elmegyünk biliárdozni egy kocsmába. Én bevallom, hogy nagyon örültem ennek a meghívásnak. Magányos és depressziós voltam, és jólesett, hogy Raleigh barátkozni akart velem. Annyira lelkes és vidám lettem, mikor megkérdezte, hogy ráérnék-e ma este, mert elvinne biliárdozni. Már akkor éreztem, hogy Raleigh rendes gyerek.

Este hét óra lehetett, amikor elmentünk Raleigh-vel a Gyöpékratt bárba. Az emberek iszogattak vagy beszélgettek a bárpultnál, néhányan részegen vedeltek a földön, egyesek pedig mulatós cigányzenékre táncoltak. Noha nagyon ritkán mentem el otthonról, nagyon szerettem a kocsmákat. Számomra a kocsmákban az ember kikapcsolódhat egy kicsit, berúghat és beszélgethet a barátival, hogy egy kis időre elfelejtsék gondjaikat ebben a hazug és modern világban. Raleigh és én nagyon jól éreztük magunkat. A mulatós cigányzene feldobta mindkettőnk hangulatát, így jobban élveztük a biliárdozást.

– Hogy vagy amúgy, Róbert? – kérdezte Raleigh, miközben a dákóval meglökte a fehér golyót.
– Megvagyok, és te? – kérdeztem vissza mosolyogva.
– Én is jól vagyok, főleg, hogy eljöttél velem egy kicsit szórakozni.
– Kösz, hogy elhívtál magaddal. Tudod, mostanában eléggé szomorú és ideges vagyok, és ilyenkor jól jön egy kis társaság.
– Ugyan, ez csak természetes, hogy elhívtalak. Elvégre mi barátok vagyunk, nem? – felelte Raleigh szelíden, de én mégis kiábrándítottam őt.
– Ja, barátok... – köptem oda flegmán, majd én is meglöktem a fehér golyót az ütővel. Raleigh összevonta a szemöldökeit.
– Ezt most úgy mondtad, mintha nem lennénk azok. Nem kedvelsz engem, Róbert? Nézd, megértem, hogy aggódsz Tessért, de én nem fogom bántani őt, esküszöm! – magyarázkodott hevesen.
– Nem Tess miatt, Raleigh. Mi sajnos nem lehetünk barátok, érted?
– Miért ne lehetnénk? Szerintem te egy tök jó fej srác vagy. Kedvellek téged – vallotta be őszintén, de én még mindig ragaszkodtam a tendenciáimhoz.
– Én is kedvellek meg mindig, de tudod... te... te... te idősebb vagy nálam öt évvel – dadogtam, mert kínosnak éreztem erről beszélni.
– Na és? Mit számít az az öt év? Engem egyáltalán nem érdekel, hogy idősebb vagyok nálad, attól még a barátom vagy.
– Raleigh, nagyon aranyos vagy, de tényleg... szívesen lennék a barátod, de nagyon magas közöttünk a korkülönbség – szögeztem le bánatosan.
– Magas korkülönbség? Öt év szinte semmi! Ha ötven évvel lennék nálad idősebb, akkor megértenélek, de így nem!
– Te ezt nem érted... Te Y generációs vagy, én meg Z-s.
– Mi az isten az az Y és Z generáció? – értetlenkedett tudatlanul.
– Az Y generáció egy olyan új típusú nemzedék, melynek tagjai 1980 és 1994 között született. A Z generáció pedig egy olyan új típusú nemzedék, melynek tagjai 1995 és 2012 között született.
– Aha, és te erről honnét tudsz?
– Google a barátod, a Wikipédia a barátnőd. – Azzal pedig meglöktem a többi golyót.
– Nekem Róbert a barátom, Tess pedig a barátnőm – mondta tréfálkozva. Mindketten elnevettük magunkat.
– Ez jó volt, de tényleg... ezt most megkaptam!
– Vissza a témára, mit számít most az az öt év? Mondd ezt el nekem őszintén, légy szíves. – Raleigh letette a dákót, és mélyen nézte a szemeimet. Képtelen lettem volna hazudni neki, szóval elmondtam az igazat.
– Félek, hogy te is olyan vagy, mint a korosztályod – hajtottam le fejemet, mert el voltam keseredve. – Félek, hogy ártani fogsz nekem. Félek, hogy kihasználsz majd. Félek, hogy becsapsz majd. Félek, hogy lenézel majd.
– Ugyan? Miért tenném egy ilyen rendes és normális sráccal, mint veled? Azt hiszed, hogy ártanék neked, mert nem vagyunk egy korosztály? Ez hülyeség, Robi! – Raleigh közelebb hajolt hozzám, és simogatta a hátamat, hogy megnyugodjak.
– Tudod, én sok embert utálok a korosztályodból. Utálom a bátyámat, utálom a KG Team Gang tagjait, utálom a húsz-harmincéves cigányokat és utálom ezt a sok diplomás köcsögöt, akik azt hiszik, hogy ők a világ urai.
– Nekem nincsen diplomám, és nem hiszem azt, hogy a világ ura vagyok.
– Igen, mert te kivétel vagy – jegyeztem meg, miközben belenéztem Raleigh kék szemeibe.
– Te is kivétel vagy. Nem vagy olyan, mint a Z generáció többi tagja, és talán ezért szeretlek téged annyira – ismerte el baráti lojalitással. Abban a pillanatban átöleltem őt.
– Köszönöm, Raleigh – súgtam oda neki, miután abbahagytuk az ölelgetést.
– Szívesen, Robi. Nagyon szívesen.

Visszatértünk a biliárdhoz. Nagy kő esett le a szívemről. Raleigh meglátta bennem a jót, és megértette, hogy nekem nagyon mély érzelmeim vannak. Kevés ilyen emberrel találkoztam az életem során, akik ennyire hűségesen kiállnak a barátjuk mellett. Raleigh egy igazi barát volt, még ha idősebb is volt nálam. Bárcsak előbb ismertem volna ezt a szőke legényt!

– Raleigh, sohasem beszéltem erről senkinek sem, de neked elmondom, mert kedvellek – álltam vele elő, miután belőttem a golyót az egyik lyukba.
– Persze, mondd csak el nyugodtan. Bennem megbízhatsz, Robi.
– Szeretnék neked mesélni az életemről. Mindent el akarok neked mondani.
– Tess már elmesélte nekem. Tudok Gyuriékról, Anitáról meg a többi dologról. Nem vetlek meg érte, nyugi. Szard le őket, mert ők mind buzik!
– Én nem erre gondoltam. Engem már nem érdekelnek azok a g*ci tolkaviak. Én másról szeretnék neked beszélni.
– Szeretnél leülni? Ha gondolod, vehetek sört is, hogy könnyebben el tudd mesélni.
– Nem, nem szeretnék. Játszunk még inkább. Majd játék közben elmesélem.
– Jól van, mondhatod – biccentett.
– Az előbb kifelejtettem még egy dolgot az Y generációval kapcsolatban. Tudnod kell, hogy én utálom azokat az Y-osokat, akik a kilencvenes évek elején születtek. Utálok őket, mert köcsögök és nagyképűek. Tudod, az Y-osok rengeteg Z-s lányt megkúrnak bulik után. Az Y generáció szereti a Z generációs lányokat, akik még nagyon tapasztalatlanok és buták. Ezek a rohadék Y-os faszok kihasználják ezeknek a lányoknak a szépségét; lefeküdnek velük. Beviszik őket a vécébe, a bokorba, az autóba vagy az ágyba. A mai lányok pontosan az ilyen fiúkat szeretik, akik majd megbasszák őket, és otthagyják őket egy gyerekkel karöltve. Undorító férgek ezek az Y generációs buzik, tisztelet a kivételnek! – vettem egy nagy levegőt, mert elfáradtam mesélés közben. – Ezek az Y-os faszszopók felszínes életet élnek, a lojalitást, engedelmességet nem ismerik! A nagy részüket izmos rosszfiúk alkotják, akikért köztudott, hogy a mai lányok odavannak. Nagyon sajnálom a Z-s fiúkat... A Z-s lányok utálják a Z-s fiúkat, mert mindig kockulnak és nem járnak gyúrni, hanem a gép előtt rohadnak! Bezzeg olyan szépek ezek a Z-s lányok, csak sajnos nagyon buták és tapasztalatlanok még... ezért is szeretem az idősebb nőket. Én 1994-től 1987-ig bármilyen Y-os csajjal lefekszem, mert ők szépek, kedvesek és intelligensek, míg a Z-s lányok bunkó ribancok, akik folyton a Lifeinvaderen, a Question.fm-en meg a Pinnagramon csücsörítenek a tükörben! Hová fajul ez a generáció?! Mondd meg, Raleigh! Ugye, hogy egy elcseszett generációban élünk?! A pokolba veled Y és Z generáció! – A mondat végét már hisztérikusan ordítottam.
– Jó, nyugi, ne kapd fel a vizet, Robi! – csillapította Raleigh a kedélyeket.
– Bocs, csak felidegesítettem magam... Mindegy – fújtam egyet. – Tehát, én gyűlölöm az Y generációs fiúkat. Leginkább azokat, akik a kilencvenes évek elején születtek. A nyolcvanasokat nem annyira, mert belőlük keveset ismerek... ők már régen elhagyták ezt a szar országot, mert itt nincsen élet...! Itt nem lehet megélni, mert a faszszopó politikusok mindent elkúrtak! Az Y generáció zöme már külföldön él, és hamarosan a Z generáció is fogja őket követni. A baj az, hogy a Z generáció tagjai még diákok, ezért még legalább tíz évnek el kell telnie, hogy elhagyják ezt a szar országot. Akik a kilencvenes évek közepén és végén születtek, azok fiatal felnőttek. Én 1997. november 9-én születtem, tehát egy hónap múlva leszek tizenkilenc éves. A bátyám 1993. november 27-én született, az öcsém 1999. augusztus 14-én, az apám 1968. október 2-án, az anyám 1975. május 25-én, a nagyapám 1947. június 28-án, a nagyanyám 1947 januárjában, anyám legfiatalabb húga, Erika 1985. november 27-én, anyám középső húga, Anikó 1980. augusztus 7-én, aztán a legidősebb húga, Marika 1978-ban született.
– Azt a k**va, neked ilyen jó memóriád van? – maradt tátva Raleigh szája.
– Aha. Én szeretem az évszámokat, egyből megjegyzem őket – mosolyodtam el kérkedve. Raleigh csak nevetett.
– Tess mondta is nekem, hogy nagyon hamar megjegyzed az évszámokat. Sőt, még azt is tudod, hogy Gyuri és Flóra mikor csókolóztak.
– Ja, tudom. 2013. február 21-én csókolóztak, én meg láttam őket. Délután kettő óra lehetett.
– Lenyűgöző, te nagyon okos vagy, Robi! – gratulált vigyorogva. – És a születési időmet is tudod?
– Te 1992. április 10-én születtél, aztán Axel Osborne 1991. február 6-án, Gábor Weisz 1988. június 5-én, Axel barátnője, Felícia 1987. október 17-én, Adam Taylor 1994. augusztus 1-jén, Scott Taylor pedig 1994. július 31-én. Na, erre varrjál gombot!
– Bár nekem lenne ilyen a memóriám... én még azt sem tudom megjegyezni, hogy mit ettem ma reggelire – nevetett fel. – Most úgy érzem magam, mintha egy hivatásos statisztával beszélnék. Ha valamiről te nem tudsz, az nagy valószínűséggel meg sem történt.
– Hát igen. Sokan szokták mondani, hogy jó a memóriám – heherésztem jókedvűen. – Mindegy, térjünk vissza a témára. Ott tartottam, hogy utálom sok dolog miatt az Y generációt, de ha lehet, akkor ne beszéljünk róluk többet. Szerintem már túltárgyaltuk a dolgot. Annyi a lényeg, hogy ők nagyon nagyképűek és lenézőek, de persze te nem vagy az.
– Igen, én sem szeretem a nagyképű köcsögöket. Elegem volt nekem is ebből a sok rosszfiúból. Nagyon örülök neki, hogy megismertelek. Szeretem az ilyen őszinte és kedves fiúkat, mint amilyen te is vagy. Veled legalább őszintén lehet beszélgetni, és ez a lényeg. Ne foglalkozz azzal a sok nagyképű köcsöggel, mert én itt vagyok neked – vigasztalt barátságosan.
– Most már elhiszem, hogy nem számít a barátságban a korkülönbség.
– Helyes.
– Na, mindegy. Váltsunk akkor témát – tértem el a témától, miközben folytattuk a biliárdozást.
– Miről szeretnél beszélni?
– Hát, elsőnek is szeretném még egyszer megköszönni neked, hogy elhoztál engem ide. Nagyon szeretem a kocsmákat.
– Máskor is elhozlak ide szívesen – kacsintott –, mert a barátom vagy.
– Én régebben sohasem jártam kocsmákba, mert nem voltak igazi barátaim. Szóval gondolhatod, hogy én nem is részegedtem le, mint a többi korombeli.
– Hány évesen rúgtál be elsőnek? – kérdezte kíváncsian. – Én tizenkettő voltam az első alkalomkor.
– Tizennégy évesen, de nem nevezném valami nagy berúgásnak, mert csak kicsit voltam részeg. Homályosan láttam, meg egy nagyon picit szédültem. Emlékszem, hogy nyolcadikos voltam, és az egyik osztálytársamnak a pincéjében voltam, ahol adtak nekem bort szódával vagy kólával. Szomjas voltam, ezért legalább három pohárral lehúztam.
– Három pohárral? Én három pohártól már teljesen részeg vagyok – mondta vihogva.
– Jó, de az enyémben volt szóda meg kóla, szóval nem rúgtam be annyira. Harminc perc után el is ment a hatása. – Egy újabb golyót löktem be a lyukba.
– Értem. Gondoltam, hogy te nem vagy ilyen részeges típus. Látszik rajtad, hogy te jófiú vagy.
– Hát, amikor én végzős voltam a gimnáziumban, tehát 2016 telén, tavaszán, gyakran eljártam egy nálam tíz évvel idősebb csajjal, Felíciával inni meg szórakozni. Felíciát én 2015-ben ismertem meg, mert ő volt az ápolónőm, amikor bekerültem a kórházba. Róla azt kell tudni, hogy ő Axel Osborne barátnője volt. Ugye tudod, hogy kicsoda Axel?
– Igen, Tess említette, hogy odavagy Axelért. Én is hallottam Axelről még régebben.
– És te elhiszed azt, amit a média mond róla? – kérdeztem érdeklődve.
– Passz. Különösebben nem nagyon izgat. – Vállat vont, majd ő is belökött egy golyót a lyukba.
– Axelt tartom a legjobb barátomnak, pedig nem is ismerem őt. Remélem, egyszer az életben fogok vele találkozni. Azt tervezem mellesleg, hogy beállok katonának, és visszahozom Axelt Afganisztánból. Legyőzzük ketten az Iszlám Államot meg a tálibokat – meséltem neki céltudatosan.
– Ne kockáztasd ilyen hülyeség miatt az életedet...! Ne menj el Afganisztánba! Nem gyerekjáték ám; bármelyik pillanatban megölhetnek, Robi! – figyelmeztetett aggódva. – Nagyon aggódom érted, mert a barátom vagy. Nem akarlak elveszíteni ilyen hiú álmok miatt. A maffiával sem kellett volna szórakoznod, erre most én is a célpontjuk lettem, mert megöltem Gravellit.
– Raleigh, a maffia azt hiszi, hogy én öltem meg Gravellit. Rólad nem tud semmit a maffia, úgyhogy nyugodj meg. Neked nem kell félned – nyugtattam, de ő mégis jobban aggódott értem, mint saját magáért.
– Remélem, visszakapjátok a haverotokat a maffiától, és akkor végleg leszállnak rólatok.
– Én is remélem. Hiller majd hívni fog, hogy ha sikerült összehívnia egy találkozót Valvonával.
– Veled jöhetek, ha gondolod.
– Nem, nem kell velem jönnöd. Maradj ki ebből, Raleigh. Nem akarom, hogy bajod essen, különben Tess megöl engem. Vigyázz inkább Tessre, kérlek! – kértem meg aggályoskodva.
– De nem akarlak elveszteni, Róbert! – kiáltott fel hangosan.
– Nem fogsz, nyugi. Engem nem lehet megölni egykönnyen. Túléltem egy esést a levegőből, meg szereztem magamnak három szép heget az arcomra, szóval...
– Jól van, legyen akkor úgy, ahogy akarod – hagyta rám. – Beszélj inkább arról a Felíciáról.
– Ja, Felícia. Az van, hogy ő a legjobb lánybarátom. Amikor végzős voltam, bemutatta nekem a testvéreit. Van egy bátyja, egy öccse és egy húga. Mindhárman nagyon jó fejek, akárcsak Felícia. Ők nekem tényleg az igaz barátaim, pedig sokkal idősebbek nálam.
– Látod, egy újabb ok arra, hogy nem számít a korkülönbség – hívta fel rá figyelmemet derülten.
– Pontosan, Raleigh. Felícia és a tesói nagyon rendesek voltak velem. Gyakran elhoztam őket magamhoz, hogy játszunk egy kicsit meg szórakozzunk. A baj csak annyi volt, hogy Felícia húga szerelmes belém. Nagyon belém van zúgva, pedig idősebb nálam – röhécseltem, majd barátom is becsatlakozott hozzám.
– Az igen! Ennek a lánynak van szeme a jóra, én mondom neked.
– Jó, de nekem nem tetszik. Én Felíciára gerjedek, nem pedig a húgára. Felícia sokkal szebb és érettebb – álltam meg egy szösszenetre. – Ők nekem mind a négyen nagy spanjaim voltak. Felícia néhányszor el is vitt magával kocsmába. Sokszor be is rúgtunk, mert mindketten depressziósak voltunk, és szükségünk volt egy kis sörre. Nagyon jó volt Felíciával és a testvéreivel, bárcsak itt lennének velem Wintershore-ban. Felícia tesói jelenleg Amerikában vannak, Felícia pedig Szelverinben.
– Értem. Felícia biztosan rendes és szép lány lehet.
– Axel is nagyon rendes, hidd el nekem.
– Elhiszem – bólogatott.
– Jól van. Ezzel túltárgyaltuk Axelt és Felíciát is. Most azt szeretném, hogy ha az ikrekről beszélnénk. Ismered Adam és Scott Taylort?
– Nem őket reklámozzák mindig a tévében?
– De-de, ők azok. Gondolom, Tess azt is elmondta neked, hogy az ikrekért is rajongok, ugye?
– Igen, említette párszor.
– Tudnod kell, hogy nem vagyok meleg, bármit is mondott Tess. Én nem vagyok szerelmes az ikrekbe, csak rajongok értük, érted? – mentegetőztem hadarva.
– Persze, tudom, hogy nem vagy meleg.
– Én szeretnék találkozni ezekkel az ikrekkel. 2014-ben láttam meg őket a Hátrahagyottakban meg a Teen Wolfban. Nagyon megszerettem őket, és már akkor tudtam, hogy nagy rajongójuk leszek. Mindig is szerettem volna ikerbarátokat, mert csalódtam Györgyben és Richárdban. Úgy éreztem, hogy a sors új esélyt akart nekem adni ezekkel a Taylor-ikrekkel, csak az a baj, hogy ők színészek és híresek. Szerinted fogok velük találkozni, és a barátaim lesznek?
– Hát, ne fűzz hozzá túl sok reményt. Nagyon kicsi rá az esély, hogy valaha is találkoztok – ábrándított ki.
– Idefigyelj, Raleigh, Adam Taylor egyszer itt volt Wintershore-ban. 2015. május 14-én szelfizett a Parlamentnél meg a Horgászbástyánál. Nagyon idegesített, hogy nem találkozhattam vele. Kicsit vigasztal, hogy egy adrwingtoni rajongó sem találkozott vele, mert csak pár órát volt itt, utána pedig egyből átment Franciaországba. Találkozni akarok velük, érted?! – nyavalyogtam nyugtalanul.
– Elhiszem, hogy szereted őket meg minden, de több mint valószínű, hogy nem látod őket soha. Hiú álmok ezek, Robi – kezét a jobb vállamra biggyesztette –, de én itt vagyok neked. Én a barátod vagyok, és mindvégig veled leszek. Sohasem hagylak magadra, Robi.
– Biztos vagyok benne, hogy látni fogom őket. A sors akarja így. Minden jel arra utal, hogy hamarosan megismerem őket, és a barátaim lesznek. Megálmodtam a jövőt, érted? Te is benne voltál az álmomban. Két fiad és két lányod fog születni.
– És... és... Tesstől? – mondta akadozva. Biztosan meglepte a mondandóm.
– Nem tudom. Az már nem volt benne az álomban. De az biztos, hogy Axellel és az ikrekkel is fogok találkozni. Te, én, Gábor, Axel és az ikrek. Mi leszünk Afganisztán és Irak megmentői, mi győzzük le az Iszlám Államot, és mi mentjük meg a világot.
– Ez biztosan valami baromság... képtelenség! – kételkedett.
– Hiába kételkedsz, ez mind meg fog majd történni! Nekünk kell megmentenünk a világot, Raleigh. Csak mi tudjuk megmenteni hatan.
– Ez mind szép és jó, de ki az a Gábor?
– Egy testépítő, de ha lehet, most ne beszéljünk róla. Elég egyelőre ennyit tudnod Gáborról.
– Én még most sem hiszem el, hogy ez igaz lenne – hezitált.
– Ezt az álmot még a találkozásunk előtt álmodtam, tehát még nem ismertük akkor egymást. Azóta pedig találkoztam veled és Gáborral. Nem gondoltam volna, hogy valaha is találkozni fogok ilyen nevű emberekkel, erre tessék. Már csak az ikrekkel és Axellel kell találkoznom.
– Jól van, ha megtörténik, akkor megtörténik. Nem lehet ellene tenni – törődött bele sorsába.
– Vissza az ikrekre, mindent el fogok követni, hogy találkozzak velük. Kérek majd tőlük autogramot, szelfizgetünk meg beszélgetünk. Biztosan nagyon jó lesz.
– Nem értem, hogy miért vagy oda az ikrekért.
– Mert ők TÖKÉLETESE! Ők jobbak nálam – hangoztattam magasztosan.
– Ne, ilyet ne mondj! Azt hiszed, hogy ők jobbak nálad és tökéletesek, mert filmekben szerepelnek és híresek? Te már most sokkal többet érsz, mint az ikrek! Te már most értékesebb vagy náluk! – öntött erőt belém.
– Én olyan izmos és szexi akarok lenni, mint ők. Az ikrek sokat csókolóznak és szexelnek. Minden egyes színésznőt szobára visznek. Bárcsak én is ilyen lennék, haver... – keseredtem el.
– Hidd el nekem, te sokkal jobb vagy, mint ők. Nem számít, hogy őket sokan ismerik, te akkor is egyedibb vagy náluk! Te sokkal magasabb vagy, mint ők és te sokkal őszintébb és kedvesebb vagy, mint ők! Te sokkal több vagy náluk, Robi – pátyolgatott együtt érzően.
– Nem! Ők aranyosak, helyesek és lököttek. Ők nem depressziósak, hanem életvidámak! Gyuri és Richárd is életvidámak, de őket leszarom. Nekem a Taylor-ikrek kellenek! Ők csak az enyémek, Raleigh! Senkinek sem adom oda az ikreket! – mondtam kihívóan.
– Nézd, én itt vagyok neked. Tőlem is kérhetsz autogramot, és velem is csinálhatsz szelfit.
– Jó, de te nem vagy híres... – fűztem hozzá lenézően.
– De legalább a barátod vagyok, és én nem hagylak téged a szarban. Ma is segítettem elrabolni neked azt a maffiózót, és elhívtalak biliárdozni. Egyértelmű, hogy kedvellek téged, és hogy szeretnélek jobban megismerni. A barátod akarok lenni. És ne gyere megint azzal, hogy Y meg Z generáció, mert engem ez nem érdekel. Te más vagy, mint a többi, és pont emiatt tartalak az egyik legjobb barátomnak – vallotta be érzelmeit hűségesen.
– Raleigh... én annyira nyomorult és korcs vagyok...! Nekem sohasem voltak barátaim...! Óvodás korom óta magányos vagyok...! Utálom a szüleimet, a testvéreimet meg a rokonaimat! UTÁLOK MINDENKIT! – Szemeim könnyekkel telt meg, majd sírásban törtem ki.
– Robi, te sírsz? – Raleigh megpróbált megvigasztalni, de én elfordultam és törölgettem a szemeimet, hogy ne lássa, hogyan sírok.
– Nem, fejtem a babot! Na, szerinted? – feleltem szarkasztikusan, de a mondat végére mindketten nevetni kezdtünk. – Bocs, nem akartalak megbántani.
– Semmi baj. Gyere, üljünk le inkább. – Visszatette mindkét dákót a biliárdasztalra, majd leültünk egy üres asztalhoz, előtte viszont odaszólt a kövér kocsmárosnak. – Két sört szeretnék. Egyik az enyém, másik pedig a barátomé.

Miközben Raleigh-t vártam az asztalnál, gondolkodni kezdtem az életemről. Úgy éreztem, hogy mindent el kell mondanom neki, hogy megnyugodjak. Most már neki is tudnia kellett az életemről, az érzéseimről és a családomról.

– Na, itt vagyok. Tessék. – Egy pohár csapolt sört tett az asztalomra.
– Kösz. – Azzal pedig belekóstoltam a finom sörbe. Ahogy lenyeltem a habot, majd magát a sört, megnyugodtam.
– Lassan, meg ne fulladj nekem, tesó – kacagott szórakozottan.
– Ezt most jólesett. Kösz az italt, tesó – sóhajtottam megkönnyebbülve.
– Ez csak természetes, barátom. Egy ilyen rendes srácért mindent megteszek.
– Raleigh, félreismertelek. Bocs, hogy ellöktelek Tesstől még a múltkor – kértem bocsánatot, megbánva tettemet.
– Nem számít. Az unokatestvéred... érthető, hogy aggódsz érte.
– Bevallom, hogy tévedtem veled kapcsolatban. Nagyon örülök, hogy te lettél Tess pasija. Elsőnek attól féltem, hogy te is olyan vagy, mint a többi Y-os, de tévedtem. Kivétel vagy, akárcsak én. Tess jól választott.
– Örülök, hogy így gondolod. Esküszöm, hogy soha nem fogom megcsalni és bántani Tesst. Szeretem őt – fogadkozott, miközben beleivott egy nagyot a sörébe.
– Tudom, te jó srác vagy. Biztosan nem fogok benned csalódni. Előtte viszont lenne egy kérdésem. Kérlek, válaszolj őszintén.
– Persze, miről lenne szó? – Megtörölte rövid, szőke bajuszát, mely habos lett az italtól. Borostája is volt különben.
– Nos, eléggé kényes egy kérdés, de meg kell tudnom az igazat – kezdtem bele kissé nehézkesen. – Izé... Tess hány évesen vesztette el? Mármint hány éves volt ő, amikor lefeküdtél vele?
– Tess még szűz, nem feküdtem le vele – felelte őszintén. Szemeiből láttam, hogy igazat beszélt.
– Ez komoly? – állt el szemem-szájam. – Biztosan igazat beszélsz?
– Én tényleg nem hazudok, Robi. Esküszöm, hogy igaz. Nem feküdtem le vele, és addig nem is fogok, amíg ő nem akarja.
– Köszönöm – szorítottam meg kezeit a hála jeleként. – Te tényleg egy nagyon rendes srác vagy. A többi Y-os fiú már régen megtette volna, de szerencsére te kivétel vagy. Köszönöm, barátom!
– Tudod, én akkor szeretnék lefeküdni vele, ha ő is akarja. Én szerelmes vagyok Tessbe, nekem ő nem a szexre kell! Ha a szexre kéne, akkor már régen lefeküdtem volna vele, hidd el nekem.
– Elhiszem.
– Ha ő nem akarja, akkor én nem erőltetem.
– És te is még szűz vagy? – kíváncsiskodtam fülig ért szájjal.
– Nem, dehogy! Én elvesztettem tizenhét évesen.
– Szőke, barna, fekete vagy vörös volt?
– Szőke. Én is az vagyok, szóval nekem a szőkék jönnek be igazából, de azért a barnákat is szeretem. És te? Mi van azzal a Liza lánnyal?
– Egy héttel ezelőtt vette el a szüzességemet, és tegnap bejelentette, hogy terhes. – Egy szuszra elhadartam.
– Azt a rohadt! Gratulálok, Robi, de tényleg! Bár egy picit fiatal vagy még egy gyerekhez, de azért gratulálok – gratulált meghökkenve.
– Raleigh, tizennyolc éves vagyok; nem állok készen egy gyerekre! Elvetetni meg nem akarom. Segíts! Mit tegyek?
– Nincs semmi ötletem, Robi – biggyesztette le az ajkát szomorúan.
– Kurvaélet! Anyám tizennyolc éves volt, amikor megszülte a bátyámat, és úgy látszik, hogy én is erre a sorsra jutottam. Képtelen vagyok még felnevelni egy gyereket! Mondjuk egy jó öt év múlva képes lennék rá, de most nem megy! Még csak tapasztalgatom az életet, Raleigh! Nem akarok gyereket! – lamentáltam idegeskedve.
– Erre nem nagyon tudok mit mondani, sajnálom. Próbáld meg úgy felfogni, hogy egy gyermeknek adhatsz majd életet. Fiad vagy lányod fog születni, akinek te leszel az apja, érted? APA lettél!
– Kérlek, ne beszélj erről Tessnek. Nem akarom, hogy otthon ezt bárki is megtudja.
– Nyugi, egy szót sem fogok szólni.
– Kösz. – Lehúztam a poharat. Az utolsó cseppig kiittam a sört.
– Kérsz még egyet?
– Kösz, de nem kell. Beszélgessünk inkább valami másról. Mondjuk, mondj magadról valamit – tereltem el a szót, hogy róla is megtudjak ezt-azt.
– Mire vagy kíváncsi? – tette fel mosolyogva.
– Mesélj valamit az életedről, milyen sorozatokat nézel, mi a hobbid, vannak-e testvéreid, hová valósi vagy, és még sorolhatnám.
– Jó, akkor belekezdek. Legalább te is megtudsz rólam valamit. – Belekortyolt a sörbe. – Szerintem te is rájöttél a nevemből, hogy én nem vagyok adrwingtoni. Egy walesi faluban, Llanfairpwllgwyngyllgogerychwyrndrobwllllantysiliogogogochban születtem.
– Mi van? Hol születtél? – ámultam el az érdekes falunevet hallva. Raleigh olyan gyorsan és természetesen mondta végig, hogy nem is vétette el a kiejtését.
– Llanfairpwllgwyngyllgogerychwyrndrobwllllantysiliogogogochban.
– Haver, én ebből semmit sem értettem.
– Igen, tudom. Biztos voltam benne, hogy meg fogsz majd lepődni – mondta egy angyali mosolyt váltva. – Ez a leghosszabb nevű helység az Egyesült Királyságban. Llanfairnek szokták rövidíteni.
– Meg kell hagyni, nagyon érdekes neve van. Eddig még nem hallottam róla. Szívesen ellátogatnék ebbe a faluba.
– Majd elviszlek oda egyszer magammal – nyelt egy nagyot. – Van két testvérem: egy húgom és egy öcsém.
– És... és... ők hány évesen? Ők is Y-osok? – beszéltem dadogva. Szerencsére megkönnyebbültem a válaszától.
– Nem, a te korosztályod. Húgom 1995-ben született, öcsém meg 1998-ban. Én vagyok a családban a legidősebb fiú.
– És hogy hívják őket?
– Húgom Clementine, öcsém meg Jaime.
– Biztosan rendesek lehetnek ők is. Ha már a bátyjuk ennyire jó fej, akkor ők is azok lehetnek – jelentettem ki derűsen.
– Áh, dehogy! Nagyon rosszak ők; sokat veszekszünk. Testvéri szeretet... tudod?
– Testvéri szeretet... – bólogattam helyeselve. – Van két testvérem nekem is, tudom, hogy miről beszélsz, tesó.
– A testvérek már csak ilyenek... – ismerte el, majd folytatta tovább. – Tess említette, hogy regényeket és verseket írsz, igaz ez?
– Igen, igaz. 2012 óta írogatok, azaz már négy éve.
– Mutatta a verseidet, és nekem nagyon tetszenek. Le a kalappal, Robi. Nagyon ügyes vagy. Nekem leginkább az tetszik, amit a nagyanyád emlékére írtál, meg az a teles – dicsért meg tapintatosan.
– Igen, a legelső versem a télről szólt. Az benne is volt a Tolkavi Népújságban.
– Részvétem amúgy a nagyanyád miatt. Biztosan rossz érzés lehetett, mikor meghalt. Sajnálom.
– Hat éve volt... 2010. április 10-én halt meg, pont a te születésnapodkor. Sohasem fogom elfelejteni, mikor anyám közölte, hogy meghalt a nagyanyám – emlékeztem vissza borúsan. – Egy szombati nap volt. Öcsém az ATG: Andreas Sannal játszott a gépen, én meg mellette ültem, és beszélgettünk. Aztán bejött az anyám, és nagy nehezen közölte, hogy meghalt a mama. Nagyon nehezen beszélt, és egy picit dadogott is. Azt mondta, hogy mamát nem tudták megmenteni az orvosok, meg hogy nagyon beteg volt már. Én ekkor egyből tudtam, hogy meghalt. Sírva fakadtam és összeestem az ágyamon. Egész nap sírtam és csak sírtam, megállás nélkül. A bátyámnak sokkal később mondtuk el a hírt, mert ő sokáig aludt. Ő meg az öcsém nem sírtak, csak én. Őket látszólag nem érdekelték, hogy mama meghalt. Persze, nem mondom azt, hogy nem sajnálták őt, de nem nagyon mutatták ezt ki. Másnap már el is felejtették az egészet, de én nem... én sohasem felejtettem el őt, Raleigh! A nagyanyám olyan volt, mintha az anyám lett volna! Ez a kibaszott tüdőrák végzett vele! Mama kétévesen már pipázott, tehát kétévesen kezdte el a cigizést, és hatvanhárom évesen halt meg.
– Ó, istenem... sajnálom, tesó! Nagyon sajnálom, de tényleg... – érzett velem együtt, majd a vállamra tette a kezét, hogy megvigasztaljon. – Sírj nyugodtan, ha gondolod... megértem.
– Nem, ilyen szép napon nem fogok sírni! Most nem beszélünk szomorú dolgokról! Én most a te életedre vagyok kíváncsi, nem a sajátomra! – ellenkeztem, miközben törölgettem gyengéden a könnyeimet. – Ott tartottál, hogy a testvéreidről mondtál néhány dolgot.
– Nem igazán tudnék magamról bármit is mesélni, bocs.
– Mi a hobbid? Mit csinálsz szabadidődben?
– Egy zenekarban játszom – állt elő vele egy derült mosollyal az arcán. – Én vagyok a gitáros, és általában én írom a dalokat is.
– Na, tényleg? – illetődtem meg örvendezve. – Ez nagyon durva! Nem gondoltam volna ezt rólad. Jó, az látszik rajtad, hogy ilyen rosszfiús a kinézeted, mert szereted a bőrkabátokat meg a bőrmellényeket, de én ezt tényleg nem gondoltam volna.
– Én sem gondoltam volna rólad, hogy regényeket meg verseket írsz. Vicces, nem? Mellesleg én rockzenéket írok. A rock az életem!
– Akkor te biztosan jól kijönnél Axellel, mert ő is nagyon szereti a rockot. Ha majd találkozom vele, akkor bemutatlak neki, és remélem, hogy Axel téged is meg engem is szeretni fog.
– Aha, értem. Én a rock mellett nagyon bírom még a motoros bandákat. Rajongok Johnny Klebitzért!
– Vicces, hogy ismerem Johnnyt. Találkoztam vele egy héttel ezelőtt.
– Ez komoly? Haver, be tudnál neki mutatni? Rajongok azért az emberért! Könyörgöm, mutass be neki! – könyörgött, miközben ráncigálta a vállaimat. Olyan volt, mint egy aranyos szőke kisgyerek. Úgy látszik, hogy őt is megfertőzte a rajongás pszichológiája.
– Sajnos börtönben van, de majd ketten meglátogathatjuk, ha gondolod. Amúgy is lenne beszélnivalóm azzal a rohadékkal... – köptem oda mérgesen.
– Rohadék? Ember, Johnny Klebitz maga az Isten! Nagyon bírom őt!
– Látod, most én is megkérdezhetném tőled, hogy te mit szeretsz Johnnyn. Én Axelért meg az ikrekért rajongok, te meg Johnnyért. Ugye milyen rossz érzés, mikor van egy bálványod, akivel mindennél jobban szeretnél találkozni, de semmi esélyed sincs, hogy valaha is megismered? – Hangom mély gúnnyal keveredett, de Raleigh ezt csak viccként kezelte.
– Igen, nagyon rossz érzés. Most már megértem, hogy miért is szereted annyira Axelt meg az ikreket. Igazad volt.
– Te amúgy milyen sorozatokat nézel? – váltottam témát.
– Trónok harca, Kemény motorosok, Walking Dead, Vikingek és Spartacus, és te?
– Trónok harcát és a Kemény motorosokat én is nagyon imádom! Otthon nálunk mindenki nézi a Trónok harcát, még a volt történelemtanárom, Péter is mindig azt nézte. Na, akkor mondom, hogy én miket nézek – kezdtem bele izgatottan. – Trónok harca, Kemény motorosok, Walking Dead, Vikingek, Spartacus, Lost – Eltűntek, Szökés, Vámpírnaplók, Red Band Society, Teen Wolf – Farkasbőrben, Hátrahagyottak, True Blood, Borgiák, Tudorok, Maffiózók, Boardwalk Empire – Gengszterkorzó, True Detective, Banshee, Ray Donovan, Breaking Bad – Totál szívás, Skins, Revolution, és talán ennyi.
– Tyűha, te aztán sok sorozatot nézel, Robi – vetette oda nevetgélve.
– Nem, dehogy. Ezek közül nem is nézem mindegyiket, csak el fogom majd kezdeni őket... ha lesz időm.
– Értem. Ha gondolod, közösen megnézhetjük a Trónok harcát az első évadtól.
– Ja, jó ötlet, viszont én úgy szeretném, ha nemcsak ketten néznénk, hanem Axel, Felícia, Gábor és az ikrek is ott lennének. Ha ők is jöhetnek, akkor felőlem megnézhetjük, de addig nem.
– Majd mutass be ennek a Gábornak, szívesen megismerném. Eljárnék egy kicsit gyúrni, mert már régen voltam konditeremben.
– Ugyan! Te annyira szép és izmos vagy. Tök jól nézel ki; Tess nagyon jól választott! – istenítettem, ő pedig viszonozta kedvességemet.
– Te sem nézel ki rosszul. Ha gyúrnád magad, sokkal jobb is lehetnél. Szerintem arcra jó pasi vagy.
– Kösz, ez nagyon kedves tőled. Én korábban jártam gyúrni, de miután feljöttem Wintershore-ba, abbahagytam. Öcsémmel mentem mindig konditerembe. Van egy kis izmom, ha úgy nézzük, de sajnos nem mindig tartom be az étrendet. Én nagyon szeretem a zsíros ételeket, és mindig sok szénhidrátot eszem, ezért sem tudtam magam olyan jól kigyúrni.
– Kár érte. Én mindig betartom az étrendet.
– Az ikrek is mindig betartják, de én nem. Én egyszerűen nem tudom! – Mérgemben rácsaptam az asztalra.
– Legyen egy kicsit több akaraterőd, és akkor sikerülni fog.
– Jó, ha újra eljárok majd, akkor betartom az étrendet, de most semmiképp – mondtam, de ő nem válaszolt, így folytattam. – Egyébként, ha én lány lennék, akkor biztosan rád cuppannék.
– Tessék? – Raleigh nem hitt a fülének. Kénytelen volt nevetni.
– Vicc, csak vicc volt. Nem vagyok ám meleg – próbáltam meg kimagyarázni kínosan.
– Nem lehet, hogy biszexuális vagy? Nekem elmondhatod. Nagyon sok a biszex ember manapság. – A nevetéstől gyorsan elhadarta.
– Az osztályomból a lányok sokszor mondták, hogy lehet, hogy én biszex vagyok Gyuri miatt, de ennek a fele sem igaz! Én nem vagyok szerelmes Gyuriba, csak irigy lettem Flórára, mikor megcsókolta ez a f*sz. Tudtam, hogy Gyuri többet fog foglalkozni Flórával, mint velem! Senkinek sem engedem meg, hogy előttem csókolózzanak, különben én ideges és depressziós leszek! Te sem csókolózhatsz előttem Tess-sel, vagy megverlek!
– Jól van, tesó, nyugi! – nyugtatott aggódva.
– Egy nő tönkreteheti két férfi barátságát! Ezt jegyezd meg, Raleigh...!
– Rendben, csak nyugodj meg, kérlek.
– Bocs, igazad van. Inkább beszéljünk valami másról. Mindig is érdekelt, hogy te hogy ismerted meg Tesst. Elmeséled?
– Nos, még ezen a nyáron elutaztam Adrwingtonba, hogy egy kicsit kikapcsolódjak. Nyaralás, vakáció, pihenés... ilyesmik. Végül egy buliban megismertem Tesst. Beszélgettünk, felkértem táncolni, aztán csókolóztunk. Így ismertem meg őt. Nyár óta tart a kapcsolatunk. Nem is mentem azóta haza! Szeretek itt lenni ebben az országban! – mesélte elandalodva.
– Szép. Remélem, vigyázni fogsz Tessre. Ő az unokatestvérem, és féltem őt.
– Ő az igazi, biztos vagyok benne. Sohasem éreztem ilyet egy nő iránt... Tess az igazi, Robi. Ha feleségül veszem őt, akkor mi rokonok leszünk: a sógorod leszek.
– Raleigh, ne vedd feleségül Tesst... jobban jársz, hidd el! – súgtam oda neki könyörtelenül. Sógorom mindössze dadogni és értetlenkedni kezdett. Nem értette, hogy miért mondtam ezt neki.
– Mi? Mi-miért? Sze... szeretem őt! Azt mondtad, hogy én rendes vagyok, és hogy megbízol bennem – értetlenkedett összezavarodva. El kellett neki mondanom az igazat.
– Nem temiattad! Raleigh, ezt te nem érted! Nem miattad mondom, mert veled nincs semmi bajom.
– Akkor kivel van a baj?
– A szüleivel, Jeff-fel és Lucyvel.
– Nem félek tőlük. Biztosan rendesek lesznek velem.
– Raleigh, te nem érted ezt! Barátom, ne vedd el Tesst! Kíméld meg magad a fájdalomtól és a szenvedéstől! Ne vedd el Tesst! – bizonygattam aggodalmaskodva. Raleigh egyre dühösebb és dühösebb lett.
– Mondd már el, hogy miért ne vegyem el! – Hangja éles volt az ingerültségtől.
– Jó, ez hosszú történet lesz, de azért elmesélem. Előtte nem hoznál egy kis sört? Jólesne, mert hosszú történet lesz.

Raleigh szó nélkül felállt, és a pulthoz indult. Tudtam, hogy nem fog neki jólesni a mondandóm, de inkább az igazat mondom, minthogy a hazugság fojtson meg. Sajnáltam szegény fiút. Még csak huszonnégy éves volt, szinte előtte állt az egész élet. Nem akartam, hogy idegeskedjen sokat, mert Tess szüleivel együtt élni nem egy leányálom.

Raleigh visszajött hozzám két sörrel. Letette a poharakat az asztalra, leült és figyelt engem.

– Mondhatod – figyelt engem gubbadt szemekkel.
– Tudnod kell, Raleigh, hogy mi nem nagyon szeretjük a rokonainkat. Apám testvérének, Jeffnek van egy felesége, Lucy. Régen mindig hozzánk jártak pénzért. Sok pénzt adtunk nekik, és ők nem is adták vissza! Becsaptak, hazudtak és kihasználtak minket! Nagyanyám mindig mondta anyámnak, hogy Lucyt el kell innen zavarni, mert kihasznál bennünket. Lucy utálta a nagyapámat és a nagyanyámat, mert őket is kihasználta. Miután meghalt a nagyanyám, Lucy és Jeff letámadtak minket. Lucy utálta az anyámat, az apámat, a nagyapámat, a nagyanyámat, a tesóimat meg még engem is, sőt anyám legfiatalabb húgát, Erikát is utálta! Ez a nő folyton meglopott minket, mert neki cigire kellett a pénz. Sok adósságuk is volt Jeff-fel, és egyértelmű, hogy tőlünk kértek. 2010. december 17-én aztán minden megváltozott. Lucy telefonon trágárul beszélt az anyámmal, az apámmal meg Erikával, mi több Jeff megpróbálta megverni otthon az anyámat. Nagyapám lefogta Jeffet, aztán az apám megverte őt, miután kizavarta a házból. Én az emeletről hallottam mindent, sőt az ablakból a veszekedést is láthattam. Apám végül megverte Jeffet, és hazazavarta őt. Ez a b*zi Lucy még ilyenkor sem bírt a pinájával, mert anyámat meg az apámat folyton hívogatta, és a 2014 óta megszűnt közösségi portálon, a WiWi-en anyámnak küldött egy privát üzenetet, melyben elmondta anyámat mindennek. Anya kitörölte WiWi-ről magát, mert nem akarta, hogy megint írjanak neki ezek a szemét cigányok – ittam bele az italomba, hogy levezessem a feszültséget. – Végül elkerültük őket. Többet nem láthattam az unokatestvéreimet, Tesst, Kevint és Deniszt. Apám nem beszélhetett többet a testvérével, Jeff-fel, ezért ő nagyon szomorú lett, anyám sokszor veszekedett és idegeskedett az apámmal, Erika pedig elment Ausztriába dolgozni, mert Adrwingtonban képtelenség megélni!
– Ez nagyon durva, sajnálom – osztozott az érzelmeimben. Most már ő is megértette az aggodalmamat.
– Ha tudnád, hogy ezek után mik történtek még... Legalább anyám kiállt az igaza mellett...
– Ezt hogy érted?
– Nagyanyám halála után Jeff és Lucy meg akarták szerezni az örökséget, ebből pedig tárgyalás lett. Mi is kaptunk volna az örökségből meg ők is, de Jeff és Lucy a mi részünket is el akarták venni, ezért kerestek egy ügyvédet. Asszem’, apám nem tudott bemenni a tárgyalásra, mert az állatokkal kellett foglalkoznia, ezért az anyám ment be, meg talán a nagyapám. Kiálltunk az igazunk mellett, de mégis Lucyék nyertek. Noha rengeteg pénzük lett ezeknek a majmoknak, hamar elverték cigarettára meg italra. Lucy a férjével, Jeff-fel, a gyerekeivel és a rokonaival él együtt. Ők nagyon sokan vannak, ezért sok kaját meg cigit kell nekik venni. Ők mindannyian cigányok, és nem szeretjük őket – meséltem fájdalmasan. Raleigh csak sajnálkozott és osztozott az érzelmeimben.
– Basszus, ez tényleg nagyon durva! Ezt nem gondoltam volna, Robi! Őszintén sajnálom, barátom.
– Igazából már régen volt. Azóta kibékültünk Jeff-fel, aki átjön hozzánk segíteni az állatoknál. Vele csak annyi volt a baj, hogy Lucy manipulálta. Az unokatestvéreimmel is szoktam találkozni, és Lucyt magasról leszarjuk. Anyám meg a nagyapám nem foglalkoznak vele, Erika pedig éli az életét külföldön. Ha úgy vesszük, akkor minden megoldódott.
– Kösz, hogy elmesélted. Most sokkal elővigyázatosabb és óvatosabb leszek, viszont én mégis elveszem Tesst feleségül. Nem állíthatnak meg a szülei! – védte álláspontját hűségesen.
– Vedd akkor el, de akkor ne itt éljetek, hanem Angliában! Vidd el őt Angliába, mert ott jól meglesztek ketten.
– Igen, ezt fogom tenni. Hálás vagyok, hogy ezt elmesélted nekem.
– A barátom vagy, és megbízom benned... Ez csak természetes! – Még egyszer megízleltem a piát. Egy kicsit be is rúgtam.
– Amúgy lenne egy személyes kérdésem. Remélem, nem haragszol, hogy ezt megkérdezem, de nagyon kíváncsi vagyok.
– Hallgatlak.
– Tess vezetékneve Bongvács, neked pedig Bock. Ti akkor most unokatestvérek vagytok?
– Hát, az a helyzet, hogy engem is Bongvácsnak hívtak. Tudnod kell, hogy nagyapám törvénytelen gyerekként látta meg a napvilágot, és nem volt vezetékneve, ezért egy pásztor ráadta papára a vezetéknevét, így lett belőlünk is Bongvács. Apám, John, a nagybátyám, Jeff, a nagynéném, Lucy és az unokatestvéreim is Bongvácsok, na meg a nagyszüleim is, kivéve én, a tesóim meg az anyám. Mi négyen Bockok vagyunk, és örülünk ennek a névnek, mert ez egy sváb név. Anyám apjától van a Bock név, mert ő sváb, érted?
– De még mindig nem értem, hogy ti hogyhogy Bockok letettek. Mi volt ennek az oka?
– Áldom még a mai napig is nagyanyámat érte! Nagyanyám okos asszony volt, Raleigh! Ha ő nem mondja a szüleimnek, hogy változtassák meg a nevünket, akkor engem és a tesóimat utálnák az emberek, mert ez a Bongvács név... izé... ez cigány név. – A mondat végét már akadozva és hadarva böktem ki. Nagyon kínos volt az egész.
– Cigány vagy?
– Igen – feleltem halkan, majd hangosan kezdtem beszélni –, de nem is látszik meg rajtam! A nagyapámban és a nagyanyámban van egy kis cigány vér, ezért bennem meg a tesóimban is van. Raleigh, nem tehetek róla! Értsd meg, hogy én nem vagyok olyan, mint a többi cigány! Rajtunk a svábok vére látszik meg, nem pedig a cigányoké. Ugye értesz engem?
– Megértem. Te tényleg nem nézel ki cigánynak. Meg sem látszik rajtad. Szerintem is jobban tettétek, hogy megváltoztattátok.
– Már 2007 óta Bock a nevem, tehát tízévesen lettem Bock.
– A Bock nagyon szép név. Ne aggódj, ha Tess a feleségem lesz, nem lesz neki cigány neve! Felveszi az én vezetéknevemet – ígérte meg, mire én helyeslően bólintottam.
– Én amúgy szerb is vagyok, tudniillik nagyanyám apja szerb volt, és a szerbek veszettek! Apámnak kiköpött szerb temperamentuma van, mert ő nagyon verekedős és erőszakos. A nagyanyám is verekedős és erőszakos volt, mert ő is szerb volt! Én és a tesóim inkább svábok vagyunk, mert mi nem verekszünk.
– Igen, te kedves, aranyos és szimpatikus srác vagy. Nálad őszintébb embert sohasem láttam még a világon. Téged meg kell becsülni, mert az ilyen emberből kevés van.
– Bárcsak megbecsülnének engem, de ez egy k**va nagy hazugság! Engem nem becsülnek meg; engem utálnak! – mondtam pengeéles, hideg hangon.
– Ugyan már! Ki utálna ilyen kedves srácot, mint téged? Tess mondta, hogy te nagyon sokat beszélgetsz a buszon meg az emberekkel a faluban, és téged mindenki szeret, még a cigányok is.
– Még sincsenek barátaim... – fűztem oda, miközben ittam tovább az alkoholt.
– De, én itt vagyok neked.
– Y generáció vs Z generáció, öt év korkülönbség, soroljam még?
– Te tiszta hülye vagy!
– Hogy mit mondtál? – emeltem meg hangomat, miután letettem a poharat az asztalra.
– Nem veszed észre, hogy próbálok közeledni feléd? Nem veszed észre, hogy én igazán szeretlek téged? Ki a faszt érdekel az a rohadt öt év?! Engem rohadtul nem érdekel!
– Te semmit sem értesz! Veszélyes dolgok ezek! Nem szabad barátkozni idősebbekkel! Én utálom a korosztályodat, ezt jegyezd meg! Elveszitek a Z-s fiúktól a csinos lányokat, mert ti baszni akartok! Azt hiszitek, hogy ti menők vagytok, mert diplomátok van, meg folyton gyúrjátok magatokat, pedig csak baszni vagytok képesek, másra nem vagytok jók! Átbasszátok szegény Z-s lányokat, és otthagyjátok őket egy gyerekkel! Tudom, mit beszélek! Az egyik osztálytársammal is ugyanez volt a helyzet. Tizenhat évesen terhes lett egy Y-os fiútól. Elvetette a gyereket, és pár hétre rá lett egy új pasija, aki kereken 1990-ben született! Nem igaz, hogy a mai lányokban nincs semmi női büszkeség, sem tisztelet! Rámennek egyből az idősebb pasikra, mert nekik jobb a pöcsük, mint nekünk! Majd meglátjuk, hogy mire fogjátok verni a farkatokat, mikor eljön az Iszlám Állam, és kinyír mindannyiunkat! Pusztuljatok, rohadékok, pusztuljatok! – idegeskedtem vehemensen.
– De én nem vagyok olyan, mint a korosztályom!
– Igen, tudom.
– Akkor meg miért vádolsz meg engem ilyenekkel?
– Nem vádoltalak meg, csak elmondtam a véleményemet a korosztályoddal kapcsolatban. Sajnálom, ha nem értesz velem egyet.
– Jól van, hagyjuk inkább ezt a témát. Látom, ideges lettél tőle.
– Inkább csak részeg vagyok – mosolyodtam el.
– Pedig én a barátod vagyok, és nem hagylak magadra – vetette oda egy újabb próbálkozásként.
– Tudom, csak nekem ez fura még egy kicsit. Bocs a leoltásért.
– Nem számít. Én oltottalak le inkább téged. Én kérek elnézést – sajnálkozott.
– Igazad van amúgy. Igazad van abban, hogy hülye vagyok, DE meg kell értened, hogy én ezt nem bírom elviselni! Egy Z-s fiúnak semmi esélye sincs a lányoknál, mert az Y-osok elvesznek minden esélyt! Tudod, hogy ez milyen rossz érzés nekünk? – soroltam fájdalmaimat rosszkedvűen.
– Teljesen egyetértek veled. Értem, hogy mire gondolsz. Sajnálom is.
– Mindegy, nem érdekel. Kösz a meghívást. Örültem, hogy jobban megismertük egymást.
– Igen, én is örülök. Sokat megtudtam rólad. Örülök neki, hogy őszinte voltál hozzám – mondta kedvesen.
– Habár van valami, amit szívesen elmondanék neked.
– Ki vele! Meghallgatom szívesen.
– Igazából ez is oka annak, hogy depressziós vagyok. Ezt az egy dolgot még elmondom neked, mert szeretek beszélni veled – szedtem össze gondolataimat. – Raleigh, én bevallom, hogy utáltam az általánost is, mert sok volt a cigány az osztályomból. Ők folyton baszakodtak velem, és ez engem nagyon idegesített. Nagyon örültem, mikor elballagtam onnan. Az a hely maga volt a pokol! Az általánosban az osztályomat csak a földművelés meg az állattartás érdekelte, ami pont távolt állt tőlem. Ők folyton lenéztek engem, mert az apám őstermelő, de én mégsem segítek neki otthon, mert folyton ATG-zek. – Rácsaptam az asztalra. – BASSZÁK MEG! Azt hitték, hogy én egy nyomorult kocka vagyok, mert az ATG volt a kedvenc játékom. Ezek olyan segghülyék! Azt hitték, hogy én az Andreas Sannal játszom már évek óta, pedig nem! Én más játékokkal is szoktam játszani, és én az ATG-k közül nemcsak az Andreas Sant toltam, hanem a régebbi és az újabb részeit is. Én az új részeit végigjátszottam százszázalékosan, a régebbieknél pedig csak a főküldetéseket csináltam meg, mert azok nehezek voltak. Engem kurvára idegesített, hogy folyton gúnyoltak engem ezek a szarrágók az ATG-vel, meg azzal, hogy én folyton kockulok! BASSZÁK MEG!
– Az ATG tök jó játék. Nem értem, hogy mi baja van ezeknek a gyökereknek.
– Igen, az ATG nagyon jó. Több millióan játszanak vele, sőt a volt töritanárom, Péter is játszott vele régebben. Az ATG nem szar! Nincs ízlésük a Bongohaze-i osztálytársaimnak, mert ők nagybetűs lúzerek! Ha lesz majd osztálytalálkozó, én nem fogok elmenni rá. Ki nem állhattam a régi osztályomat! Undorodom tőlük! Hozzájuk képest a gimnáziumos osztálytársaim szentek... – reklamálta maró hangon.
– Szarjad le őket! Ne foglalkozz velük, nem éri meg.
– Raleigh, évek óta nem is beszélek a régi osztályommal. Amikor a gimnáziumba jártam, a buszon láttam néhányat, de nem köszöntem nekik, sőt néha direkt a későbbi busszal mentem el, mert azon nem voltak cigányok. Kurvára utáltam az általánost, örültem is, amikor elballagtam onnan. Semmi pénzért nem mennék el az osztálytalálkozóra, mert számomra az egy halott osztályközösség volt, tele cigányokkal meg b*zi parasztokkal! Nagyon nem jó dolog falusi iskolába járni, hidd el nekem. A falusiak csak a földművelést szeretik, és ha te nem vagy oda a földművelésért, akkor utálni fognak. Apám is ilyen volt velem mellesleg.
– Rossz a viszonyod apáddal? – kérdezte meglepődve.
– Az nem kifejezés... rossz vele a viszonyom – morogtam egyhangúan.
– Elmeséled?

FOLYTATÁS LENTEBB!
A hozzászólást 21 alkalommal szerkesztették, utoljára NikitaDragovich 2016. 07. 27. 13:29-kor.
„Az élet bonyolult. Embereket öltem. Embereket csempésztem. Embereket adtam el. Talán itt a dolgok másképp alakulnak majd.” -Niko Bellic

Avatar
NikitaDragovich
Őrszem
Hozzászólások: 2311
Csatlakozott: 2011. 12. 07. 20:10
Tartózkodási hely: Bogyiszló, Tolna megye, Magyarország
Kapcsolat:

Re: Az ifjú Róbert Bock kalandjai I, II & III

Hozzászólás Szerző: NikitaDragovich » 2013. 12. 27. 23:37

FOLYTATÁS:

– Ezt az egyet még igen, de mielőtt bármit is mondanék neked, meg kell jegyeznem, hogy nem utálom az apámat, nincs vele semmi bajom, csak idegesít, hogy nagyon konzervatív – vettem egy nagy levegőt, hogy jobban el tudjam mondani neki. – Apám 1968-ban született, most ő negyvennyolc éves. Ő már tizenhat éves kora óta őstermelő, tehát nagyon sok állatot tart. Nekünk otthon vannak teheneink, disznóink, lovaink, csibéink, galambjaink, nyulaink, birkáink, kutyáink meg macskáink.
– Az igen! Akkor bizonyára van otthon sok munka.
– Hát, az a vicces, hogy mi hárman egyáltalán nem segítünk otthon. Minket nem nagyon érdekel ez az őstermelés meg a mezőgazdaság. Nem tudom, hogy miért, tesó. Egyszerűen nem jön be. Apám sokat dolgozik, és neki ez nagyon nehéz. A bátyámnak muszáj volt besegítenie neki, miután leérettségizett. Én is segítettem, mikor még gyerek voltam. A nagyanyám halála előtt sokat foglalkoztam az állatokkal, de azóta minden megváltozott... Megutáltuk Jeffet és Lucyt, depressziós és magányos lettem, apám belefáradt a munkába, és még sorolhatnám... Nagyanyám halála mindent megváltoztatott a családban! – panaszoltam kiábrándulva.
– És miért olyan rossz a viszonyod édesapáddal?
– Tudod, apám sokat kiabál velünk, mert mi nem azt szeretjük, amit ő. Apám utálja a számítógépeket meg a videojátékokat, és nagyon utál minket, mikor a gépnél ülünk. Ő nagyon konzervatív. Ne érts félre, nem utálom őt, de ez már akkor is sok! El kéne fogadnia, hogy ez már egy másik korosztály, ezek már más idők. Mi már nem a nyolcvanas-kilencvenes években élünk! – kiabáltam haragosan. – És ha ez még nem lenne elég, akkor a nagyapám is rátesz egy lapáttal a dolgokra! Már évek óta folyton-folyvást a baromságaikat hallgatom, és ezért gyakran kerülöm őket. Mindig a szobámba megyek, hogy ne lássam őket, vagy megvárom, míg elmennek, és csak akkor megyek ki a szobámból. Tudod, milyen szar egy falusi gyereknek, hogy az apja egy őstermelő, és a gyerek nem az állatokkal szeretne foglalkozni, hanem valami mással...? Annyira sótlan az apám a nagyapámmal együtt! Folyton pofáznak nekünk arról, hogy mindig a gépnél vagyunk, és hogy semmihez sem értünk! BASSZÁK MÁR MEG! Akárhányszor csak meglátom nagyapámat, mindig kiabál! Azt mondja, hogy ha ő lett volna az apánk, akkor ezt ővele nem tudtok volna megcsinálni, mint amit apánkkal csinálunk. Átkoznak minket, mert mi már egy másik generáció vagyunk, mi már nem úgy gondolkodunk, mint ők, és ők ezt képtelenek felfogni! Egyszerűen meg sem lehet magyarázni nekik! Persze azt becsülöm apámban, hogy eltart minket, értünk dolgozik, de azt nem, hogy feljön és kiabál, hogy ne gépezzünk már, és hogy mi haszontalanok vagyunk! Milyen érzés szerinted azt hallani a nap huszonnégy órájában, hogy haszontalan vagy, és hogy mind a hárman hülyék és seggfejek vagyunk?
– Nagyon sajnálom. Tényleg szomorú, hogy ilyen rossz a kapcsolatotok.
– Minden azzal kezdődött, hogy apám megütött engem. Megpofozott. – A mondat végét elharaptam a haragtól. Raleigh szája tátva maradt.
– Hogy mi? Megpofozott? – esett le a szőke fiú álla.
– Igen, 2010. május 18-án megpofozott engem. Xbox 360-on játszottam a Red Dead Redemptionnel, és hallottam, ahogyan a szüleim veszekednek. Nagyanyám különben ekkor volt egy hónapos halott.
– De mégis... hogy történt ez az egész? – kérdezte Raleigh hebegve. Sokkolta őt a mondandóm.
– Apám veszekedett az anyámmal, én meg közbeléptem, de apám bevágott jó nagyokat a fülembe. Legalább kettő pofont kaphattam. Összeestem a fájdalomtól, a földön feküdtem és sírtam, miközben az apám kiabált, anyámnak meg tátva maradt a szája. Sohasem fogom ezt elfelejteni. Napokig vörös volt a fülem miatta, és kurvára is fájt! Persze ő ezt már elfelejtette, de én nem... Felejteni nem felejtek! Apám elvette a méltóságomat! Megütött! BASSZA MEG! – Elsírtam magam. Zokogtam, mint egy kisgyerek. Raleigh ölelgetett és vigasztalt, de ez semmit sem segített. – Hat év telt ez azóta, Raleigh... hat k**va, depressziós év! Én mégsem felejtettem el... és a halálom napjáig nem is fogom! – szipogtam. Arcom a sírástól vörös lett.
– Robi, nyugodj meg... sírj csak nyugodtan, barátom. Add ki magadból, Róbert – mondta, miközben szorosan ölelgetett. Sohasem szerettem annyira Raleigh-t, mint akkor.
– Mindegy, nem sírok tovább – törölgettem könnyeimet a kék sálamba. – A lényeg annyi, hogy elegem van belőle és a nagyapámból is! De komolyan, mi bajuk van már?! Attól, hogy mi nem akarunk mezőgazdászok lenni, és hogy mi a gépnél nőttünk fel, attól még lehetünk normálisak, nem?! Mi a fasznak ítélnek el minket amiatt, hogy mi a számítógépen videojátékokkal játszunk, és hogy kurvára nem akarjuk vinni a családi gazdaságot, a tehénfejést?! Kurvára nem akarjuk leélni az életünket mezőgazdászként! KURVÁRA NEM! Attól, hogy mi más nézeteket vallunk, attól még ne vessenek meg minket, könyörgöm! De nekik ezt lehetetlenség elmagyarázni, mert mindjárt elmondanak minket minden neveletlennek... Egyszerűen nem tudják már megérteni! Komolyan, mi a f*sz van az X generációval és az öregekkel? Miért ennyire régimódi faszok?! Mi a bajuk van?! Szerinted ezek után bármit is elmondok apámnak? Hát nem! Kurvára kerülöm őt! Folyton menekülök előle, hogy ne halljam már a hülye pofázásait! Jesszusbasszus, menten tökön baszom magam! Most úgy felidegesítettem magam... – Odanyúltam a poharamhoz, és lehúztam. Most már teljesen részeg lettem.
– Nekem sem túl támogatók a szüleim, ha az álmomról van szó, de azért jó kapcsolatom van velük. Mivel még nem jártam a cipődben, ezért csak remélni tudom, hogy minden megoldódik köztetek.
– Már amúgy is Wintershore-ban élek. Én aztán nem megyek haza, Bongohaze-ba. Így is tudnak rólam már mindent az emberek, hála annak, hogy gyilkos és bűnöző lettem. Az egész világ tud rólam! Pletykálkodnak rólam mindenféle hülyeséget otthon. Annyira elbasztam mindent, tesó – sajnáltattam magam depressziósan.
– Figyelj rám, Róbert. Kit érdekel a múlt? Mi van, ha megtudja a világ, változik valami? Semmi! Ahogy nálad sem fog változni semmi. Megtudják, hogy regényeket és verseket írsz, hogy rengeteg szenvedtél, hogy pár éve még elég naiv és „hülye” voltál. És akkor? Ezek mind csak apró részletek, mert ami igazán számít, az a személyiséged! Érted? – érvelt pátyolgatva. Egy kicsit megnyugodtam.
– Raleigh, kösz a szép szavakat. Te tényleg a barátom vagy. Bocs, hogy kételkedtem – nyögtem ki halkan. Nem nagyon tudtam beszélni, mert a sírás minden erőmet elvette.
– Nagyon szívesen. Érted bármit megteszek, Róbert. – Raleigh elmosolyodott, és nézte barna szemeimet, melyekből szomorúság és bánat vetült.
– Raleigh, azért szeretem is apámat, mert megvédett engem. Még mikor tizedikes voltam a gimnáziumban, a buszon véletlenül ráestem egy cigányra, Gödire, aki az egyik szemére vak volt. Én nem tudtam kapaszkodni, mert épp tettem volna be a bérletemet a kabátomba, mikor a busz hirtelen lefékezett. Gödi kiabált velem, és elmondott mindennek. Ideges lettem miatta, s miután leszálltam a buszról, szóltam apámnak, aki megpróbálta elkapni Gödit. Sajnos Gödi hazaért, így apám kinyomoztatta a telefonszámát, majd felhívta és megfenyegette. Gödi azóta kerülte apámat, mert félt, hogy megveri őt. Apám megfogadta, hogy ha meglátja, akkor elintézi Gödit. Ha apám egyszer megígér valamit, azt be is tartja – tartottam egy kis szünetet. – 2014. május 30-án falunap volt Bongohaze-ban. A Schlitz-i németek is lent voltak, mert az egyik évben ők jönnek hozzánk, a másikban meg mi megyünk hozzájuk. Vissza a témára, jól éreztem magam, mert sokat ettem meg beszélgettem a németekkel, azonban az apám szólt nekem, hogy ne menjek be a vécére, mert megverte Gödit. Tiszta idegrohamot kaptam ilyenkor. Gondolhatod, hogy furdalt a lelkiismeretem miatta. Én nem akartam, hogy bántsa Gödit! Azt akartam, hogy minden oldódjon meg, de apám nem bírja eltűrni, hogy ha velünk baszakodnak, mert tudnia kell mindenkinek, hogy én kinek a fia vagyok! Kicsit később lent voltam a színpadnál az apámmal meg az apám barátaival, csakhogy az apám háta mögött megláttam egy csomó rendőrt, meg egy lányt, aki az osztálytársam volt az általánosban. Ez a lány rámutatott apámra, így a rendőrök odamentek apámhoz, beszéltek vele és elvitték. Azonnal felrohantam, mert láttam, hogy anyám odamegy a rendőrökhöz. Hallottam az egész beszélgetést, szörnyű volt. Bevitték az apámat a kapitányságra, anyám pedig elment vele. Én abban a pillanatban sokkot kaptam, és kénytelen voltam hazamenni, de az öcsém meg a bátyám mégis maradtak. Aznap este alig tudtam elaludni, mert sírtam a fájdalomtól. Szerencsére kiengedték apámat, és nem lett belőle ügy, csak beírták a jegyzőkönyvbe az esetet, és kész. Gödi nem tett feljelentést. Másnap a németekkel elmentem a Notalabra, de én mégis szomorú voltam, mert féltettem apámat. Sőt, a faluban rólam, Gödiről meg az apámról beszéltek az emberek. Faluhelyeken a népek pletykálnak, és köztudott, hogy ott még a falnak is füle van. Az egész falu rólunk beszélt, én pedig nagyon szégyelltem magam! A legszomorúbb talán az az egészben, hogy Gödi a rokonom nagyanyai ágról, és az ő unokaöccsei a bátyám legjobb barátai voltak. Szerencsére nem utálták meg a bátyámat emiatt, de én elkerültem őket, mert féltem, hogy bántani fognak majd. Mellesleg Gödi is megkapta a magáét: megöltem őt. Tavaly nyáron ki akart engem nyírni a cigány maffiával, de én legyőztem őket, Gödit pedig megöltem. Ő volt az első ember az életemben, akit megöltem. Tizenhét és fél éves voltam az első gyilkosságomnál.
– Hát, elég érdekes történet, mit ne mondjak. Annyit viszont megjegyzek, hogy apád biztosan nagyon szeret téged, mert megverte érted Gödit. Mi ez, ha nem apai szeretet? Képes lett volna érted börtönbe menni. Csakis érted, Robi! A fia vagy, és szereted téged, még ha néha veszekedtek is – bölcselkedett, én pedig egyetértettem vele.
– Igen, igazad van. Nem utálom apámat; szeretem őt. Néha viszont idegesítő tud lenni, de azért szeretem. Ha ő nem lenne, már régen éhen haltunk volna otthon. Őmiatta van csak pénzünk, meg mondjuk anyám miatt is, mert anyám az ÁNTSZ-nél egy tisztségviselő. Mindegy. Örülök, hogy elmondhattam neked ezeket. Megnyugodtam.
– Igen, én is nagyon örültem. Máskor is eljöhetünk ide, ha gondolod. Nagyon szeretek veled beszélgetni, és örülök, hogy a barátom lettél.
– Raleigh, nem a barátom vagy – közöltem vele, ő pedig elszomorodott –, hanem a testvérem; a bátyám.
– Tényleg? – Felcsillantak kék szemei, mosolyogva.
– Igen, a bátyám vagy, és nagyon szeretlek. Nem hagyom, hogy bárki is ártson neked! Ha valaki baszakodni mer veled, akkor velem gyűlik meg a baja! – álltam ki mellette hűségesen. Raleigh hirtelen átölelt, én pedig gyengéden hozzábújtam.
– Gyere, menjünk haza. Hazaviszlek, mert látom, hogy részeg vagy – súgta nekem, miután felállt a helyéről. – Várj! Nincs kedved véletlenül vacsorázni? Tess spagettit csinál.
– Sohasem hagynám ki a spagettit. Eljövök szívesen – fogadtam el vigyorogva, majd én is felkeltem az ülőhelyemről. – Menjünk haza, tesó.
– Menjünk, tesó. – Az egyik kezével átkarolta a nyakamat, és úgy távoztunk el a bárból.

Aznap este gyönyörűen csillogtak a csillagok a fekete égbolton. Boldog voltam, mert rátaláltam egy igaz barátra. Tudtam, hogy Raleigh a barátom, és biztos voltam benne, hogy az életem végéig mellette fogok lenni, elvégre ő volt az én jövendőbeli sógorom. Soha nem voltam ennyire boldog, mint akkor. Végre megkaptam azt, ami hiányzott előző életemből!

Az idő megy tovább, semmi sem változik...
A hozzászólást 9 alkalommal szerkesztették, utoljára NikitaDragovich 2016. 05. 17. 22:56-kor.
„Az élet bonyolult. Embereket öltem. Embereket csempésztem. Embereket adtam el. Talán itt a dolgok másképp alakulnak majd.” -Niko Bellic

Avatar
NikitaDragovich
Őrszem
Hozzászólások: 2311
Csatlakozott: 2011. 12. 07. 20:10
Tartózkodási hely: Bogyiszló, Tolna megye, Magyarország
Kapcsolat:

Re: Az ifjú Róbert Bock kalandjai I, II & III

Hozzászólás Szerző: NikitaDragovich » 2014. 01. 19. 23:50

Testvéreim! Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket és bánjuk meg bűneinket, hogy méltóképpen ünnepelhessük az IRBK következő fejezetét! :D

Végre-valahára erőt vettem magamon, és megírtam a folytatást! :)

14. Fejezet: Pokoli Éden
A kocsimnak dőlve várakoztam a hajógyár előtt fáradt tekintettel, miközben az iFruitomon a híreket böngésztem. Habár csak negyedóra várakozás állt előttem, a sokkoló hírek megmutatták, milyen fájdalmas is lehet a gengsztervilágban élni. A Weazel News főoldalán saját magamról találtam cikkeket, amelyeket anyázós kommentek díszítettek. Idegesen beleolvastam néhányba, melyekben az elkövetett bűncselekményeimről írtak. Közben pedig a mobil órájára pillantottam, amin majdnem háromnegyed nyolc volt látható. Negyvenhárom, akárcsak a sztálingrádi csapatok felszámolásának a dátuma...

Oldalra pillantottam. Phil Bell, László Hiller és a szerencsétlen Carlo Valvona ült be a PMP 600-asba. Én is beültem, mert én voltam a sofőr.

– Helló, Róbert! – üdvözölt Hiller vidáman.
– Szépen kiöltöztél. Elegáns – tett megjegyzést Phil a fekete szmokingomra. Most végre nem buzerált engem.
– Köszönöm, meglepő ezt tőled hallani – mosolyogtam rá. – Hogy van a barátunk? – utaltam Carlóra gúnyosan, aki motyogni kezdett a kék szájkendő mögül, melyet Colombo helyezhetett rá, hogy ne tudjon megszólalni.
– Nem valami jól – nevetett fel Phil gonoszan –, viszont taposs a gázra, az unokaöcsém megmentése a tét!
– Hová lesz az úti cél? – Kezeimet a kormányra tapasztottam.
– A Wintershore-i Arborétumba – válaszolt Hiller megkomolyodva.

Amint meghallottam az arborétum szót, ideges lettem. Gyerekkorom óta utálom az arborétumokat és a kulturális központokat, mivel nem kötnek hozzájuk szép emlékek. Az általánosban a régi osztálytársaim folyton úgy csúfoltak engem, hogy kilences az arborétum, miután egy osztálykiránduláson voltunk még nyolcadikban a Gyogyószentlaci-féle Arborétumnál.

Beindítottam a járgányt, és egy rövid tétovázás után megindultunk a helyszínre.

Pár perccel később el is értük az arborétum területét, ahol Franklin, Michael és Trevor már várt ránk a bejáratnál. Michael egy szürke öltönyt, egy fehér inget, egy szürke öltönynadrágot és egy fekete lakkozott cipőt viselte, míg az afroamerikai Franklin egy kék inget, egy kék farmert és egy barna bakancsot, Trevor pedig egy kék pólót, egy rózsaszín felsőt, egy rózsaszín nadrágot és egy fehér cipőt, sőt a nyakán egy rózsafüzér is lógott. Trevor ruhái mellesleg Patricia Madrazo tulajdona volt. Kicsit furcsálltam, hogy Trevor negyvennyolc éves volt, Patricia pedig kereken hatvan. Tizenkét év volt közöttük a korkülönbség, de szerették egymást. Nem is olyan gáz, hogy egy nálam tíz évvel idősebb nőbe vagyok szerelmes, nem? – gondoltam magamban.

– Jesszusbasszus, keresztbe lenyelem a tasztert! – kuncogtam a nevetéstől. – Trevor, én mindig is tudtam, hogy b*zi vagy.
– Nem vagyok b*zi, csupán a csajom ruháját viselem – büszkélkedett hűségesen, bár mindenki kinevette őt a jelenlévők közül, még Carlo is nevetett egy kicsit.
– A te csajod egy hatvanéves öregasszony? – kérdezte Hiller gúnyosan, majd nevetésbe tört ki.
– Basszátok meg! – sírta el magát az őrült Trevor. – Miért nem lehet megérteni engem? Rossz gyerekkorom volt...
– Mindegy. Ne bántsuk szegénykét – sóhajtottam. – Patricia amúgy mit csinál?
– A rosszcsontokra vigyáz és takarítja a szobákat, amíg Amanda, Liza, Jimmy és Tracey távol vannak – felelte Michael egyhangúan.
– Ó, értem. Sajnos én úgy gondolom, hogy vissza kéne őt adnunk a férjének, Martinnak – álltam elő vele, de ez Trevornak nem tetszett.
– Nem! Szó sem lehet róla! Szeretem őt, ő már az enyém! – kiáltott fel Trevor idegesen.
– Trevor, figyelj rám! – szólt rá Franklin megkomolyodva. – Vissza kell vinned őt Martinhoz, mert ha nem, kicsinál bennünket, nigga!
– Nem, mert megölöm Martin Madrazót, Patriciát pedig elveszem feleségül! – fejtette ki nagyravágyóan, de Phil Bell hamar megzavarta a társalgást.
– Ebből elég legyen! – csattant fel idegesen. – Az unokaöcsémet megölik, ha nem indulunk el Valvonához! Tehát, azt kérem tőletek, hogy most azonnal menjetek a dolgotokra! – állt meg egy szösszenetre. – Franklin, te menj fel az ott látható toronyra, és figyeld az eseményeket ezzel a mesterlövésszel. – Egy mesterlövészt nyújtott az autó csomagtartójából Franklinnek. – Michael és Trevor, ti velem jöttök, kelletek az alkuhoz! Hiller is velem jön... Róbert, te viszont itt maradsz, és őrzöd a bejáratot.
– Tessék? – lepődtem meg tátott szájjal. – Miért pont én őrizzem a bejáratot? Én segítettem a legtöbbet! Megmentettem Romant, megöltem ifjabb Jon Gravellit és elraboltam Carlót. Erre pedig ez a köszönet?!
– Eltaláltad. Gyertek, srácok. Hiller, hozd a nyavalyás fattyút – adta ki a parancsot türelmetlenül.
– Száradna le a tököd! – köptem oda hang nélkül.

Barátaim vele együtt megindultak az emeletre a tússzal, míg én mérgelődtem magamban. Nagyon felidegesített már megint ez a férfi. Kedvem lett volna megölni őt, de ezt nem tehettem meg, mert ha tetszik, ha nem, Hiller csapatához tartozott.

Előkaptam mobilomat, hogy addig is lefoglaljam magam valamivel. A Lifeinvaderen nézegettem az ismerőseim bejegyzéseit. Mindenféle baromságokat tettek ki: szerelmes idézetek, szelfik, játékfelkérések, videók, szenzációhajhász hírek, és még sorolhatnám. Én a Lifeinvadert csak azért használtam, hogy tudjam ott reklámozni a regényemet, meg hogy beszélgessek a barátaimmal. Más értelmét nem is nagyon láttam ennek a közösségi portálnak.

Időközben azonban felcsillantak a szemeim, ugyanis Felícia új képet töltött fel magáról. Egyből elpirultam, és erekcióm lett. Belikeoltam a fotót, írtam hozzá kommentet, majd maszturbálni kezdtem, miután letoltam a fekete öltönynadrágomat és a fehér bokszergatyámat. Nagyon elkapott a hév, mert szerettem őt. Szerelmes voltam belé is, és szerintem ő is ugyanezt érezhette irántam, csak nem merte bevallani. Soha életemben nem láttam még ennyire gyönyörű lányt. Bárcsak annyi idős lettem volna, mint ő, mert akkor régen megkaphattam volna őt. A szívem mélyén azért éreztem, hogy ha össze is fogok vele jönni, akkor nem lesz egy hosszú kapcsolatunk, és nem is fogom teherbe ejteni, mert akkor furdalna a lelkiismeretem erősen. Egy-két szex még belefér, de semmi több.

Amint elvégeztem a dolgomat, furcsa hangokra lettem figyelmes a túlsó oldalról. Gyorsan megtöröltem egy zsebkendővel a péniszemet, visszahúztam a gatyámat és a nadrágomat, és megmostam a kezeimet az egyik utcai csapnál. Vajon most mi történhetett? Lehet, hogy az egész egy csapda? – futott át agyamon a gondolat.

Elővettem egy TAR-21-es gépkarabélyt Phil járművéből, és elsétáltam a zajok irányába. Nagyon hangosan zajongtak az ott lévő emberek az autóikkal. Amint megláttam őket, meglepődtem. A KG Team Gang tagjai voltak azok, köztük a kövér Rurekev is jelen volt, aki magyarázta nekik a tervet.

Vettem egy nagy levegőt, és nekitámaszkodtam egy oszlopnak, hogy ne lássanak meg. Óvatosan hallgatózni kezdtem. A maffiáról, az üzletről meg valamiféle rajtaütésről beszéltek. Nem igazán volt értelme tovább húzni az időt, ezért egy gyors mozdulattal kibújtam az oszlop mögül, céloztam és lőttem. Mire észbe kaptak volna az áldozatok, az összes a földre hullott. Nagyon gyorsan végeztem velük, mert a TAR-21 egy nagyon gyors és pontos karabély. Rurekevnek tátva maradt a szája a látványtól, sőt megpróbált lelőni engem egy pisztollyal, de én rögvest kilőttem a pisztolyt a kezéből.

(Aláfestő zene: https://www.youtube.com/watch?v=_K0vDkAkkJA )

– Baszódjál meg, rohadék! – üvöltött rám teljes hangerővel.
– Most meghalsz, te szemétláda! – Azzal pedig rávetettem magam a dagadt Rurekevre, akit hasba rúgtam egy rögtönzött mozdulattal. Rurekev kiabált a fájdalomtól, mégis annyira eluralkodott rajtam a düh, hogy megemeltem a nyakánál fogva, nekilöktem egy falnak és pofozgatni kezdtem őt. – Te szarzsák! Temiattad halt meg a mesterem, Achilles, és te tetted tönkre a közösségünket! A pokolban rohadj el, elkényeztettet ribanc! – vádoltam a tetteivel, mialatt fejbe csaptam az öklömmel, és eltörtem a szemüvegét.
– Dögölj meg! Remélem, te is a pokolba kerülsz, mint az idióta mentorod – szitkozódott véres ajakkal, majd szembeköpött.
– Ezt kurvára szarul csináltad! – Megtöröltem a szememet a tenyeremmel, és felvettem egy vasrudat a földről.
– Mit... mit akarsz azzal csinálni...? – dadogta ijedten. Összeszorult a gyomra.
– Ezzel? Semmit, csupán feldugom az elkényeztettet pofádba, mert ugyebár jól eléldegéltél, ameddig apuci és anyuci eltartott, hülye fürdős k**va! Az idő csak robog, az élet temető... – Kezeim megfeszültek, majd a rudat magasba emeltem, és megrántottam. Rurekev koponyája azonnal széttört, amint a hideg rúd megcsapta a fejét. Meghalt.

Eldobtam a vasrudat, és már rohantam is felfelé egy hosszú lépcsőn, otthagyva Rurekev holttestét. Kegyetlen voltam vele. Megérdemelte a halált, mert sok rosszat tett az egykori csapatomnak. Legalább egy arrogáns seggfejjel kevesebb lett a világon. Bevallom, hogy később azért megsajnáltam őt. Nem ilyen halált érdemelt, még ha gonosz is volt.

Útközben észrevettem, hogy rajtam kívül mások is sietnek az üzletre, mégpedig az FIB és az IAA ügynökei, a NOOSE kommandósai és az Ancelotti maffiacsalád tagjai. Sebtében eléjük vetődtem, és rászegeztem mindenkire a karabélyomat.

– Az üzletnek vége! Ez csapda! – ordítottam hevesen. Mindenki fegyvert emelt rám.
– Ez meg ki? – kérdezte egy vörösesbarna hajú idős öregasszony. Arca már ráncosodott, de azért jól nézett ki kora ellenére. Csinosan és elegánsan volt felöltözve.
– Róbert, te meg mi a fenét keresel itt?! Nem megmondtam, hogy lent, a földszinten legyél?! – Phil hangja éles volt az ingerültségtől.
– Ez az egész egy csapda! A KG Team Gang tagjai voltak ott lent, sőt FIB- és IAA-ügynököket, NOOSE-os kommandósokat és Ancelotti maffiatagokat is láttam! Átverés!
– Ó, ő lenne Róbert Bock? – illetődött meg a vénasszony egy sunyi mosolyt váltva. – Sokat hallottam már rólad. Szerinted én ki vagyok?
– Szerintem Mary Valvona.
– Talált. No, de most adják át a fiamat!
– Előbb adják vissza Frankie-t! – szólt közbe Hiller egy igazi ellenség maró hangján.
– Nem! Előbb maguk a gyermekemet! – követelőzött. – Sammy, öld meg őket! – Egy öltönyös, borotvált állú, kopasz férfi lépett előre, akire Phil emberei rátartották a fegyvereiket. Nagyon erős és szimpatikus ürgének tűnt ez a kopasz. Egyidős volt Michaellel.
– Egy lépést se, vagy meghalsz! – fenyegetőzött Hiller elszántan.
– Várjatok! – avatkozott közbe Michael. – Sammyt mondott? Talán Sammy Bottino?
– Igen, én lennék az! – biccentett.
– A maga lányát mentettem meg még három évvel ezelőtt – vetette oda a jegyesem keresztapja.
– Michael De Santa? – esett le Sammy szája az örömtől. – Hálás vagyok, amiért kiszabadította Antoniát.
– Na, térjünk már a tárgyra! Visszaadjuk a korcsot, Ön pedig az unokaöcsémet, rendben? – terelte vissza a témát Phil. – Indulj, öcskös! – Rácsapott egyet Carlo hátára, aki megindult az édesanyjához, száján a kék szájkendővel, azonban hirtelen megjelentek a helyszínen a szövetségi ügynökök, a kommandósok és a maffiózók.
– Dobjátok el a fegyvert, fiúkák. A szórakozás ideje lejárt. Elkaptunk benneteket! – szólalt meg bosszúsan a szemüveges Warwick Eduárd professzor, pisztollyal a kezében.
– Tegyék le a fegyvert! Mindannyian! – sikoltott fel a szőke Gracie Ancelotti az apja, Giovanni Ancelotti kíséretével. Mindkettőjük kezében egy-egy pisztoly volt.
– Mi a franc? Professzor Úr? Mit keres maga itt? – csodálkoztam.
– Azért jöttem, hogy letartóztassalak, kis pöcs. Egy forradalmat robbantottál ki a játszótársaiddal együtt, ezért több évre is számíthatsz! Mellesleg Necrosmoke hadnagy az üdvözletét küldi Afganisztánból! – A mondat végét elröhögte az öreg egyetemi tanár. – Emellett csak megjegyzésképpen közlöm veled, hogy az utóbbi időben elkezdtem utánad nyomozgatni, és feladtalak az FIB-nek. Szép summát kaptam érte.
– Baszódj meg! Tönkretetted a jövőmet, nyomorult! MEGÖLLEK! MEG FOGOK ÖLNI MINDENKIT!
– Dobják el a fegyvert, Urak! – szólított fel bennünket egy Gambetti maffiózó egy Buzzard helikopterből.
– Ezek meg kik? – kérdezte Mary megrémülve.
– Rohadt Gambettik! – szitkozódott Hiller.
– Róbert, tedd le a fegyvert! – utasított Eduárd, miközben Mary veszekedni kezdett Bottinóval.
– Bottino, maga szemétláda! Elárult bennünket! Minek riadóztatta a Gambettiket?
– Mert nem segített visszaszerezni a leányomat a Lupisella maffiacsaládtól, pedig ez volt a megállapodásunk része. Bár már úgyis Roy Zito az új Don.
– Jó, ennyi elég lesz a gyereknapból! Vissza Liberty Citybe! – Mary Valvona egy AP automata pisztollyal fejbe lőtte a lábánál térdelő túszt, Frankie-t, aztán a sarjával együtt futásnak eredtek. Nagyon gyorsan futott, pedig tűsarkú volt rajta!
– FRANKIE! NE! – kiáltozott Phil, majd kivett Michael kezéből egy gépfegyvert, mellyel mindenkit elkezdett lőni.

Phil lelőtte az egykori tanáromat, az FIB-hez és az IAA-hez tartozó ügynököket, a kommandósokat és az Ancelotti, a Pavano és a Gambetti maffiacsalád bűnözőit is. Közben Franklin kilőtte az egyik Buzzard repülőnek a pilótáját, ekképpen a picike repülő nekicsapódott egy oszlopnak, elzárva ezzel Sammy és Mary útját. Trevor egy AK-47-tel kinyírta a KG Team Gang csatlósait Michaellel együtt, én pedig szereztem egy ejtőernyőt magamnak és a rendőrbarátomnak, Hillernek, tudniillik megláttuk az erkélyről a menekülő célszemélyeket, így hát leugrottunk és az ejtőernyőt használva egy bokrokból álló labirintusba landoltunk.

Kénytelenek voltunk szétválni, hogy könnyebben megtalálhassuk a maffiózókat. Eléggé sok időt vett igénybe a keresgélés, de legalább meg tudtam ölni az összes gengsztert. Hiller is megölt néhányat, de arra végképp nem számítottam, hogy mindketten egymásba fogunk botlani nem messze a kijárattól.

Hiller megállt előttem, és meglepődve nézett engem. Sajnos nem figyeltünk elég jól, mert a haragosaink hamarabb leltek ránk. Teljesen megfagyott bennem a vér, mikor megláttam, hogy Valvona előbújt az egyik bokor mögül, és a pisztolyából elcsattant egy lövés. Szinte lassítva láthattam a végeredményt: Hiller hasát átszakította a golyó, és összeesett. El tudtam még őt kapni, de már késő volt. A kezeim között halt meg a legjobb munkaadóm és egyben barátom is. Könnyeket eresztettem. Nem tudtam egyszerűen felfogni a történteket. Jóllehet Hiller ki tudott nyögni még egy szót: – Állj bosszút! – mondta halkan, és végleg lecsukta szemeit.

Erőt vettem magamon. Felvettem meghalt barátom pisztolyát, felkeltem és rohantam a kijárat felé. Az utamat három kövér maffiatag elállta, de az adrenalin hatásától egyhamar végeztem velük: az egyiknek szétloccsantottam az agyát, a másiknak a mellkasát több alkalommal is meglőttem, a harmadiknak a nyakába pedig egy kósza lövedéket eresztettem.

Végül kiértem az útvesztőből, viszont ezt is elrontottam. Az idős hölgy és a kölyke beültek egy piros sportautóba, és elhajtottak. Felszívódtak. Mary Valvona elvette tőlem a legjobb barátomat, és újra depresszióba estem, bár a sok fájdalmat nem tudtam abban a pillanatban feldolgozni. Elsötétült körülöttem minden, és összeestem. Elvesztettem eszméletemet.

Az idő csak robog, az élet temető...

(Eddig tart)
A hozzászólást 24 alkalommal szerkesztették, utoljára NikitaDragovich 2016. 07. 27. 13:30-kor.
„Az élet bonyolult. Embereket öltem. Embereket csempésztem. Embereket adtam el. Talán itt a dolgok másképp alakulnak majd.” -Niko Bellic

Avatar
NikitaDragovich
Őrszem
Hozzászólások: 2311
Csatlakozott: 2011. 12. 07. 20:10
Tartózkodási hely: Bogyiszló, Tolna megye, Magyarország
Kapcsolat:

Re: Az ifjú Róbert Bock kalandjai I, II & III

Hozzászólás Szerző: NikitaDragovich » 2014. 02. 11. 17:41

15. Fejezet: A múlt fájó emlékei
– László... nem mindig volt jó állampolgár. Ő nem halt hősi halált. De ő is ember volt. A mi Urunkat is megfeszítették két tolvaj miatt... így talán... nem szabad megítélni őt. Bűnösként születtünk és bűnösként is halunk meg, de László... olyan volt, mint bárki más. Atyám... nem tudjuk, hogy mi fog vele történni, de az tudjuk, hogy irgalmas leszel a barátunkhoz – mondta a pap teátrálisan. – Most pedig emlékezzünk meg László Hillerről egy egyperces néma csönd keretében.

Hirtelen mindenki elcsöndesült és halk sírásban emlékeztek meg Hillerről. Rengetegen voltak a temetésen: üzletemberek, ismerősök, barátok, rendőrtisztek és szövetségi ügynökök. Sokan ismerték és sokan szerették Hillert. Nagy fájdalom volt mindenki számára, hogy egy ilyen remek és csodálatos embernek kellett meghalnia. A rendőrök tisztelegtek a sírja előtt, míg az egyszerű polgárok virágokat tettek a koporsójára. Amint vége lett a temetésnek, az emberek elmentek, én pedig odaléptem a sírhoz, és elolvastam magamban a feliratot: László Hiller, 1963 - 2016, élt 53 évet.

Két öltönyös férfi jött oda hozzám. Michael és Roman volt az.

– Szegény Hiller... – mondta Michael szomorúan.
– Miért kellett meghalnia? – kérdezte Roman könnyek között. Talán ő sírt a legjobban az egész temetés során.
– Énmiattam történt... – kezdtem bele kissé elgyötörten. – Nem kellett volna erőltetnem, hogy menjünk be a labirintusba. Ma már négy napja, hogy eltávozott az élők sorából...
– Az élet nem ér semmit... – vetette oda Roman, miközben törölgette keserű könnyeit. – Vissza kell mennem Liberty Citybe, mert Niko nem is tudja, hogy mi történt velem.
– Majd én visszaviszlek. Adj pár napot. Elrendezem a dolgokat, és együtt elrepülünk Amerikába! Meg kell találnom Valvonát. Csak nincs elég pénzem...
– Na, látod, ez a baj! – szólt közbe Michael. – Ebben a nyamvadt országban nem lehet megélni! Most kéne elmennünk, de nincsen lóvénk. Lester tudna csak segíteni...
– Várj! Lester tényleg tudna nekünk segíteni! A múltkor mondta nekem, hogy rablásokat szeretne végrehajtani, mert adósságokkal tartozik a Merryweathernek Trevor miatt.
– Igaz. Jó is, hogy szóltál róla. Már teljesen elfelejtettem.
– Egyébként tudom, hogy nem ide tartozik, de ha az embert eltemetik, akkor mennyi idő után kezd el bomlani? – tette fel kérdését Roman, hogy másról is beszéljünk, ne csak a rablásokról. Michael válaszolt neki.
– Általában három-négy perc. A halál bekövetkezte után nem sokkal beáll a hullamerevség, majd kettő-három óra múltán a hullamerevség megszűnik, és máris elkezdődik a bomlás! Először a vér, és a lágy szövetek. Tehát még a temetés előtt végbemegy, nem hiába vannak a halottak hűtve a temetésig.
– Hmmm.... ez durva! Sohasem akarok meghalni... – felelte Roman elborzongva.
– Meglepő, én szinte mindig azt kívánom, hogy bárcsak meghalnék. Egyszerűen nem tudom elfelejteni a múltamat. A KG Team Gang tönkretette az életemet, és most a Bizottsággal is gondjaink vannak. Az öt nagy maffiacsaládból négy az ellenfelem, és az egyik legjobb barátomat megölték. Gondolhatjátok, hogy depressziós vagyok! Meg akarok halni! – mérgelődtem minden fájdalommal fűtve. Szerencsére a jegyesem keresztapja megnyugtatott.
– Neked nincsen múltad, csak most kezdődik az életed. Jobb, ha tőlem tudod... – bölcselkedett. Nyugodtan, de erősen hangsúlyozva beszélt. – Amúgy te hány éves is vagy?
– Két hét múlva leszek tizenkilenc.
– Lenne egy kérdésem – sóhajtott. – Fontos számodra a keresztlányom és a gyermeketek?
– Mindennél fontosabbak!
– Akkor meg ne akarj ilyen fiatalon meghalni! Gondolj arra, hogy te is apa leszel! Ezért is kell itt hagynod ezt az „életet”. Hagyd ott az ellenfeleidet, csakis Lesterre hallgass, és elutazhatunk mindannyian Los Santos metropoliszába. Nem egy ilyen életet kívánsz magadnak? Ne foglalkozz a sérelmekkel, lépj túl a történteken!
– Talán igazad van, DE még nem megyek el! Meg kell találnom Leandrost, mert Haky emberei elrabolták őt, és meg is fogom ölni Hakyt, Necrosmoke-ot, Valvonát, Phil Bellt és Roy Zitót! – álltam ki az igazam mellett.
– Legyen. Segítek, hogy jobb életed lehessen, cserébe azt kérem tőled, hogy gondold meg, hogy mit csinálsz!
– Rendben. És kösz a tanácsokat. Egyszer megtalálom az alagút végén a kiutat, ígérem – mosolyogtam rá.
– Jó, de nekünk most mennünk kell, mert eléggé hideg van.
– Oké, menjetek csak, én még maradok egy kicsit. Sziasztok! – köszöntem el barátaimtól, akik hamar elhagyták a helyszínt.

Miután végleg elmentek, elkezdtem nézni a fagyos tájat. A hó elborította Wintershore városát, pedig még csak október vége volt. Leesett Isten gyönyörű fehér köpenye, mely egy kis boldogsággal töltött el, azonban jól tudtam, hogy a korai havazás depresszióm kezdetét jelentette. Még sohasem, vagy csak nagyon ritkán havazott ilyen korán Adrwingtonban. A szívem mélyén éreztem, hogy a saját lelkiállapotom és a depresszióm okozta ezt az őszi telet. Ám a jókedv gyorsan elillant az arcomról, mert megjelent a kopasz Billy Colombo. Halkan mellém lépett, és rágyújtott. Félni kezdtem, azonban megpróbáltam erősnek látszani.

– Kérsz? – kínált meg a cigarettával.
– Nem dohányzom.
– Pedig ezekben az időkben nagyon jólesik elszívni pár csikket.
– Tüdőrákot okoz, biztosan jó lehet fiatalon meghalni... – gúnyolódtam ironikusan.
– Te aztán vicces egyéniség vagy – kuncogott.
– Miért is? – kérdeztem vissza. Hangom nagyon mérges és hideg volt.
– Áh, semmi. Csupán egy picit szeretném húzni az agyadat.
– Hát a helyedben nem tenném. Még egy ilyen hülyeség, és felrúglak, mint kakas a tyúkszart! – figyelmeztettem idegesen.
– Jaj, de félek, Robika – vigyorgott rám.
– Inkább mondd el, hogy minek jöttél ide! Mit akarsz már megint?
– Először is, részvétemet szeretném nyilvánítani Hillernek, jó ember volt. Másodszorra, lenne egy munkám számodra.
– Nem érdekelnek a hülyeségeid! – válaszoltam mérgesen.
– Félmillió lenne a fizetség. Biztosan nem érdekel?
– Talán. Miről lenne szó?
– Rémlik neked a Denaro család neve?
– Nem.
– Matteo Messina Denaro, Anthony Denaro és Santino Denaro nem rémlik?
– Nem.
– Na, jó, akkor mesélek neked egy kicsit.
– Felőlem. – Vállat vontam.
– A Denaro család egy bűnügyi család, akik szoros kapcsolatban állnak a maffiával. Ebbe beletartozik a Bizottság tagjai. Tehát az Ancelotti, a Messina, a Gambetti és a Pavano, illetve a Lupisella is – kezdett bele mondandójába, de korán közbevágtam.
– A lényeget! – szóltam rá türelmetlenül.
– Várjál már, fiú! Úgysem hallottál róluk, ezért jobb lenne, ha meghallgatnál! – A végét már hisztérikusan ordította.
– Felőlem – hagytam rá unottan.
– Szóval, a székhelyük Corleone városa Szicíliában, azonban kibővítették az uralmukat Chicagóban és Liberty Cityben Matteo Messina Denaro és Anthony Denaro vezetésével. Emellett Anthony Denaro állítólag a család Donja volt, akinek a fiai rendszeresen templomba járnak, s mindannyiuk rendelkeznek több gyermekkel – állt meg egy pillanatra, de én nem válaszoltam, ezért folytatta. – A közelmúltban számos botrány befolyásolta a bűnszervezetet, beleértve a több házasságon kívül született gyerekek száma. A pletykák szerint Santino Denaro, Anthony Denaro egyik fia, meggyilkolt három férfit a kislánya születésnapi buliján, melyet a család szicíliai otthonában tartottak. Végezetül van egy másik szicíliai család, a Lo Piccolo, akikkel zavaros kapcsolatban állnak.
– Durva. Egy kicsit Keresztapás érzés kapott el!
– Don Vito Corleone is egy remek irodalmi szereplő, sőt a belőle készült film valami eszméletlen!
– Valóban, nem hiába jelölték tizenegy Oscar-díjra. Apámnak is a kedvenc filmje a mai napig – büszkélkedtem.
– Amúgy tudtad, hogy Jimmy Pegorinóra is nagy hatást gyakoroltak a Keresztapa filmek? Sokszor kérte, hogy játsszák le neki a film főcímdalát. Bár Jimmy már 2008 óta meghalt Niko Bellic keze által.
– Niko Bellic? Nem ő Romannak a kuzinja? – hökkentem meg.
– De, ő lenne az. Mindketten szerbek, akik bevándoroltak Amerikába. Roman már régóta Liberty Cityben él, de Niko csakis 2008-ban kezdte el élni az amerikai álmot, mely tragédiával végződött, hiszen Pegorino lelőtte Niko szerelmét, Kate-t Roman esküvőjén, mert a srác nem segített Dimitri Rascalovnak egy heroinüzlet során – mesélte visszaemlékezve.
– Erről én még nem is tudtam. Roman sem említette nagyon. Jóllehet hallottam valamit Phil Belltől, de nem igazán izgatott, viszont te most felnyitottad a szememet.
– Mégiscsak volt haszna annak, amit az előbb mondtam. – Elmosolyodott.
– Na, jó, Colombo. Elég legyen a mesedélutánból! Mondd már el, hogy mit kell tennem a megbízásodban! – tértem a lényegre.
– Egy szó, mint száz: azt akarom, hogy lopd el Anthony Denaro fiainak a sportautóit, mert tartoznak nekem, és aki nem fizet, az pórul fog járni!
– Tessék? Menjek el Szicíliába?! Persze...
– Ki mondta, hogy Szicíliában vannak? – kérdezett vissza csipkelődve. – Jelenleg Wintershore negyedeiben tartózkodnak. Viszont fogalmam sincs, hogy hol találhatnám meg őket, így kéne egy kis idő, mire információt szerzek a lelőhelyükről.
– Ez mind szép és jó, de még mindig nem értem, hogy az amerikai és olasz maffiacsaládok és bűnszervezetek mit keresnek Adrwingtonban! Számomra ez annyira felfoghatatlan... semmi dolguk sincsen egy ilyen szegény országban, és szerintem neked sincsen!
– Bizony. Látom, hogy átláttál a szitán – nevetett elismerően. – 2007 vagy 2008 környékén egy orosz maffiavezér, Ray Bulgarin alkalmazta Nikót, hogy csempésszen embereket Kelet-Európából Olaszországba, ám a hajó elsüllyedt, mindenki meghalt Niko kivételével. Ezután Bulgarin Nikót okolta a veszteség miatt és arra törekedett, hogy elkapja őt. Bellic csatlakozott a kereskedelmi flottához, hogy elmeneküljön Bulgarin Európán belüli hatalma elől, és a Platypuson töltött hét hónapot, mielőtt bevándorolt volna Libertybe.
– Értem én, de még most sem kaptam meg a választ!
– Rendben, feltárom végre-valahára az igazságot. Darko Brevic gyémántjai miatt vannak itt a Bizottság tagjai. Brevic Bukarestbe menekült a Délszláv háborúk után, azonban Bulgarin értékes gyémántokat szerzett a zsidóktól, melyeket Brevicre bízott. Brevic ezeket a gyémántokat Adrwington területén hagyta el. Sokan arra gyanakodnak, hogy Wintershore-ban lelhetőek meg. Rengeteget érnek a gyémántok, így nem csoda, hogy a maffia meg akarja szerezni őket. Liberty Cityben is hagytak el gyémántokat a zsidók, mindazonáltal egy leszerelt, hajléktalan katona, Jerry Kapowitz megtalálta őket, és gazdaggá vált – fejezte be mondandóját. Most már mindent értettem.
– Mindegy. Köszönöm, hogy megosztottad velem ezt az érdekes történetet. Már tisztán látok, de azért kérdeznék még egy-két dolgot.
– Hallgatlak.
– Mi lett Bulgarin és Brevic sorsa? – tettem fel következő kérdésemet izgatottan. Nagyon kíváncsi voltam.
– Bulgarin megtudta, hogy Niko Amerikában van, ezért elutazott oda. Később azonban egy dominikai merénylő felrobbantotta Bulgarin repülőgépét, melyben maga Bulgarin is utazott. Brevicet pedig Niko megtalálta és megölte.
– Aha, köszi. És lenne még egy kérdésem. Nem tudom, hogy ismered-e őt, de van egy Necrosmoke nevű hadnagy, aki pár héttel ezelőtt eltűnt. Nem tudod, hogy mi lett vele? Mintha azt hallottam volna róla, hogy Afganisztánban van. Miért ment el oda? Afganisztán veszélyes hely; sok ott a terrorista!
– Ismerem Smoke-ot. Egy korrupt és őrült zsaru. Netán meg akarod őt ölni? – Erősebben beleszívott a csikkbe.
– Igen, meg. Sokszor az életemre akart törni, és elrabolta az egyik barátomat, mindenképpen meg akarom őt ölni!
– Nem hiszem, hogy meg tudnád őt találni.
– Majd egyszer megtalálom őt, és megölöm. Ne aggódj.
– Jól van, sok sikert – veregette meg vállamat elismerően.
– Az okát még mindig nem mondtad el. Miért ment el Afganisztánba? – vártam a választ türelmetlenül. – Mondd el, légy szíves!
– Smoke azért ment el oda, hogy megtalálja az Obszervatóriumot.
– Obszervatórium? Az meg micsoda? – kérdeztem meglepődve.
– Egy különös és rejtélyes hely. Sokan kutatnak utána, de még nem találták meg. Valamiféle átjáró lehet egy másik világba. IAA- és FIB-ügynökök, politikusok és tudósok próbálják megtalálni az Obszervatórium lelőhelyét. Annyi biztos, hogy Afganisztánban van. Az afgán migránsok az Obszervatórium erejétől való félelem miatt hagyták el hazájukat.
– Baromság! – kiáltottam rá. – A migránsok az Iszlám Állam miatt menekültek el, nem pedig valami Obszervatórium miatt, ami lehet, hogy nem is létezik! Az Iszlám Állam Afganisztánban van!
– Nem tudom, hogy kitől vetted ezt a hülyeséget, de az Iszlám Állam Irak és Szíria egyes részeit uralja. Afganisztánban nincsen jelen az Iszlám Állam – ábrándított ki lenézően. Most már nagyon ideges lettem, így kénytelen voltam vitába szállni vele.
– Dehogynem! Összetűzésbe keveredtek a tálibokkal, olvastam az interneten!
– Az lehet, hogy kis számban jelen vannak ott is, de az még nem jelenti, hogy uralnak ott területeket!
– Nem, nincs igazad! Az Iszlám Állam egyre erősebb és erősebb lesz, és Afganisztánt is el fogják foglalni, ha nem állítják meg őket a nagyhatalmak! Ezt láttam az álmomban! Szóval én nem is csodálom, hogy a migránsok menekülnek Európába, mert ha nem csatlakoznak azokhoz a buzikhoz, akkor kivégzik őket. Az Iszlám Állam nemcsak keresztényeket és zsidókat gyilkol, hanem muszlimokat is!
– És milyen nagy szerencse, hogy a migránsok már nincsenek Adrwingtonban, nem? – mondta egy vad mosollyal az arcán.
– Annyi van belőlük, mint a patkányokból. Primitív és hitvány népség az összes muzulmán. Teleszarták és teleszemetelték az egész országot még tavaly ősszel. Tudod te, hogy milyen nagy környezeti károkat okoztak ezek a gecik? Sohasem fognak alkalmazkodni az európai emberekhez. Előre látom, hogy hamarosan véres lázadások és muszlimüldözések lesznek. Olyan terrorszervezetek fognak alakulni, mint Amerikában a Ku-Klux-Klan. A muszlimvadászok olyanok lesznek, mint a Ku-Klux-Klan tagjai. Ők nem a négereket, a zsidókat, a katolikus bevándorlókat és a spanyolokat fogják üldözni, hanem a muszlimokat! Az európaiak nem fogják elviselni ezeket a férgeket, emiatt elkezdik majd gyilkolni és üldözni őket. Fel fogják gyújtani a házaikat, a gyerekeiket és az asszonyaikat pedig megölik. Sötét jövő vár a menekültekre Európában... Az idő csak robog, az élet temető...
– De te majd megmented a világot, ugye? Te vagy Róbert Bock, aki elhatározta, hogy legyőzi a maffiát és az iszlámot, nemde? – Hangja mély gúnnyal keveredett.
– Te erről meg honnét tudsz? – dadogtam a meglepődöttségtől.
– Phil mesélte.
– Gondolhattam volna... – Szégyenemben lenéztem a havas földre. – Mindegy. Hívj fel, ha találtál valamit a Denarókról. Helló. – A kijárat felé vettem az irányt, ám Billy megállított.
– Várj, ne menj el! Kéne szerezned egy segítőtársat a munkáimhoz, mondjuk az egyik Peterson gyereket – kiáltott utánam hangosan. Egy méterre se álltam tőle, mikor szavára meg kellett torpannom.
– Mi? Peterson? Honnét ismered őt? – csodálkoztam el, miután visszafordultam. A szívem hevesen verni kezdett a Peterson névtől.
– Én mindent tudok, akárcsak Lester Crest – ismerte el hencegve.
– Sajnálom, de én őt nem fogom belehajszolni a gyilkolászásba! Egy igazi seggfej, aki tönkretette az életemet. Tudod, milyen nehezen éltem túl ezt az egészet? Bíztam Gyuriban, de ő kihasznált, én mégis kibékültem vele és a haverjaival egy rövidke idő után. Semmiképpen nem fogom őt alkalmazni a rabláshoz! – közöltem vele a tényt makacsul. – És ha most megbocsátasz, én távoznék. Szevasz. – Már majdnem a kijáratnál voltam, mikor újból megállított.
– Róbert, téged mindenki kihasznál... nincsenek neked barátaid, nem is voltak... de én a barátod vagyok – játszotta meg magát. Egyből éreztem rajta, hogy hazudik.
– Mi nem vagyunk barátok, Billy.
– Phil Bell bosszút fog állni rajtad, Róbert! Téged okol Frankie halála miatt...
– Okoljon, ha ettől jobban érzi magát... egy nap megölöm mindkettőtöket!
– Nem vagyok az ellenfeled, de ha továbbra is idegesítesz, akkor megöllek – mondta most már hangosabban.
– Sok sikert – köptem oda pengeéles, hideg hangon.
– Nem kellett volna választanod a gengszteréletet – morogta ostobán.
– Nem én választottam a gengszteréletet, hanem a gengszterélet választott engem.
– Találkozunk még, Róbert Bock, meglátod – mosolygott rám gonoszul. Arany szemei áthatóan csillogtak, belém láttak, lelkembe szúrtak. Egyből félni és remegni kezdtem. Félelmemben hátat fordítottam és gyorsan elsétáltam.

Másnap úgy döntöttem, hogy elköltözöm a Benedict Hotelből. Veszélyt jelentettem a családomra és magamra nézve. Túlságosan nagy volt bennem a fájdalom, és szükségem volt egy kis időre, hogy feldolgozzam Hiller halálát. Lester nagyon kedves és rendes volt velem, mert talált nekem egy kicsi lakást egy pókospalotai kertvárosban, sőt kifizette az összes adósságomat és még egy kis költőpénzt is adott nekem. Nagyszerű hely volt ez a Pókospalota. A szomszédok csendesek és nyugodtak voltak, sokszor hoztak nekem süteményeket és finomabbnál finomabb ételeket. Semmiben sem szenvedtem hiányt. Új otthonomban egy pici TV, néhány bútordarab, szekrények, kényelmes ágyak és egy nagy konyhaasztal foglalt helyet. A padlót barna csempék borították, a falak pedig citromsárga színűek voltak. Egy konyhából, egy vécével felszerelt fürdőszobából, egy nappaliból, néhány vendégszobából és egy padlásból állt az én kicsike lakásom, melyben kényelmesen lehetett lakni. Nem is bántam meg igazából, hogy elmentem a hotelből, mert még mindig féltem Tracey haragjától, hiába bocsátott meg nekem. Aztán az FIB-ügynökök, akiket Hiller küldött, hogy vigyázzanak Michael családjára, elmentek a főnökük, egy bizonyos Talabor Self utasítására. Mi több, Warwick Eduárd professzor, az a rohadék túlélte a lövöldözést az arborétumnál, és egy kórházban ápolták a súlyos sérülései miatt, legalábbis ezt olvastam az újságban.

Ha őszinte akarok lenni, akkor nem volt annyira jó ötlet egyedül élni, távol az új családomtól. Nap mint nap magányosnak és szomorúnak éreztem magamat, senki sem volt, akinek elmondhattam volna az érzelmeimet. Úgy éreztem, hogy szükségem lenne kiönteni a szívemet valakinek, mert Hiller halála nagyon megviselt. Sokat sírtam és szenvedtem, ezért elkezdtem alkoholt inni, annyira mély volt a bennem lévő lelki seb. Egy héten át a konyhában ültem és tömködtem magamba az altatókat, melyeket whiskyvel öblítettem le. Semmi vigaszt nem éreztem, csakis a sírás és a bosszú érzése keringett a lelkemben. Fájdalmamat tovább erősítette, hogy Lifeinvaderen ráírtam a régi ismerőseimre, akiket még Bongohaze-ban és Tolkavban ismertem meg, azonban nem írtak vissza, sőt még rá sem kattintottak a beérkező levelekre, bezzeg egész nap fent voltak. Annyira el voltam keseredve, hogy egy utolsó reményként felhívtam Raleigh-t, hátha ráér.

Azokban a percekben megkönnyebbültem. Raleigh boldogan elfogadta a meghívásomat. Úgy beszéltem meg vele, hogy átjön hozzám délben, és hozni fog magával egy kis harapnivalót, no meg az ő csodálatos gitárját is megmutatja, mellyel annyi lány szívét hódította már meg. Megadtam neki a címemet, és elkezdtem készülődni. Első feladatom a takarítás volt. Összeszedtem azt a sok szemetet, amit egy hét alatt hoztam össze. Utána a közeli boltban vettem néhány hideg sört, hogy jól érezzük magunkat beszélgetés közben. Végül pedig elmentem zuhanyozni, majd felöltöttem az én kedvenc kék v-nyakú pólómat és a barnászöld rövidnadrágomat. Ezeket a ruhadarabokat viseltem a parlamenti forradalom alatt. Igaz, azóta nagyon piszkos és véres lett a sok kalandomnak köszönhetően, ezért ideje volt kimosni. Milyen nagy szerencse, hogy mikor még a hotelben laktam, Liza kimosta és megvarrta a szakadt részeket. Büszkén nézegettem magamat a tükörben, miközben lőttem egy-két szelfit a kedvenc gönceimet viselve.

Hirtelen megzavart engem a csengő szúrós hangja. Gyorsan zsebre tettem a mobilomat, és ajtót nyitottam. Arcomon egy boldog mosoly ült ki, ahogy megpillantottam egy szőke hajú srác kék szemeit. Raleigh arcát finom szőrzet ölelte körbe. Nagyon meglepődtem, mert még sohasem láttam őt szőrösen. Mindig ügyelt rá, hogy az arca tiszta és sima maradjon, most viszont kivételt tett. Borostás bajusza is visszanőtt már. Egy picit hasonló szőrzetünk volt mindkettőnknek. Bajszunk és szakállunk kísértetiesen megegyezett egymással. Olyan volt, mintha testvérek lettünk volna. Egyedül a szőrzet színe volt különböző: az övé szőke volt, az enyém pedig sötétbarna.

Egy erős kézfogással üdvözöltük egymást, majd leültünk egy kanapéra. Raleigh maga mellé tette fekete gitárját és kíváncsi szemekkel kezdtünk el beszélgetni.

– Nos, hogy vagy, Róbert? – kérdezte vidáman.
– Köszönöm, megvagyok, és te? Nagyon köszönöm, hogy eljöttél hozzám.
– Én is jól vagyok, és én köszönöm, hogy eljöhettem. Amúgy is szerettem volna veled beszélni.
– Igen, én is szeretnék veled beszélni. Tudod, eléggé rossz volt nekem ez az egy hét. Hiába kaptam egy új lakást, magányosnak éreztem magamat – vallottam be érzelmeimet szomorkásan.
– Elhiszem. Nem jó egyedül egy ilyen szép lakásban. Nagyon tetszik amúgy az új otthonod. Nyugis és csöndes.
– Épp ez a baj... Ez a nagy csönd túl nagy magányt és depressziót áraszt... Nagyon rossz volt ez az egy hét, Raleigh... – sajnáltattam magamat. Raleigh a vállamra tette kezét, hogy vigasztaljon.
– Nyugi, tudom, hogy miért lettél megint depis. Az a nő meg fog fizetni Hiller haláláért! Az ilyenek sohasem bújhatnak el az igazság elől!
– Hiller jó ember volt... nem ártott senkinek... miattam történt... miattam... – suttogtam, de hangom szinte hallhatatlan volt.
– Ne hibáztasd magad. Nem a te hibád volt, Robi. Nyugodj meg, drága barátom! – Simogatta a hátamat, hogy megnyugodjak.
– Te olyan jó vagy hozzám, Raleigh. Már csak te maradtál egyedül a barátom... Hiller meghalt, Leandrost pedig elrabolták. Te maradtál nekem egyedül... Ne halj meg, kérlek... ne halj meg! – Mélyen barátom szemeibe néztem, miközben néhány könnycseppet eresztettem. Raleigh gyorsan letörölte őket az ujjaival.
– Nem fogok meghalni, nyugi. Hidd le, hogy én jobban aggódok irántad. Látom rajtad, hogy szenvedsz. Tudtam, hogy nagyon magad alatt vagy, ezért is jöttem el hozzád. Már korábban gondolkodtam rajta, hogy meglátogassalak, de túl elfoglalt voltam ebben az egy hétben. Ne haragudj.
– Semmi baj, nem haragszom. Lényeg, hogy eljöttél hozzám.
– Sohasem hagylak magadra, mert a legjobb barátom vagy. Ígérem neked, hogy az a nő szenvedni fog Hiller miatt! Hiller fia, Dane le fogja vadászni őt, mert ő egy képzett FIB-ügynök.
– Szegény Dane. Biztosan maga alatt lehetett, mikor megtudta, hogy az apja meghalt. Nagyon sajnálom, hogy nem jött el a temetésre Annával és Cynthiával együtt. Legalább megismertem volna Hiller családját... Lester nagyon rendes volt, hogy tudósította őket Hiller haláláról, legalább az FIB el fogja kapni Valvonát, én viszont ezt nem hagyom annyiban! Én fogom megölni Mary Valvonát! Én fogom őt, mert megölte az egyik legjobb barátomat! ÉN FOGOM MEGÖLNI ŐT! – mérgelődtem idegesen. – Elmegyek Amerikába, és megölöm!
– Jaj, Robi, ne! Maradj ki ebből! Csoda, hogy végre megszabadultál a maffiától. Örülj neki, hogy megúsztad ennyivel! Sohasem kell többet foglalkoznod a maffiával, mert békén hagynak téged! Visszamentek Liberty Citybe! – nyugtalankodott aggályok közepette.
– Ezt te nem érted, Raleigh! Megölték az egyik legjobb barátomat! Bosszút kell állnom, érted? Te mit tennél, ha engem megölnének?
– Jaj, ne beszélj ilyeneket! – kiáltott fel aggódva. – Te nem fogsz meghalni!
– De ha mégis megtörténne, akkor te mit tennél? Légy szíves, válaszolj őszintén!
– Valószínűleg ugyanazt, mint te. Bosszút állnék, ha megölnének téged!
– Na, látod? Nálam is ugyanez a helyzet. Hiller a barátom volt, ezért megbosszulom a halálát. Lesterrel rablásokat fogunk szervezni, hogy sok pénzünk legyen kijutni Amerikába. Ha meglesz a pénz, szervezünk egy csapatot és megtámadjuk a maffiát Liberty Cityben.
– Én is veled megyek! – rukkolt elő az ötlettel komoly és lelkes hangon.
– Nem, te itt maradsz. Ha veled történne valami, Tess azt sohasem bocsátaná meg nekem.
– Tudok én magamra vigyázni. Fegyvercsempész vagyok már lassan két éve, és remekül értek a fegyverekhez.
– Akkor sem jöhetsz velem! – kiáltottam rá hangosan.
– Nem hagyom cserben a legjobb barátomat! Ha már egyszer összekötött minket a sors, akkor életem végig védelmezni foglak téged! – felelte hűségesen. Akkor jöttem rá, hogy Raleigh tényleg egy igaz barát. Ő nem hagyta a szarban a legjobb barátait, mint más korabeliek.
– Igazad van, ne haragudj. – Rögvest elhalkultam és lágyabb hangnemre váltottam. – Jöhetsz velem Amerikába.
– Remélem, megérted, hogy te vagy a legjobb barátom, és kötelességem, hogy védelmezzelek. Veled megyek Amerikába, és ketten elpusztítjuk a maffiát!
– Szerintem nem fogok menni Afganisztánba... most sokkal fontosabb, hogy legyőzzem a maffiát. Afganisztán amúgy is veszélyes... nem fogok elmenni oda!
– Ne is menj el olyan veszélyes helyre! Megölnének téged! – bólogatott helyeselve.
– Ha mégis kimennék oda, akkor te eljönnél velem? Harcolnál mellettem a terroristák ellen?
– Igen. Nem hagynám semmiképpen, hogy egy gyökér fanatista megöljön téged, aki egész nap Allahra veri a farkát meg imádkozik. Te sokkal értékesebb vagy, mint egy vadállat muszlim.
– Jól van, köszi. Örülök, hogy értékesnek tartasz engem – mondtam kissé esetlenül, majd egy szinte alig hallható sóhaj után témát váltottam. – Egyébként szeretnék neked elmondani valamit.
– Mit szeretnél, Robi? Ki vele! Történt valami, ugye? – Raleigh szemei a kíváncsiságtól nagyra tágultak. Tudtam, hogy ha elmondom neki a fájdalmamat, ő meg fogja majd érteni, és meg is vigasztal.
– Igen. Az a g*ci Gyuri visszatért.
– Hogy mi? Ez komoly? De... de hogy? Hogyan történt? – maradt tátva Raleigh szája. Valószínűleg nem erre számított.
– Megkereste Lestert ez a faszfej, hogy megtaláljon engem. Aztán találkoztam Lester unokaöccsével, Brendonnal, aki elmondta, hogy Gyuri itt van Wintershore-ban, és szeretne velem találkozni. Gondolhatod, hogy ideges voltam.
– Azt a, ez durva. És... és mit szólt Gyuri, mikor meglátott téged? – Raleigh még mindig a meglepődöttség hatása alatt volt. Folyton hadart és dadogott.
– Nagyon boldog volt, mikor meglátott engem. Át akart ölelni, de ellöktem magamtól azt a mocskot. Ez a szemétláda kedves volt velem, de én nem viszonoztam a kedvességét! Leoltottam őt, mert megérdemelte! Ez a f*sz tönkretette az életemet...! – zsörtölődtem, viszont Raleigh még most is szelíd és békés maradt.
– Lehet, hogy csak ki akart veled békülni. Szerintem nem is utál ő téged. Túlreagálod ezt az egész dolgot.
– Igen, tudom. Túlreagálok én mindent! – hőbörögtem tovább. Barátom erre megpróbált hatni az érzelmeimre kedves szavaival.
– Szerintem békülj ki vele. Talán még barátok is lehettek.
– NEM, SOHA! Őmiatta ment tönkre a kamaszkorom! Nem bocsátok meg neki! Szenvedni fog amiatt, amit velem tett!
– Jaj, ugyan, Robi! Már régen volt... Lépj túl rajta... – csillapította dühömet, de én még mindig makacs volt.
– Raleigh, megölték a mesteremet, elrabolták Leandrost, felgyújtották a házamat, szembeszálltam a maffiával, Hillert lelőtte egy gyökér öregasszony, az életem romokban hever, magányos és depressziós vagyok, Gyuri pedig barátkozni szeretne velem. Szerinted túl tudok így lépni a dolgokon? Ilyen idegállapottal el tudnám felejteni azt a sok rosszat, amit ellenem tett ez a f*sz?!
– Sajnálom, de tényleg.
– Igen, én is sajnálom, hogy megismertem ezt a faszszopó Gyurit. Ha ő nem lenne, akkor nem égettem le volna magamat az egész iskola előtt, és akkor talán nem udvaroltam volna Anitának. Tudod, hogy milyen rossz érzés volt elviselni ezt a szégyent három és fél évig? – Egy pillanatra megálltam és a szívemet mardosó szomorúságot egy üveg sörrel enyhítettem. – Barátokat akartam, de sohasem kaptam meg. Egyfolytában szimpatizálni és rajongani kezdtem emberek iránt, de ők nem viszonozták az érzelmeimet. Annyi embert tartottam a példaképemnek, de ők nem foglalkoztak velem. Tudod, hogy ez milyen érzés volt?
– Robi, nyugodj meg, kérlek... – Raleigh magához ölelt és lágyan cirógatta a fejemet és a hátamat. – Szerintem nem jó ötlet erőszakot tenni a szervezeteden ezért.
– Ha lettek volna barátaim, minden jobb lett volna... nem lettem volna depressziós és magányos... – suttogtam Raleigh karjai között. – Bárcsak én is rosszfiúnak születtem volna... bárcsak én is olyan lennék, mint a többi normális ember... bárcsak...
– Hidd el, te vagy a legnormálisabb ember, akivel valaha találkoztam, Robi. Te jó vagy úgy, ahogy vagy, még ha néha furcsa dolgokat is beszélsz – ismerte el őszintén, miután abbahagyta az ölelgetést. Egy kicsit megnyugodtam.
– Egész kamaszkoromban az volt a vágyam, hogy sikerülni fog kiadatni a regényemet, az IRBK-t. Évekig ezt a regényt írtam. Nyolcadikos voltam, amikor elkezdtem, és ebben az évben fejeztem be. Miután elballagtam a gimnáziumból, akkor értem a regényem végére. Többször is átolvastam és kijavítottam, és úgy éreztem, hogy ez tökéletes így. Ki akartam adni, de aztán... – meséltem elkeseredve, közben pedig ittam tovább a sörömet.
– Aztán mi történt?
– Aztán meggondoltam magam, mégsem adtam ki...
– De hát miért? Ha egyszer éveket dolgoztál vele, akkor miért nem adtad ki? – értetlenkedett csodálkozva.
– Mert féltem a következményektől. Féltem, hogy sokan megutálnak, mert a regényemben én rendkívül őszintén beszéltem az érzelmeimről. Sok olyan dolgot írtam bele, amik személyesek vagy nagyon sértőek voltak. Sok létező embernek gúnynevet adtam, mert a valóságban bántottak engem, és én így akartam bosszút állni rajtuk. Igaz, elkezdtem cenzúrázni néhány tanárom és ismerősöm javaslatára, de akkor sem mertem kiadni. És ha ez még nem lenne önmagában is nagyon szörnyű, akkor ott volt az is, hogy megkedveltem Gyuriékat, amikor tizenegyedikes voltam. Folyton beszélgetett velem, amikor véletlenül találkoztunk, és a tizenhetedik születésnapomkor fel is köszöntött a tesójával, Richárddal együtt. Nem utált engem senki sem a gimnáziumban, csak én reagáltam túl a dolgokat...
– És annak ellenére sem adtad ki, hogy kicenzúráztad az egészet?
– Nem, nem mertem, mert a körülményekből felismerték volna, hiába fiktív nevet írtam nekik.
– Picsába, sajnálom! Annyit dolgoztál vele, és te nem adtad ki! Add ki most akkor! – Megpróbált valamiféle megoldást keresni, sikertelenül. Legalább nagyon lelkes volt. Látszott, hogy segíteni akart nekem.
– Most nem fogom! Nincs időm ilyesmire! Sokan meg akarnak engem ölni, eszem ágában sincs kiadatni ilyenkor! Kiadom majd akkor, hogy ha az összes ellenfelem halott. Bár bevallom neked, hogy amikor feljöttem Wintershore-ba, akkor ki akartam adni, de hát nem tudtam, mert belecsöppentem egy forradalomba, és sok ellenséget szereztem magamnak.
– Amennyiben kiadod a regényedet, számíthatsz rá, hogy meg fogom venni, és hirdetni is fogom.
– Köszönöm. Nagyon sokat jelent, hogy te támogatsz és kiállsz mellettem. – Megveregettem a vállait.
– Egy barát mindig támogatja és kiáll a barátja mellett – kacsintott.
– Bárcsak ismertük volna egymást korábban... bizonyára akkor most nem lennék depis.
– Igen, neked is walesinek kellett volna születned! Jó dolgokat csináltunk volna ketten, Róbert! Elmentünk volna csavarogni, csajozni, inni, szórakozni, és még sorolhatnám. Rosszfiút csináltam volna belőled! Olyan szép lett volna... annyi csajod lehetett volna! – álmodozott vidáman.
– Igen, bár kétlem, hogy annyira jól kijöttünk volna egymással, ha én is walesi lettem volna... Tizenkét-tizenhárom évesen eléggé éretlen voltam, és nagyon gyerekesen gondolkodtam a világról.
– Ugyan, rá se ránts. Tizenkét-tizenhárom évesen sokan gyerekesek és éretlenek még, te viszont már nem vagy az! Nagyon nyitott és őszinte vagy! Ilyen emberek kellenének a világnak, mint te! – büszkélkedett dicsőítve.
– Köszi, nagyon rendes vagy, tesó! Bár azért néha túlságosan is nyitott és őszinte vagyok.
– Nem baj, attól még rendes srác vagy.
– Te is az vagy, Raleigh! – S azzal szorosan átöleltem barátomat.
– Vissza a témára, mi lesz most Gyurival? Kedvesebb leszel vele? – kérdezte szelíden.
– Megpróbálok kedves lenni vele. Nem fogom őt bántani.
– Jól van, jól teszed. De ha mégis szemétkedni mer veled, akkor szólj nekem, és elintézem! – viccelődött, majd mindketten hangos nevetésbe kezdtünk.

A dél maradékát és a délután egy részét iszogatással és beszélgetéssel töltöttük ki, közben pedig hagymás-tejfölös chipset ettünk. Nagyon jól éreztük magunkat. Raleigh annyira rendes és aranyos srác volt, amellett pedig a humorérzéke is jó volt. Őszintén szólva Raleigh lett az új példaképem. Rajongtunk és szimpatizáltunk egymással. Soha nem éreztem ennyire erős barátságot senki iránt sem. Annyira megkedveltem ezt a fiút. Szinte már a bátyámként tekintettem rá. Egyértelmű, hogy ő volt az egyik legjobb barátom.

Időközben azonban Raleigh abbahagyta az evészetet és az ivászatot, és mélyen a szemeimbe nézett. Láttam rajta, hogy mondani akar nekem valamit. Ez a valami nagyon bántotta a lelkét. Hátradőltem a kanapén, és figyelmesen hallgatni kezdtem őt.

– Szóval, én is szeretnék mondani neked valamit. Igazából, nagyon örültem neki, mikor felhívtál engem. Tudtam, hogy ez most egy jó alkalom lesz arra, hogy megismerd az előző életemet. És nagyon sajnálom, hogy nem akkor mondtam el neked, amikor elmentünk biliárdozni. Azon az estén rengeteg dolgot megtudtam rólad, de te szinte alig tudtál meg rólam valamit, egy-két dolgot leszámítva. Én csak akkor vagyok őszinte, ha egy adott illető velem is őszinte, és te pont ilyen vagy. Eddig még nem beszéltem erről senkinek sem, mikor Európába jöttem. Te vagy az egyetlen, aki tudni fog a múltamról. Remélem, nem leszel rám mérges, és nem fogsz megvetni engem a bűneim miatt. Tettem dolgokat, amikre nem vagyok büszke. Talán te meg fogsz érteni engem, és nem ítélsz majd el – mondta tompa és erőtlen hangon. Nagyon szomorú és bánatos volt. Egyre kíváncsibb és kíváncsibb lettem.
– Nem foglak elítélni, bármit is követtél el a múltban. Nagyon kíváncsi vagyok az előző életedre – feleltem barátságosan.
– Rendben, akkor elmondok neked valamit. – Raleigh egy nagy sóhajtás után könyörtelenül elmondta élete nagy vallomását. Szemei izzó parázsként égtek a fájdalomtól. – Lefeküdtem Tess-sel.
– Semmi baj. Gondoltam, hogy előbb-utóbb megtörténik – vetettem oda egy nagy mosollyal az arcomon.
– Nem is vagy mérges? – kérdezte érzelemmentes és furcsán fakó hangon.
– Nem. Lényeg, hogy örömet szereztél Tessnek.
– Ezt te nem érted! Lefeküdtem vele...! Lefeküdtem vele...! Ezt elbasztam! – A mondat végére elsírta magát. Soha életemben nem láttam még őt annyira sírni, mint akkor. Nem értettem, hogy most mi történt vele. Már akkor tudtam, hogy titkol valamit.
– Raleigh, barátom... mi a baj? Miért sírsz? – Közelebb hajoltam hozzá és lágyan törölgettem a könnyeit.
– Elbasztam mindent, Robi! – Raleigh szorosan hozzám bújt. Nagyon erősen szorított, és még a nyakam is nedves lett barátom könnyeitől. Hosszú percekig zokogott.
– Jól van, nyugi. Sírd ki magadból a fájdalmat, Raleigh – pátyolgattam, közben pedig szeretgettem és csókolgattam a homlokát.
– Robi... el kell mondanom neked valamit. Kérlek, hallgass végig! Hosszú lesz, de neked szívesen elmondom. – Raleigh megtörölte szemeit, majd levett az előttünk lévő kicsike asztalról egy sörösüveget.
– Oké, meghallgatlak, előtte viszont nyugodj meg, kérlek.
– Korábban mondtam neked, hogy sok csajjal volt már dolgom. Kamaszkoromban én nagyon rossz voltam. Folyton ittam, füveztem, csajoztam és verekedtem. Rengeteg lányt megfektettem. A lányok haldokoltak értem Walesben. Minden egyes bulin részegre ittam magam, utána pedig ágyba vittem jó sok lányt. Nagyon sokan féltek tőlem, mert mindenkit elvertem a faluban. Valójában a „barátaim” vittek bele mindig a rosszba, akikkel együtt játszottam egy együttesben. Black Rocknak hívták az együttesünket, és én voltam a gitáros, amellett pedig énekeltem is, mert nagyon jó hangom van. Sajnos a „barátaim” mindig elnyomták az érzelmeit, és arra biztattak, hogy igyak sok sört, füvezzek sokat és kúrjam a lányokat. Nagyon sokáig nem is voltam szerelmes, mert a lányokat játékszerként kezeltem. Sohasem voltak komoly kapcsolataim, csak egy- vagy többéjszakás kalandjaim voltak. Egyfolytában kidobtam az összes csajomat egy-két éjszaka után, ezért sokan csavargóként és huligánként tekintettek rám – kortyolt egyet a söréből. – Aztán még azt is mondtam neked, hogy nagyon szeretem a rockot. Rengeteg dalt írtam az életemről, a szerelemről, meg a többi dologról. Terveztem is, hogy lemezeket és albumokat fogok kiadni, de sajnos az én drága zenésztársaim kinevettek és azt mondták, hogy úgysem fog sikerülni. Később persze jó sok lemezt adtam ki, és híres is lettem, de ez már egy másik történet. Mi a véleményed eddig rólam?
– Nem változott meg rólad a véleményem. Minden hibád ellenére szeretlek, Raleigh. Szerintem te rendes és aranyos srác vagy. Nagyon bírlak! – Megszorítottam kezeit barátságunk jeléül.
– Köszi, Robi! Én is nagyon bírlak!
– És utána mik történtek veled? – faggattam tovább, miközben ízlelgettem az italomat.
– Nos, azt is kell tudnod rólam, hogy én nagyon szeretek motorozni a gitározás mellett. Van egy fekete színű, fehér csíkokkal teli chopperem. Azóta van meg, amióta letettem a jogosítványt. Nagyon a szívemhez nőtt ez a motor. Mindenhová ezzel szoktam elmenni. Most is ezzel jöttem el hozzád. Ott parkol a házad előtt – várt egy kicsit, majd új témát váltott. – Na, de vissza az eredeti témára, tudnod kell, hogy volt egy Nicola Hill nevű walesi lány. Hosszú, szőke haja és zöld szemei voltak. Nagyon szép lány volt ő. Soha életemben nem láttam nála szebb lányt. Három évvel volt fiatalabb nálam, és a húgom, Clementine osztálytársa volt. Tudnod kell, hogy mikor Nicola tizennégy éves volt, én pedig tizenhét, ez a lány szerelmes volt belém. Ugyanabba az iskolába jártunk, és hát... a Z-s lányok szerelmesek voltak belém akkoriban. Mindenki engem akart, mert én voltam a falu legdögösebb pasija. Mellesleg tizenhét évesen vesztettem el a szüzességemet, de nem Nicolától. Annyira én sem vagyok perverz, hogy tizennégy éves lányokkal szexelek!
– Látod, fiatalabb korban számít a korkülönbség, ugye? Egy tizennégy éves lány nem járhatna egy tizenhét évessel. Szerintem a szülők tiltanák őket egymástól. Most már legalább belátod, hogy nagyon fontos dolog a korkülönbség a szerelemben! – jelentettem ki megkomolyodva.
– Jó, ebben igazad van, de csakis gyerekkorban számít. Ha már fiatal felnőtt valaki, akkor már nincs jelentősége.
– Egyébként szerintem ebbe a Nicolába te is szerelmes voltál, ugye? Fogadjunk, hogy megdugtad őt, aztán terhes lett, utána pedig a szülei mérgesek voltak rád. Végül elvetették a gyereket, téged pedig börtönbe zártak pedofília miatt.
– Hát, nem éppen így történt... – vigyorgott kínosan. – Három év van közöttünk, szóval nem nevezném én azt pedofíliának.
– Akkor mi történt? Elmondod?
– Az történt, hogy Nicola bevallotta nekem, hogy szerelmes belém. Én hülye, azonnal visszautasítottam, mondván, hogy ő még kislány hozzám. Erre természetesen megsértődött, és még meg is pofozott engem. Aztán a Black Rockos „haverjaim” elhíresztelték az egész faluban ezt a Nicolás ügyet. Mindenki megtudta, hogy Nicola szerelmet vallott nekem, de én visszautasítottam őt. Az egész iskola kiröhögött minket, de én ezt viccként kezeltem, és hamar el is felejtették, de Nicola sajnos nagyon a szívére vette ezt az egészet. Rettentően mérges volt rám. Azt mondta, hogy sohasem akar engem látni, és hogy utál engem. Én természetesen bocsánatot kértem tőle, meg azt is mondtam, hogy barátok attól még lehetünk, erre megint megpofozott.
– Az szép! Te aztán tényleg értesz a nők nyelvén... – fintorogtam lekezelően.
– Várjál, még nincs vége a történetnek! Várd ki a végét, Robi!
– Oké, hallgatlak. Egyre jobban érdekel ez a történet.
– Örülök, hogy érdekel téged az én szerelmi életem. A vége az nagyon tanulságos, majd meglátod. Rengeteget változott a személyiségem miatta – ivott bele egy nagyot a sörébe. – Na, ott tartottunk, hogy Nicola megutált engem egy életre. A faluban meg otthon is mindenki azt mondta, hogy engeszteljem ki valamilyen ajándékkal Nicolát, kérjek tőle még egyszer bocsánatot, utána pedig csókoljam meg. Gondolhatod, hogy nagyon idegesített, mikor ezt mondták nekem az emberek. A húgom folyton azzal zaklatott, hogy összetörtem Nicola szívét, és csak úgy nyerhetem vissza a férfias méltóságomat, ha elfogadom Nicolát a barátnőmnek.
– És elfogadtad?
– Nem, dehogy. Nicola akkoriban még nagyon éretlen volt, és én megfogadtam, hogy tizennégy éves kislányokat nem viszek ágyba, mert én a velem egyidős és egy picivel idősebb lányok után koslattam.
– Vagyis az Y-os lányokat szeretted – fűztem hozzá mereven.
– Igen, őket – vett egy nagy levegőt. – De aztán megbántam, hogy így döntöttem. Gyakran láttam az iskolában, hogy Nicola mennyire magányos és szomorú, mert én leégettem őt. Gondolhatod, hogy furdalt a lelkiismeretem. Egyetlen vigaszom az volt, hogy Nicola kilencedikes volt, én pedig végzős, így alig vártam, hogy elballagjak, és azt reméltem, hogy akkor Nicola talán megnyugszik. Végül leérettségiztem, és elmentem abból az iskolából. Egyetemre viszont nem mentem. Nem voltam valami fényes tanuló. Matekból mindig megbuktam, és egyszer pótvizsgáztam is tizenegyedikben belőle. Hála Istennek, kettesre átmentem.
– Én sem voltam túl jó matekból. Amikor kilencedikes voltam, folyton jártam különtanárhoz, és éppen, hogy elértem a kettest. Aztán második félévtől jöttek az egyenletek, és akkor egyeseket írtam már. Végül a különtanárom, a matektanárom és a fizikatanárom elküldtek engem egy vizsgálatra, és az utolsó előtti tanítási héten kaptam meg a felmentést matekból, fizikából és kémiából. Fizikából és kémiából csak a számolásokból mentettek fel, matekból pedig mindenből. El sem tudod hinni, hogy milyen nagy megkönnyebbülés volt ez nekem. Tizedikben, tizenegyedikben és tizenkettedikben egyáltalán nem kellett tanulnom matekra. Matekórákon folyton a regényemet írtam a füzetemben, vagy tanultam az azt követő órákra, hogy ha nem csináltam meg a leckéket.
– Igen, tudom. Tess mondta, hogy te diszkalkuliás vagy. Sokan megpróbálták az osztályodból ezt a felmentést, de csak te meg valamilyen Csenge kapta meg.
– Igen, mi ketten voltunk felmentettek matekból. Úgy képzeld el, hogy az osztályomból az összes Bongohaze-i diák megpróbálta ezt a felmentést, de csak én és Csenge kaptuk meg. Hat Bongohaze-i diák volt az osztályomból, abból én voltam az egyik. Mind a hatan bukásra álltunk matekból, és abból csak kettő ember szerezte meg a felmentést. A másik négy mind a négy évben megbukott matekból, és mind a négy évben sikeres pótvizsgát tettek. Sőt, mind a négy évben négy különböző matektanárunk volt. Na, ehhez mit szólsz?
– Kemény. Irigyellek is emiatt a diszkalkuliás dolog miatt. Én nagyon utáltam tanulni, én csak énekelni, gitározni, motorozni, inni meg csajozni szerettem. Mondjuk, sokat is puskáztam, de a tanárokat ez nem nagyon érdekelte. Utáltak engem a tanárok, mert folyton tegeztem őket. Nagyon utálom magázni az embereket! Egyszerűen nem bírom! Sokkal barátibb tegezni valakit, mint magázni. Én sohasem magázom az embereket, én alapból tegezem őket.
– Pedig tanárokat nem szabad tegezni. Mérgesek lesznek, ha tegezed őket. Ők tegezhetnek téged, de neked muszáj magáznod őket. Sajnos egyszer véletlenül letegeztem a matek- és fizikatanáromat, Mártát, mikor tizedikes voltam. Úgy történt, hogy otthon nem tudtam normálisan vécézni, és matekórán rám jött a hasmenés. Alig bírtam már visszatartani, ezért megkérdeztem a tanárnőtől, hogy kimehetek-e vécére. Azt mondta, hogy igen, de máskor a szünetben menjek vécére. Aztán véletlenül köszönöm helyett azt mondtam neki, hogy köszi. Természetesen mindenki nevetett, a tanárnő meg egy picit mérgesen nézett rám, de ez engem nem nagyon érdekelt, mert siettem a mosdóba.
– És ezért volt mérges rád?! – kérdezte dühösen.
– Nem volt annyira mérges, csak kicsit mérgesen nézett rám, legalábbis ezt mondták az osztálytársaim. De azért gondolhatod, hogy mikor már alig bírom visszatartani, akkor nem fogok arra figyelni, hogy köszi helyett köszönömöt mondok. Megszokásból mondtam azt, hogy köszi, és kész! Márta tanárnővel pedig nincs semmi bajom. Kedves és aranyos tanárnő, aki jól tanította a fizikát és a matekot. Ő volt még a bátyám osztályfőnöke, sőt ő is Bongohaze-i, mint én.
– Értem. Mellesleg én még azt nem szeretem, amikor kézfogásnál nincs szemkontaktus. Ha valakivel én kezet fogom, és ő nem néz bele a szemembe, akkor én rohadt ideges leszek. Egyszerűen ezt a magázós dolgot meg ezt a szemkontaktusosat nem bírom! – Azzal pedig lehúzta a sörösüveget. Szinte az utolsó cseppig kiitta.
– Elhiszem. Na, de folytasd a történetedet, mert nagyon kíváncsi vagyok.
– Ott tartottam, hogy elballagtam, Nicola meg kénytelen volt elviselni, hogy visszautasítottam. Három évvel később azonban minden megváltozott. 2012-ben Nicola tizenhét éves lett, én meg húsz. Három év alatt rengeteget változott, és egy igazi bomba lett belőle! Ó, azok a csöcsök, meg az a jó nagy s*gg. Olyan jó volt rácsapni meg bekapni. Szerelmes vagyok... – mesélte elandalodva. Raleigh elpirult, én pedig dobtam egy hátast a nevetéstől. Hosszú percekig csak nevettünk, míg Raleigh végül folytatta mondandóját. – Láttam, hogy nagyon sok fiú koslatott utána, és féltem, hogy el fogják előlem venni őt. Szerelmes lettem Nicolába, és akkor bántam meg igazán, hogy visszautasítottam. Hónapokon át csak ő járt az eszemben, és nem bírtam szabadulni az érzelmeimtől. Az eszem azt mondta, hogy három év van közöttünk, a szívem viszont azt, hogy ez a lány életem szerelme. Mit gondolsz? Az eszemre vagy a szívemre hallgattam? – várta a választ türelmesen. Nem tudtam eldönteni, hogy melyiket választhatta, ezért csak tippeltem.
– Szerintem az eszedre hallgattál, és Nicola másé lett.
– Tévedés! – nevetett fel. – A szívemre hallgattam. Sohasem éreztem így még egy lány iránt sem. Minden lányt ágyba vittem és semmit sem éreztem irántuk, de Nicola más volt... volt benne valami, ami a többi lányban nem volt... valami varázs, szépség, szenvedély... Fura dolog a szerelem.
– Azt a, akkor te tényleg nagyon szeretted azt a lányt!
– Most is szeretem őt. Életem szerelme – felelte romantikusan.
– És mi van Tess-sel, hm? – mondtam magamban.
– Szóval a szívemre hallgattam. Elkezdtem találkozgatni vele, és hamar összebarátkoztunk. Megbocsátott nekem a régi dolgok miatt, én utána pedig elkezdtem flörtölni vele. Mindig átöleltem, simogattam, megpusziltam az arcát és vörös rózsákat adtam neki ajándékba. Mi több, közös szelfiket tettünk fel Lifeinvaderre. Egy idő után pedig gyakran hazahoztam őt a motorommal az iskolából és együtt jártunk bulizni. 2012 nyarán, egy forró nyári estén felkértem őt táncolni egy diszkóban. Lassú és romantikus zene volt... az egész pillanat annyira megható volt. Elmondtam neki, hogy szeretném, ha egy kicsit elmélyítenénk a barátságunkat valami mássá. Bevallottam, hogy szeretem őt, és hogy egy nagy barom voltam, hogy eddig nem vettem észre a szépségét. Nicola ekkor annyira boldog volt, hogy megkért, hogy csókoljam meg, én pedig boldogan megtettem. Egy nagyon finom nyelves csókot adtam neki, hogy soha ne felejtse el az első csóknak az élményét. És még aznap este elvettem az ártatlanságát. Hazavittem, bevittem a motoromat a kertjükbe és bemásztam a lány szobájának az ablakán. Csókolóztunk, levetkőztünk, befeküdtünk az ágyba, és megtörtént... Megtettük. Egy nagyon gyengéd és romantikus estét töltöttem el vele, kora reggel pedig távoztam, hogy a szülei ne lássanak meg. Na, mit szólsz? Ilyen volt az én románcom Nicola Hill-lel, életem szerelmével.
– Raleigh, te egy igazi Rómeó vagy, de tényleg! Annyira megható volt ez az egész történet! Most már értem, hogy minek sírtál az előbb – hatódtam meg elérzékenyülve.
– Nincs még vége, még csak most jön a java – bökte oda derűsen. – Miután összejöttem Nicolával, abbahagytam az ivást, a füvezést és a verekedést, és megpróbáltam minden egyes percemet kedvesemnek szentelni. Rengeteg szerelmes dalt írtam Nicolának, sőt egyre jobban hanyagoltam a Black Rockot. Azok a gyökerek kinevettek engem, mert összejöttem Nicolával. Azt mondták, hogy hülyeség a szerelem, helyette inkább dugjak kurvákkal meg füvezzek. Azonnal otthagytam ezeket a geciket. Megmondtam nekik, hogy ők csak elnyomtak engem, és ezentúl szólóban fogom űzni az ipart. Sokkal tehetségesebb voltam náluk, és ezt ők is tudták. Otthagytam hát azokat a buzikat. Nem volt szükségem rájuk, és ezt a döntésemet sem bántam meg.
– Jól tetted, hogy kiléptél a Black Rockból. Nagybetűs lúzerek lehettek mindannyian – osztottam a véleményét egy baráti mosollyal.
– Igen, azok voltak. Te sokkal érettebb vagy náluk, hiába idősebbek nálad a Black Rock tagjai öt-hat évvel. Te százszor normálisabb és kedvesebb vagy, mint ők! Ezért is tartalak a legjobb barátomnak. – Megállt egy szösszenetre, majd folytatta. – Hónapokon át együtt töltöttem az éjszakáimat Nicolával. Sokféle pózt kipróbáltunk a szexben, de mindig lassan és gyengéden csináltuk, hogy ne fájjon neki. Minden este bemásztam az ablakán, reggel pedig kénytelen voltam távozni.
– És mi lett a véres lepedővel? Szex közben kivérzett a lány, nem? Mit csináltatok a lepedővel?
– Miután reggel távoztam, Nicola levette és kimosta. A szülei semmiképpen nem láthatták meg a véres lepedőt, különben lebuktunk volna mindketten.
– Gondolom, egy idő után lebuktatok.
– Igen, lebuktunk. Túl sokat jártam Nicolához, és egy reggel véletlenül sokáig voltam vele az ágyban, az apja meg benyitott. Egy szál gatyában kiugrottam az ablakon, és a motorommal gyorsan hazamentem. Előtte viszont Nicola apjának a pitbullkutyája leharapta a bokszergatyámat, így meztelenül mentem haza. Gondolhatod, hogy nagyon kínos volt ez az egész. Szerencse, hogy az a b*zi kutya csak a gatyámat tépte le.
– Jézusom, ez kemény. Te tényleg egy betyár vagy – röhögtem jókedvűen.
– Aztán a lány szülei megtiltották, hogy találkozzak Nicolával. Azt hitték, hogy én egy csavargó vagyok, aki szexre használja a lányokat, pedig ez nem igaz! Én nagyon sokat változtam, mikor összejöttem Nicolával, csak hát a szülei bolondok és régimódiak voltak. – Újból kibontott egy sörösüveget, és lassan elkezdte iszogatni. – Noha megtiltották, hogy találkozzunk, titokban mindig meglátogattuk egymást. Sokszor a házamban szerelmeskedtünk, de néha autóban is meg egy pajtában is csináltuk. A szülők pedig kénytelenek voltak megbarátkozni a gondolattal, hogy a lányuk engem szeret. Mellesleg mikor nem voltak otthon Nicola szülei, gyakran átmentem hozzájuk, és Nicolával meg a két kistestvérével megnéztünk néhány filmet, vagy sütöttünk egy kis sütit, és azt ettük a film mellé. Nagyon jó volt. Annyira szerettem Nicola tesóit. Ők is hárman voltak testvérek, mint mi. Nekem van egy öcsém meg egy húgom, Nicolának meg szintén van egy öccse és egy húga. Nálunk két fiú és egy lány volt, ott meg két lány és egy fiú. Nekünk mindhármunknak kék a szemszínünk, ott meg mindhármunknak zöld. Érdekes, nem?
– És végül mi lett ezzel a szerelmi kapcsolatoddal? Ha még mindig együtt lennétek, akkor gondolom, most nem járnál Tess-sel.
– Hát, a szülei elfogadtak engem nagy nehezen, mert látták, hogy Nicola és a két kistesó ragaszkodik hozzám, meg amúgy is jó hatással voltam rájuk. Jó példa erre, amikor Nicola érettségizett, és én segítettem neki felkészülni. Persze a szülők azt hitték, hogy tanulás helyett szexelni fogunk, ezért gyakran bejöttek ellenőrizni minket. Őszinte leszek most veled. Nem szexeltem vele, hanem tényleg segítettem neki tanulni. Minden jó válasznál egy-egy csókot adtam neki. Egy jó válasz egy csók. Milyen jó motiváció ez már, nem?
– De azért biztosan volt több néhány csóknál, ugye? – kacagtam.
– Jó, volt egy kis előjáték, de semmi több. Szex nem volt, de tényleg! – mentegetőzött, majd meghúzta a sörösüvegét. – Nicola négyesre érettségizett, és én nagyon büszke voltam rá. Aztán hosszú hónapok teltek el. Rengeteg lemezt adtam ki és sokat is jártam konditerembe, hogy Nicola jobban kívánja a testemet. Sőt, szereztem magamnak egy munkát is. Egy építkezésen dolgoztam, és elég jól fizettek. Végre kezdtem élvezni az életet. Sokat karácsonyoztam Nicolával, és Nicola is sokszor volt nálunk. De aztán a huszonkettedik születésnapomkor minden megváltozott. 2014. április 10-én ünnepeltem a huszonkettedik születésnapomat, Nicola pedig akkor volt tizenkilenc éves. Annyira nagy volt bennünk az ünnepi hangulat, hogy Nicolával berúgtunk és ágyba bújtunk. Ugyanakkor elfelejtettünk óvszert használni, és...
– Úristen! Ugye nem az történt, amire gondolok? – kérdeztem rá reszketve. Remegni és izzadni kezdtem az izgalomtól.
– Terhes lett... – felelte suttogva, majd elsírta magát. Most már mindent értettem. – Amikor elmondta nekem és a szüleinek, nagy viszály tört ki közöttünk. A szülők elmondtak minket mindennek, és arra a következtetésre jutottak, hogy ebből bizony abortusz lett. Én természetesen nem hagytam ezt nekik, mégiscsak az én gyerekem! Erre Nicola apja meg akarta pofozni Nicolát, de mielőtt még bármi történhetett volna, bevágtam egy nagyot annak a szadista gecinek! Szilánkosra eltörtem az orrát, és a mentőnek kellett elvinnie. Nicola anyja sírt és őrjöngött. Azonnal elvittem onnan Nicolát, nem hagyhattam ott azzal a bolond nővel! Elvittem őt magamhoz, és aznap éjjel velem aludt. Alig tudtam megnyugtatni szegény lányt. Egész este sírt és sírt, és közben már én is sírtam – vett egy mély levegőt, hogy tovább tudja mesélni. – Aztán eltelt kilenc hónap. Hosszú és szenvedéssel teli kilenc hónap. Szerelmemet nagyon megviselte a terhesség, de végül egy egészséges kislánnyal ajándékozott meg. 2015. január 9-én megszületett életem második szerelme, Sarah Wayne. Szőke hajjal és kék szempárral született. Leginkább az anyjára hasonlít, de a szemei azok tőlem vannak, érted? Az én kék szemeimet örökölte az én hercegnőm. Mi több, egy napon született az anyjával. Nicola 1995. január 9-én született, Sarah pedig 2015. január 9-én. Húsz év van közöttük kereken, el tudod ezt hinni? Ez maga az élet csodája, Robi...
– Ó, Raleigh... ez nagyon csodálatos! Apuka lettél! Raleigh... te apuka vagy! – hangoztattam könnybe lábadt szemekkel. Nagyon meghatott ez az egész történet.
– Igen, és te is az leszel hamarosan, nemde?
– És mi lett a picivel? Hogyhogy nem Nicolával jársz Tess helyett? Raleigh, egy kislányod van Nicolától, miért csaltad őt meg?! – kérdezősködtem. Kérdéseimet egy szuszra elhadartam a heves kíváncsiságtól.
– Jó, elmesélek neked egy még hosszabb történetet, de akkor légy szíves, ne szólj közbe! Nem nagyon szeretek beszélni erről, szóval gyorsan elmondom neked, hogy mi történt Sarah születése után. Emellett pedig azt is meg fogod tudni, hogy miért vagyok itt Adrwingtonban, mert elhiheted nekem, hogy nem nyaralni meg pihenni jöttem ide.
– Rendben, figyelek, tesó.
– Sarah születése után rájöttem, hogy ha el akarom tartani a családomat, akkor igenis több pénzt kell szereznem! Lemezeket adtam ki, tehetségkutatókat nyertem és három hónapon át bejártam Amerika, Európa, Ázsia és Ausztrália nagyvárosait, ahol koncerteket adtam. Rengeteg rajongót szereztem magamnak, és sokan is kértek tőlem autogramot. El nem tudod hinni, hogy három hónap alatt milyen gazdag és híres lettem. Annyira sok pénzem volt, hogy úgy gondoltam, elveszem feleségül Nicolát. Vettem egy nagyon szép és drága jegygyűrűt, és visszautaztam Walesbe. Abban a tudatban mentem haza, hogy Nicola a feleségem lesz, erre szerinted mi történt?
– Megcsalt téged egy másik pasival! – vágtam rá a választ fülsértően.
– Nem, más történt. A szülei hozzáadták egy angol milliomos család sarjához, aki elvitte Nicolát és Sarah-t Londonba. Mire hazaértem, már nem voltak ott.
– A k**va életbe! Ember, azt a rohadt! – állt el szemem-szájam.
– Amint megláttam a szüleit, ordítani kezdtem velük. Soha életemben nem voltam még annyira ideges, mint akkor. Olyan hangosan ordítottam velük, hogy még a szomszédok is hallották. Ők csak mentegetőztek, hogy Nicolának egyetemen van a helye, Sarah-nak pedig olyan apára van szüksége, aki dúsgazdag és mindent biztosítani tud neki, hogy jó jövője legyen. Abban a pillanatban káromkodtam és elmondtam őket minden kurvának, és azzal otthagytam azt a két faszszopó gecit! BASSZÁK MEG MAGUKAT! – Raleigh hangja éles volt az ingerültségtől.
– Jézusom! És... és a szüleid... ők mit szóltak?
– Mit? Semmit! Ők is tehetetlenek voltak, akárcsak én. Megpróbálták megakadályozni még Nicola szüleit, de hát már túl késő volt. Az a kurafi angolfasz elvitte a csajomat és a lányomat Londonba! Ha teherbe merte ejteni Nicolát, esküszöm, megtalálom és kiherélem!
– Nyugi, Raleigh! Minden rendbe fog majd jönni, meglátod! – öntöttem lelket belé. – Inkább azt meséld el, hogy miért jöttél Adrwingtonba.
– Az úgy történt, hogy depressziós lettem a családom elvesztése miatt. Újra elkezdtem dohányozni, füvezni meg inni, és végül úgy döntöttem, hogy világgá megyek. Odaadtam a szüleimnek meg a testvéreimnek a koncertekből szerzett pénzt, és elmentem Európába. Felpattantam a motoromra és világgá mentem. 2015 és 2016 között beutaztam egész Európát. Bűnözésből éltem meg. Bankokat és boltokat raboltam ki. Sokat gyilkoltam, loptam és csaltam. Helyi bűnszervezeteknek dolgoztam, és fegyvereket kezdtem árusítani illegálisan, így lettem fegyvercsempész. Sajnos a maffia elkezdett vadászni rám, mert sokszor megloptam és megtámadtam őket más bűnszervezetek kérésére. El nem tudod hinni, hogy illegálisan mennyi pénzt tudtam szerezni. Sokkal jobban meg lehet élni törvénytelen munkákból! Persze azért néha utcazenész is voltam, és elég sok pénzt szereztem azzal is. Látták rajtam, hogy nagyon jól tudok gitározni és énekelni. Sokan fel is ismertek engem a rajongóim közül, akik támogattak engem anyagilag is. Végül pedig 2015 augusztusában azt hallottam, hogy sok migráns érkezett Adrwingtonba, mert az Iszlám Állam kivégzi őket, ha nem csatlakoznak hozzájuk. Biztos voltam benne, hogy az embercsempészeket ilyenkor jól megfizetik, úgyhogy elutaztam ebbe az országba. Afgánokat, szíreket és egyéb muszlim népeket szállítottam el Németországba. Nem mondom azt, hogy egyáltalán nem féltem, mert a rendőrök a nyomomban voltak. Ha elkaptak volna, rengeteg évre lecsuktak volna. Szerencsére mindig meg tudtam menekülni előlük, és jó pénzt kaptam a migránsoktól meg az embercsempész főnökeimtől. A nagy migránsáradat végével pedig menekülnöm kellett, mert a maffia és a rendőrök a nyomomban voltak. Egy éven át menekültem, és végül úgy döntöttem, hogy 2016 nyarán visszajövök Adrwingtonba, és itt fogom meghúzni magam. Menekülök, érted? Tudod, hányan akarnak engem megölni? Adrwington az egyetlen hely, ahol elbújhatok. Haza nem utazhatok, mert a reptéren elfognának. Itt kell maradnom életem végéig, és Tesst kell elvennem feleségül... Ez az én történetem... most már mindent tudsz rólam. Megismerted az igazi Raleigh Jack Wayne-t... – A mondat végét már reményvesztetten és csalódottan mondta. Szegény fiút nagyon megsajnáltam. Teljesen együtt éreztem vele.
– Raleigh – kezemet a jobb vállára biggyesztettem –, te vagy a legjobb ember, akivel valaha találkoztam. Nem számít, hogy régen sokat füveztél, ittál, verekedtél és keféltél. Nem számít, hogy sokszor megbuktál matekból és hogy a tanáraid utáltak, mert tegezted őket. Nem számít, hogy öltél, loptál és csaltál. Nem számít, hogy migránsokat és fegyvereket csempésztél. Nem számít, mert te olyan vagy, mint én. Mi testvérek vagyunk! A bátyám és a legjobb barátom vagy!
– Gyere ide, öcskös! – Átölelt. Az ölelés után mindketten megnyugodtunk, és csöndben néztük egymást, azonban azért feltettem neki egy-két érdekes kérdést.

FOLYTATÁS LENTEBB!
A hozzászólást 31 alkalommal szerkesztették, utoljára NikitaDragovich 2016. 07. 27. 13:30-kor.
„Az élet bonyolult. Embereket öltem. Embereket csempésztem. Embereket adtam el. Talán itt a dolgok másképp alakulnak majd.” -Niko Bellic

Avatar
NikitaDragovich
Őrszem
Hozzászólások: 2311
Csatlakozott: 2011. 12. 07. 20:10
Tartózkodási hely: Bogyiszló, Tolna megye, Magyarország
Kapcsolat:

Re: Az ifjú Róbert Bock kalandjai I, II & III

Hozzászólás Szerző: NikitaDragovich » 2014. 03. 16. 23:23

FOLYTATÁS:

– Amúgy az előbb mondtad, hogy Raleigh Jack Wayne a teljes neved. Ez igaz? Nem is tudtam, hogy neked kettő keresztneved van.
– Igen, tényleg ez a teljes nevem. Apámtól van a Jack név, csak hát én jobban szeretem a Raleigh-t, ezért inkább azt használom.
– És anyádat hogy hívják? És a szüleid mikor születtek? Csak kíváncsiságból kérdezem – érdeklődtem kíváncsian.
– Anyámat Tarának hívják, apámat pedig Jacknek. Anyám 1972-ben született, apám meg 1971-ben.
– Ja, értem. Jól van. Köszönöm, hogy elmondtad ezeket nekem, és hogy kiöntötted a szívedet. Most már tisztán értek mindent. Ne aggódj a maffia miatt, elpusztítjuk őket ketten! – bátorítottam egy felhőtlen mosollyal az arcomon.
– Az a baj, hogy már Adrwingtonban is itt van a maffia, és ketten megtámadtuk őket még a múltkor. Az a gyökér Valvona gyerek biztosan felismert engem és most rám fogja küldeni a maffiát. Tudják, hogy Adrwingtonban vagyok!
– Ne aggódj! Előbb mondd el, hogy melyik maffiacsalád akar téged megölni.
– A világ legerősebb és legnagyobb maffiacsaládja, a Denaro. Anthony Denaro rám küldte a Denaro család tanácsadóját és egyben bérgyilkosát, egy Jason Brown nevű férfit.
– Tessék? Jason Brown? – Jason nevét hallva leesett az állam. – Őt ismerem! Engem is ki akar nyírni az a b*zi! Itt van Wintershore-ban és ő volt Liza korábbi pasija!
– Ez komoly? Liza annak az állatnak volt a csaja? – kérdezte elképedve.
– A jegyese volt, de én megszöktettem Lizát attól az állattól! Képzeld el, az a mocsok megsütött egy transzvesztitát és arra kért, hogy egyem meg, és akkor megkapom tőle Lizát. Azonnal elmenekültünk előle és többet nem hallottam róla. Lehet, hogy elhagyta az országot?
– Kétlem. Vadászik rám, Róbert! Ha megtudja, hogy én is itt vagyok, akkor megöl engem! Segítened kell! Ketten meg kell ölnünk azt a seggfejt! Segíts, kérlek! – kérlelte könyörögve.
– Figyelj, emlékszel még arra a kopasz Billy Colombóra?
– Persze, mi van vele?
– Azt mondta, hogy szeretné, ha meglopnánk a Denarókat, mert tartoznak neki. Arra kért, hogy szerezzek néhány embert ehhez a rabláshoz. Én arra gondoltam, hogy te jöhetnél velem, hogy ha szeretnél.
– Miért is ne? Szívesen teszek keresztbe azoknak a rohadék Denaróknak! Számíthatsz rám, Robi! – Fülig ért a szája a hírtől.
– Oké, majd szólni fogok neked időben, ha elkezdjük a rablást.
– Nézd, lenne egy feltételem. Ha eljössz velem Londonba, és visszaszerzed a családomat, akkor elmegyek veled Afganisztánba, vagy akár még a pokolba is! Segíts nekem visszakapni a családomat, és ígérem, sohasem hagylak cserben!
– Jó, segítek, de előtte meg kell lopnunk a Denarókat, segítenünk kell Lesternek néhány rablásban, meg kell mentenünk Leandrost és le kell számolnunk az ellenfeleinkkel! Ha ezekkel végeztünk, akkor veled jövök Londonba.
– Oké, benne vagyok. Lester biztosan tudna nekem csinálni hamis iratokat, hogy ne kapjanak el a reptéren. Majd levágatom a hajamat, vagy változtatok a külsőmön, hogy ne ismerjenek fel a zsaruk – egyezett bele, majd kezet rázott velem.
– Egyáltalán tudod, hogy merre van a családod? Tudod, hogy hol laknak?
– Hiszed vagy sem, kinyomoztattam egy magánnyomozóval, hogy hol van a csajom meg a kislányom. Egy londoni villában laknak azzal a g*ci angollal. Elmegyünk ketten oda, szétverjük az angolt és hazahozzuk Nicolát.
– Jó, és mi lesz Tess-sel? Belegondoltál abba is, hogy te megcsaltad Nicolát az unokatesómmal? – tértem a lényegre. Raleigh csupán könyörtelenül válaszolt.
– Kidobom őt, majdcsak megérti.
– Raleigh, össze fogod őt törni! Egyáltalán miért jöttél vele össze, ha még mindig Nicolát szereted?! Ez most a te hibád volt! – hibáztattam mérgesen.
– Azért jöttem vele össze, mert évek óta magányos voltam, és évek óta nem csókolóztam senkivel. Azt sem tudtam már, hogy milyen érzés csókolózni meg szexelni. Megcsókoltam Tesst, de azt nem gondoltam volna, hogy bele fogok szeretni, és hogy ragaszkodni fogok hozzá. Hiába szeretem őt is, ki fogom őt dobni, mert Nicola az igazi! Tudom, hogy ez kegyetlen dolog tőlem, de Nicolától van egy lányom! Egy másik nő miatt dobjam el a kislányomat? Nem, Róbert! Te is hamarosan apa leszel, és meg fogod majd tudni, hogy milyen nagy felelősség egy gyerek! Tudom, hogy Tess mérges lesz rám, de ha majd eljön az ideje, elmondom neki az igazat Nicoláról meg a lányomról. Ő nem tud semmit az előző életemről, csak annyit tud, hogy fegyver- és embercsempész voltam, akit üldöz a rendőrség és a maffia.
– Jó, legyen úgy, ahogy akarod. Előtte viszont figyelmeztetlek, hogy Tess egy életre meg fog téged utálni, ha dobod őt.
– Akkor mégis mit csináljak?! Hagyjam el Nicolát meg a lányomat? Azt akarod, hogy a lányom az igazi apja nélkül nőjön fel?! – emelte fel a hangját idegesen.
– Igazad van, ne haragudj. Én azt mondom, hogy a szívedre hallgass. Döntsd el, hogy ki a fontosabb: Nicola és a kislányod vagy Tess. Ha a szíved azt mondja, hogy Nicolát és a lányodat választod, akkor viseld el életed végéig, hogy egy szegény Z-s lányt kihasználtál és összetörted a szívét.
– Majd Tess megnyugszik. Talál magának másik pasit, úgyis fiatal még. Én viszont már huszonnégy éves vagyok, hat év múlva leszek harminc! Meg kell házasodnom és családot kell alapítanom Nicolával. El nem tudod hinni, milyen érzés az, mikor már közeledsz a harmincas éveidhez. Néhány éve még tizenhét éves rosszfiú voltam, most meg huszonnégy éves felnőtt férfi vagyok! – védte álláspontját hűségesen. Akkor jöttem rá, hogy tényleg neki volt igaza.
– Elhiszem, Raleigh, elhiszem. Én két hét múlva leszek tizenkilenc éves, úgyhogy nem tudom még, hogy milyen érzés harminc felé közeledni. Biztosan nagyon szar lehet.
– Mindegy. Köszi, hogy meghallgattál engem. Ha nem haragszol, akkor nem szeretnék többet beszélni, mert nagyon elfáradtam és tiszta részeg vagyok, helyette inkább eljátszok neked néhány dalt a gitáromon, melyeket még Nicolának és Sarah-nak írtam. Remélem, tetszeni fognak.
– Rendben, meghallgatom. Biztosan nagyon fog tetszeni nekem.
– Ja, és még valami. Figyelj, nem szeretnéd, ha vennék neked egy szép choppert? Olyan jó volna, ha lenne egy motoros barátom – ajánlotta fel kedvesen.
– Kösz, de nem. Ne költsd rám a pénzedet. Neked nagyobb szükséged van pénzre, mint nekem. Lester úgyis teleteszi mindig a bankszámlámat.
– Ugyan, tele vagyok pénzzel – legyintett. – Rengeteg lóvém van a sok fegyverkereskedelemből. Ha gondolod, vehetsz tőlem egy-két fegyvert, ha szükséged van rá. Természetesen engednék az árból.
– Jó, majd ha szükségem lesz fegyverre, akkor szólok. Most inkább kezdj el gitározni, nagyon kíváncsi vagyok a dalaidra.
– Biztosan nem kell neked motor? – Újból bepróbálkozott, de én újfent visszautasítottam.
– Nem!
– Egy barát lehet, hogy hátba szúr téged, egy nő szintén, de egy motor soha nem fog cserbenhagyni. Ezt jegyezd meg, Róbert! – Azzal pedig elő is vette fekete gitárját, és játszani kezdett rajta.

Ahogy megszólaltatta a húrokat a pengetővel, majd lágy ujjaival, megható érzelmek játszódtak le a szívemben. Csodálatos dalokat játszott. Raleigh tényleg tehetséges és ügyes fiú volt. Olyan nagy szeretettel és odaadással énekelt Nicoláról és Sarah-ról. Akkor jöttem rá, hogy ő tényleg szerette azt a lányt, és újra szerelmes lett, mikor megszületett a gyermeke. Raleigh akkor lett igazán férfi, mikor beleszeretett Nicolába és megszületett a lánya. Nagyon sokat változott és fejlődött a személyisége két év alatt. Raleigh Jack Wayne, a walesi amorózó egy remek és csodás ember volt.

Reggel Raleigh távozott. Az egyik vendégszobában aludt, mert annyira részeg lett bánatában, hogy nem volt szívem hazaengedni őt Tesshez. Fel is hívtam még aznap Tesst, hogy ne aggódjon Raleigh miatt, csak egy kicsit berúgott, de majd másnap haza fog jönni. Késő délután és este Raleigh elaludt, én addig tévéztem és vacsoráztam. Végül este kilenc-tíz körül én is ágyba bújtam és aludtam az igazak álmát.

Raleigh távozása után készítettem magamnak reggelit: barna magos zsemlét ettem sajtos szalámival és füstölt kolbásszal. Reggelizés közben azonban megzavartak. Michael, Trevor és Franklin lépett be a lakásomba. Nagyon meglepődtem, mikor megláttam őket. Tudtam, hogy az első rablás előkészületei miatt kerestek fel engem. Ideje is volt, mert ez az egy hét tök unalmasan telt.

– Michael, Trevor, Franklin? Hát ti? – szóltam hozzájuk tátott szájjal, miután felálltam a székemről.
– Gondoltuk, meglátogatunk téged, mert Lester szeretne veled tárgyalni a rablásokról – kezdett bele Michael színpadiasan.
– Na, végre! El sem tudjátok hinni, milyen unalmas volt ez az egy hét. Már annyira vártam, hogy megbeszéljük az első rablás előkészületeit.
– Már mi is nagyon vártuk, Robika... Lestike egy kicsit sokáig verte a farkát meg tömte a csirkecombokat abba a dagadt hasába! – méltatlankodott az őrült Trevor.
– Fúj! Fejezd már be ezt az ocsmány beszédet, Trevor! Az én házamban ne beszélj így! – szidtam le őt szemrehányóan.
– Persze, múltkor is szemét voltál velünk, most is az vagy... Igazam van, Franklin? – köpte oda Trevor lekicsinylően.
– Ja, igaza van Trevornak. Nigga, kidobtad a cigimet az ablakon, Trevort pedig bedobtad a kutyaszarba! Szégyelld magad, nigga!
– Ne haragudjatok rám, barátaim! Én tényleg nem akartam, de ideges voltam... sajnálom... bocsánatot kérek a múltkori miatt... – bántam meg bűnömet lehajtott fejjel. Szerencsére nem voltak már mérgesek rám.
– Semmi baj, Robi! – Franklin azzal átölelt.
– Én sem haragszom, amigo – felelte Trevor egy nagy mosollyal az arcán. – Lényeg, hogy megbántad.
– Na, mindegy. Figyeljetek, én most elmegyek fürdeni. Van ott az asztalon finom kolbász, zsömle meg sajtos szalámi. A hűtőben pedig találtok egy kis sütit, amit még a szomszédoktól kaptam. Szolgáljátok ki magatokat. – Megindultam a fürdőbe, míg barátaim leültek enni.

Amint beértem a fürdőbe, levettem a fehér izompólómat és a bokszeremet, és a zuhany alá álltam. Kellemes érzés volt megtisztulni. Élveztem, ahogyan a víz mosta a testemet. Megszabadultam az izzadságtól és a bennem áradó bűztől. Megtisztultam, akárcsak egy hindu.

Miután végeztem a fürdéssel, a tükör elé álltam és egy borotvával megszabadítottam arcomat a szőröktől. Sajnos sikerült egyszer-kétszer megvágnom magam borotválkozás közben. Gyorsan lemostam magamról a fehér habot és ezzel együtt a vörös vért is. Elsimítottam kezemet a pofámon. Jó érzés volt látni, hogy az arcom sima lett, még borosta sem volt rajta. Érdekes, hogy a hegek, amiket Jon Gravelli okozott, még mindig az arcomon voltak. Hetek elteltével sem múltak el. Nem is bántam igazából, mert látszódott, hogy egy bunyóban szereztem őket és ezzel is félelmet képeztem az ellenfeleimnek.

Végül visszamentem a szobámba és a szekrényemből felöltöttem maskaráimat: egy fekete téli bakancsot, egy kék farmernadrágot, egy kék v-nyakú pólót, egy sötétbarna bőrdzsekit és egy kék és fehér kockákkal teli sálat.

– Srácok, szerintem én készen vagyok. Mehetünk?
– Ja, mi is végeztünk. Menjünk szerintem – biccentett Michael, majd társaival együtt felkeltek az asztaltól.
– Amúgy véletlenül nem tudjátok, hogy Lester miről szeretne majd beszélni a rablásokkal kapcsolatosan?
– Lester szeretné neked bemutatni az új csapatát. Mindannyian kemény és képzett bankrablók és bűnözők – válaszolt Michael. – Mellesleg Gyuri küldi neked az üdvözletét.
– Gyuri? György Peterson? Jesszusom! Ne mondjátok, hogy őt is beveszitek a rablásokba! – ámultam el.
– De, miért baj? – kérdezte Trevor kissé mérgesen.
– Én nem lepődnék meg, ha Gyurit az első biztonsági megölné egy sokkolóval. Nem ért a fegyverekhez! Nem akarom, hogy baja essen! Négy éve ismerem őt, és eléggé utálom is!
– Ugyan már, ne féltsd őt, vérbeli gengszter a srác – vigyorgott Trevor elismerően.
– Szerintem ez nem vicces, Trevor. Tönkretette az életemet az a pávagyerek! Beszélnem kell Lesterrel – biggyesztettem le az ajkamat –, meg kell értenie, hogy György kezébe nem való fegyver! De ha tényleg várnak minket, akkor most azonnal induljunk el! Gyerünk!

Beszálltunk Michael bérelt, fekete színű szedánjába, egy Tailgaterbe, mellyel megindultunk az acsói rejtekhelyre. Harminc perces utazás után el is értük a kisvárost, majd Lester panelházát is. Villámgyorsan kiszálltam a kocsiból és berontottam a bejárati ajtón, majd lefutottam a lépcsőn, mely egyenesen a pincébe vezetett. Csak lestek engem az orosz őrök, hogy mi ütött belém. Lent megtaláltam Lestert. Épp a tolószékében ült és a számítógépén nézegetett részvényeket az egyik tőzsdén. Közben Michael, Trevor és Franklin is utolért engem.

– Lester, hol van Gyuri? Mit csináltál vele?! – ordítottam rá felpaprikázva.
– Helló neked is, Róbert – szólalt meg Lester halk és csöndes hangon.
– Ne tereld el a témát! Azonnal beszélni szeretnék vele! Ő nem lesz gengszter!
– Róbert – levette a szemüvegét, majd folytatta –, miért vagy ennyire kíváncsi Györgyre, csaknem vagy belé szerelmes?
– Fogd be, hájpacni! Gyuri az iskolatársam volt, és egyben az ellenségem is, így nem tartom jó ötletnek, hogy ő is bankrablósdit játsszon!
– Ugyan már, hadd tapasztalja ki az egyszerű pénzszerzés élményét! Ez a srác milliókat hozhat nekünk a konyhára... nem akarsz sütkérezni a Bahamákon, miközben fekve pizzát zabálsz? – tűnődött gyerekes felfogással.
– NEM! Csupán boldog szeretnék lenni a jövendőbeli feleségemmel, a gyerekemmel meg a legjobb barátaimmal! – Megpróbáltam volna felmenni a lépcsőn, de Lester megállított.
– Idióta! Tönkreteszel mindent! Nem mész sehová, rád küldöm az orosz embereimet!
– Ó, betojtam! Nem ijesztesz meg, Lestike! Te is egy pojáca kocka vagy! – Társaimhoz fordultam. – Michael, Trevor és Franklin, ti maradjatok itt Lesterrel. Beszélek Györggyel. Ciao. – Felrohantam az emeletre, ahol megtaláltam Györgyöt, Brendont és Elvist. Egy FPS-es videojátékkal játszottak egy plazmatévén.
– Szép volt, Elvis! Nagyon jól játszol! – dicsérte meg Brendon a kövér Elvist.
– Gyuri! Már megint hülyeséget csináltál! – üvöltöttem, félbeszakítva ezzel a játékot. – Beszélni szeretnék veled!
– Robi! Ember, mi szél hozott? Örülök, hogy látlak. – Felkelt a kanapéról és megpróbált átölelni. Azonnal hátráltam, hogy ne tudjon megölelni.
– Pávagyerek! Beszélnünk kell!
– Pávagyerek? Ilyent sem hallani mindennap – kacagott a mély hangjával. – Miről akarsz dumálni? Nem is fogunk kezet?
– Gyere inkább ki a hóra! Ott lerendezzük! – Mélyen belenéztem zöld szemibe. Szikrázott belőlem a harag.
– Meg akarsz verni, vagy mi? – nevetett, mint aki megnyerte volna a lottón a főnyereményt.
– Szóltam neki, hogy hagyjon, Gyuri. Én szóltam neki. Hagyjad. Hagyjad – intette óva Brendon.
– Pofa be, Brendon! Mindjárt megverek egy jampit, nemde, Gyurika?
– Te most tényleg meg akarsz verni? – kérdezte vidáman. – Várjál, hozom a kabátomat, tudniillik kinn szakad a hó – viháncolt, de olyan hihetetlenül ostoba módon, hogy fájni kezdett a fejem tőle.
– Készen vagy már, páva? – türelmetlenkedtem tíz perc elteltével.
– Mindjárt, Robcsi – csendesítette a kedélyemet, de a Robcsi becézés már kiverte a biztosítékot. Egy pillanatra azt hittem, hogy ott helyben adok neki egy tockost, de nem így lett.
– Csipkedd magad! – buzdítottam.
– Csipkedjem magam? Miért? Nem viszketek sehol sem.
– Hagyjuk. Hülyébb vagy, mint gondoltam – mondtam le róla fáradva, bezzeg Elvis is elkezdett fárasztani.
– Róbert, tényleg megvered Gyurit? – kérdezte kíváncsian.
– Dehogyis, csak kíváncsi voltam, hogy mit fog erre lépni, de te is láthatod, hogy azt sem tudja, hogy mit csinál. Eléggé laza és bolond.
– Basszus, pedig kezdtem örülni, hogy lesz egy kis bunyó.
– Jaj, Elvis. Annyira „okos” vagy... Ne fárasszál! Beszélni szeretnék vele, mert nem akarom, hogy ő is részt vegyen a rablásainkban, hiszen szemét volt velem a gimnáziumban.
– Ja, így már minden világos. – Elvis visszaült játszani.

Közben György is megérkezett. Nagyon furcsán viselkedett. A jobb kezét hátra tette és még ő maga sürgetett engem. Gondoltam, hogy vicces kedvében van, ezért nem foglalkoztam vele, azonban ezt hamar meg is bántam. Amint kiértünk az udvarra, elkezdtem beszélni vele.

– Nos, valójában beszélgetni szeretnék veled, mert egy szem... – Elharaptam a mondat végét, mert György megrántotta a kezeit és egy bokszerrel kiütötte a fogamat. A fájdalomtól felkiáltottam és vért köptem. Nem is bírtam felkelni a havas földről. Michael, Trevor és Franklin szerencsére meghallották az ordításomat, ezért gyorsan odajöttek hozzánk. Eközben az oroszok fülsértő röhögésbe kezdtek, még Vladimir is nevetett.
– Te barom, mit csináltál?! – kiabált rá Michael.
– Kutya, ezt nem kellett volna... Nem vagy százas, nigga – vetette oda Franklin szégyenkezve.
– Gyúróka, ez rohadt jó volt! Csapj bele! – gratulált neki Trevor. Ő volt az egyetlen, aki örült annak, hogy ez a b*zi kiverte a fogaimat.
– Én? Megütöttem egy bokszerrel, hiszen verekedni akart. Nem csináltam semmit! – mentegetőzött.
– Hogy lehet neked ennyi eszed?! Beszélni akart volna veled! Mégis miért bokszerrel ütötted meg? Kivágtad a fogait, hülye! Ha a fiam lennél, már régen gatyába ráztalak volna... – szégyenkezett Michael.
– Nem akartam! Azt hittem, hogy vicces lesz! Robi, ugye jól vagy? Bocsáss meg! – Gyuri megpróbált volna felsegíteni engem a földről, de én szembeköptem.
– Te... drarb... szra... est mlég vissakapod... – dadogtam, közben pedig sírtam a fájdalomtól.
– Na, jó, vigyük be! – tanácsolta Franklin, majd nehézkesen bevonszolt Michaellel a rejtekhelyre. Egész idő alatt Gyurit néztem mérgesen, aki teljesen elsüllyedt szégyenében, bár Trevor vigasztalta őt.

Az idő a legnagyobb ellenfél...

.........................

Testvéreim a világegyetemi urbanisztikában!
Elérkezett a következő rész. Be kell vallanom, eléggé lassan haladunk, ennek dacára áprilisban elkezdek gőzerővel írni fejezeteket, viszont csakis április közepén vágok bele a hosszabb részekbe, mert április első hetében Németországban leszek! :D
Addig is itt van a folytatás. ;)

16. Fejezet La Cosa Nostra
Corleone, Szicília, tizenhárom évvel később.

– Menj innét! – mondta György, miközben ellökött egy kövér nőt egy MEC 6876 sörétessel.
– Rendben, mindenki figyeljen ide! Senkinek sem fog bántódása esni! – nyugtattam a túszokat erőteljes hangerővel.
– Nyissa ki az ajtót, ha jót akar! – parancsolta az ötvenes éveiben járó Henry az egyik biztonsági őrnek. Az ijedt férfi azonnal kinyitotta az ajtót, de Henry egy gyors mozdulattal fejbe vágta egy AK-47u-val.
– Megyek, megyek... Istenem... – dadogta az asszony, akit György bevonszolt a többi tússzal együtt a mellettünk lévő irodába.
– Minden kész! – kiáltott fel Henry. – Vedd elő a telefont és aktiváld a bombát!
– Rendben, Henry! – Hozzásimultam a falhoz, és már elő is kaptam a zöld iFruitomat, mellyel aktiváltam a bombát. Egy szempillantás alatt kirobbant a széf, mi pedig siettünk a pénzünkért.
– Megcsináltuk, srácok! – felelte Henry vidáman. – Mi vagyunk a legjobbak!
– Pénzszagot érzek – kuncogott György.
– Lassan és tapintatosan, Gyuri. Lassan és tapintatosan. – Azzal pedig több millió eurót tettem bele a táskámba.
– Van itt elég lóvé mindannyiunk számára, Robi!
– Pontosan, Gyuri. Mindhármunknak jutni fog. Pakoljuk bele a pénzt a táskába, és húzzunk el innen!
– Srácok, induljunk a szajréval! – szólalt meg Henry, miután megtöltöttük a táskáinkat a pénzzel. Sajnos egy rövid ideig elbambultam, és nem vettem észre, hogy egy kopasz, dagadt, öregedő rendőr lépett oda hozzám. A férfi hátulról megragadott és egy pisztolyt szegezett a fejemhez, majd le is vette a maszkomat.
– Megvagy! – ordított egy nagyot. – Add fel, Róbert Bock! Láttalak Irakban. Remélem, még emlékszel rám. Én vagyok az, Carter McGregor.
– Az idő megy tovább, semmi sem változik... – vetettem oda halkan. Mire a férfi bármit is tudott volna csinálni, addigra György fejbe lőtte őt. Carter a holtaknál is holtabban esett össze.
– De rég öltem már embert! – nevetett fel.
– Jesszus! Ezt nem kellett volna, Gyuri! – méltatlankodtam, majd felkaptam az M4-emet a földről.
– Inkább örülj neki, hogy megmentettem az életedet, Robcsi – vihorászott tovább, én viszont nem néztem jó szemmel ezt a hülye nevetését.
– Adjak egy tockost, jampigyerek?
– Aha, de akkor kiverem a fogaidat, mint régen – kacsintott vidáman.
– Hülye páva. – Vállat vontam és már rohantunk is a kijárathoz mindhárman.

Henry elhelyezett egy C4-est a kijáratnál, melyet egy gombnyomással felrobbantottunk. Noha sikerült kijutnunk a bankból, hamar rendőrsziréna hangjára lettünk figyelmesek. Gyorsan fedezékbe bújtunk, és tüzet eresztettünk a szicíliai rendőrökre. Ezek nem azok a szokványos rendőrök voltak, akiket a filmekben vagy a videojátékokban látni. Ezek páncélokkal és erős fegyverekkel felszerelt rendőrök voltak. Az enyhe szicíliai tél miatt usankát és meleg rendőrkabátot viseltek. Persze mit sem értek három olyan faszagyerek ellen, akik kirabolták a Denaro család bankját.

Beálltunk egy rendőrautó mögé, ahonnét kilőttük a szembejövő ellenfeleket. Az elém kerülő ellenséget könnyedén szedtem csokorba M4-esemmel. Csak tölteni álltam fedezékbe. Sajnos egyre több zsaru érkezett a helyszínre. Rögtön újratáraztam és előrevetődtem. Bevetettem magam az ellenfelek sűrűjébe. Fegyveremmel szinte kaszaboltam mindenkit, akivel szembekerültem. Néhányuknak sikerült megsebezniük, de szerencsére egy rövid időn belül végeztem az első hullámmal.

Henryvel és Györggyel vállvetve haladtam tovább. Mikor azt hittük, hogy végre sikerül elérnünk az autónkhoz, akkor vettük észre, hogy az udvar vaskapuját két nagy terepjáró állta el, körülöttük pedig fegyveres rendőrök voltak. Villámgyorsan a farzsebembe nyúltam, és egy tapadóbombát hajítottam a tömeg közé. Hatalmas robbanással pontot tettünk az ügy végére. A vaskapu kirobbant, mi pedig beszálltunk a bank előtt parkoló terepjárónkba, és már száguldottunk is a havas utakon. Elhagytuk a Denaro család híres és népszerű bankját. Én voltam a sofőr, mellettem, azaz az anyósülésen Gyuri ült, hátul pedig Henry. Mindkét bajtársam levette a maszkját, és fellélegezve kezdtünk el beszélgetni.

– Ez rohadt jó volt! – jelentette ki Henry boldogan. Henry ötvenéves létére úgy nézett ki, mint egy harmincéves fiatal: rövid, kissé bozontos barna haj és csillogó zöld szemek. Nagyon fiatalos és elegáns.
– Hiányzott már a közös móka! – bökte oda György mosolyogva.
– Egyetértek. Már négy éve nem követtem el semmi bűncselekményt, most pedig üdítő visszatérni a régi életbe. Habár azért aggódom a családomért. Lehet, nem volt jó ötlet kirabolni a Denarók bankját. Attól tartok, Matteo Messina Denaro még bosszút fog állni ezért.
– Ugyan már, Robi. A Denarók nem is tudják, hogy mi raboltuk ki őket. Ne féljél, minden rendben lesz. – Gyuri vállamra helyezte a kezét.
– Hát nem tudom, Gyuri. Annyira féltem a feleségemet és a gyerekeimet... nem igazán akartam visszatérni a bűnözés világába. Kizárt, hogy a Denarók ne tudnák meg, hogy mi voltunk az elkövetők – kételkedtem.
– Nekem is van családom. Tudom, mit érzel. De hidd el, így a legjobb!
– Mi? Te is házas vagy? – lepődtem meg tátott szájjal. – Nem is tudtam, hogy megházasodtál.
– Ja, gyerekeim is vannak ám.
– Kit vettél el feleségül? Mondd már el! – kérdeztem kíváncsian.
– Az titok. Szerintem te is ismered – vigyorgott.
– Hosszú, fekete haj, barna szemek? Flóra az?
– Igen – mosolyodott el.
– Gondolhattam volna. Örülök, hogy őt vetted el. Szívből gratulálok hozzá, barátom. Biztosan nagyon boldogok vagytok együtt.
– Bizony. Nagyon szeretjük egymást – vallotta be őszintén. Nagyon örültem neki, hogy Gyuri megtalálta a boldogságot.
– Annyira örülök, hogy bejött neked az élet, Gyuri. Te egy nagyon rendes és aranyos srác vagy; megérdemled a boldogságot.
– Köszi, Robi. Te is nagyon rendes vagy. Kár, hogy Richárd most nincs itt.
– Apropó, az ikertesód hogy van? Nagyon régen láttam már őt is.
– Ő is boldog, de most jelenleg az apáméknál van. Belőlem pedig informatikus lett. Eredetileg orvos szerettem volna lenni Richárddal együtt, de inkább az informatikus mellett döntöttünk.
– Ennek tényleg csak örülni tudok! Örülök, hogy ennyire jól megy az életetek – jegyeztem meg fülig ért szájjal. – Milyen gyorsan megy az idő. Mintha csak tegnap lett volna, hogy megszakítottuk a kapcsolatot tizenkilenc évesen. És most már harminckét évesek vagyunk mindketten.
– Igen, emlékszem rá. Sajnos elmentél Afganisztánba a haverjaiddal, és így megszüntettük a kapcsolatot. Sohasem felejtem el, hogy felajánlottad, hogy jöjjek veled Afganisztánba, és hogy csatlakozzak én is a csapatodhoz, a Remény Gyermekeihez, de én végül visszautasítottam. Más utakat jártunk mindketten.
– Jól tetted, hogy nem jöttél Afganisztánba velem. A te sorsod az volt, hogy továbbtanulj és családot alapíts, az enyém viszont nem ez volt. Remélem, tudod, hogy nem haragszom rád a régi dolgok miatt.
– Persze, tudom. Én sem haragszom rád. Hülyegyerekek voltunk még akkor, most viszont már nem számít, hogy mit tettünk régen. Felnőttek lettünk. – Hangjából mély kedvesség és megértés sugallt. György tényleg megváltozott az évek során.
– Fiatalság... milyen jó nektek, hogy ti még fiatalok vagytok... – szólt közbe Henry bánatosan. – Én sajnos már öregember vagyok.
– Henry, te harmincévesnek nézel ki, úgyhogy nyugi! – csillapította őt Gyuri.
– Majd megtudjátok, milyen ötvenévesnek lenni. Tíz év múlva leszek hatvan. Senkinek sem kívánom ezt az érzést... – közölte velünk a tényt elkeseredve. Szerencsére György tovább vigasztalta őt.
– Az számít igazán, hogy hány évesnek érzed magad belül. Ne törődj a korral, csak a mának élj, mert ugyebár egyszer élünk!
– Épp ez a baj. Nincsen második élet – mérgelődött. – Carpe diem, azaz a mának élj. Bárcsak én is harminckét éves lennék...
– A kereszténység szerint van túlvilági élet, csak hinni kell... – mondtam, hogy mégis mondjak valamit.
– Nem nagyon hiszek Istenben. Ha létezne, nem hagyná, hogy ilyen szörnyűségek történjenek a világban.
– Henry, tudom, hogy a tudomány szerint nincsen Isten, de én hiszek benne. Ez erőt ad nekem és a családomnak is – indokoltam meg álláspontomat.
– Róbert, azok után higgyek Istenben, hogy az első gyermekem halva született meg? Tudod te, milyen érzés volt ez nekem? Ateista vagyok! – üvöltött idegesen.
– Elhiszem, hogy rossz érzés volt, de az idő megy tovább, semmi sem változik. Az élet tovább halad, barátom. Bizony, egyszer mindnyájan meghalunk, de a túlvilágban megkapjuk az élet igazi ízét.
– Talán igazad van, majd meglátjuk... úgyis én hamarabb fogok meghalni nálatok...
– Ne mondj ilyeneket! – kiáltott rá György.
– Majd meglátjátok. Én tudom jól, hogy nekem nincs sok hátra... Lehet, hogy épp ebben a pillanatban fogok meghalni... – A mondat végére Henry átka beteljesült. Belénk jött bal oldalról egy piros Granger a Ficuzza-i SS118-as autópályán. Kisodródtunk a sztrádáról és leestünk egy szakadékba.

Tíz perccel később magunkhoz tértünk. György megragadt karomat, és kiemelt a roncsokból, ugyanakkor Henrynek már nem sikerült túlélnie a balesetet. Súlyos sérüléseket szerzett, és azonnal meghalt. Egy nagyszerű embert vesztettünk el. Henry Platz egy csodálatos apa és férfi volt. Sohasem ismertem nála bátrabb és elszántabb embert. Leírhatatlan érzés volt, mikor kiemeltük Györggyel a holttestét a lángoló romhalmaz poraiból. Hosszú, keserű könnyeket hullattunk érte, míg végső búcsút vettünk tőle. Henry testét a közeli fagyos vízesésbe helyeztük. Eggyé vált a természettel. Ekképp zárult le Henry Platz emléke. Noha Henry tetemét a vízbe dobtuk, mégis megtartottuk az általa szerzett összeget. Kétfelé osztottuk el Henry pénzét, majd megindultunk, hogy megöljük a területen tartózkodó Denarókat, akik barátunk haláláért voltak felelősek.

Óvatosan felértünk a szakadékból, majd elővettük fegyvereinket és lassan kifeküdtünk a hóba, hogy ki tudjuk figyelni ellenfeleinket. Öt szürke Baller és négy fekete-fehér Rancher XL terepjáró parkolt a hídon, mely a sztrádára vezetett. Amint végeztünk a megfigyeléssel, visszakúsztunk a híd alá és elhelyeztük a táskámban lévő tapadóbombákat a híd pillérjeire. Milyen nagy szerencse, hogy a híd alatt kisebb létrák voltak, melyekkel könnyen el tudtuk helyezni a bombákat a pillérekre. Miután végeztük, berobbantottuk a keskeny hidat, megölve ezzel a maffiatagokat. Élveztem a pillanatot. A hatalmas robbanás oly nagy szenvedéllyel töltött el. Jó volt látni, hogy az a sok féreg maffiózó megsemmisült.

Időközben azonban rájöttünk, hogy nem volt annyira jó ötlet a robbantás. A nagy zajnak köszönhetően Matteo Messina Denaro azonnal riadóztatta az embereit a kastélyából, ami nem messze volt a lerobbantott hídtól. Teljes odaadással tűzharcot kezdtünk a kúriából kijövő Denarókkal, akik készek voltak meghalni a vezetőjükért. A hirtelen támadást nem tudtuk visszaverni, ezért a közeli fáknál bújtunk el, ahonnét megpróbáltuk viszonozni a tüzet. Az érkező maffiózókat már György is lőtte, majd mikor úgy tűnt, az első hullámból nem maradtak többen, gyorsan haladtunk a kastély felé. Két oldalról közelítettük meg a várat: György jobbról, én balról. A hájas bandatagoknak semmi esélyük sem volt ellenem. Szenvedéllyel vetettem bele magam a harcba. A Cosa Nostra nem bírta tovább az iramot, de ez nem is meglepő, tudniillik tizenhárom év tapasztalatával rendelkeztem.

Közben összefutottam Györggyel, aki a kúria ajtajára bökött. Felvettem a földön heverő rakétavetőt, mellyel kirobbantottam az ajtót. A rakéta becsapódása szinte nyomban megölte az ajtónál tartózkodókat. Sebesen beléptünk és már szórtuk is az ólmot. Az egész erődítmény vérben állt. Kegyetlenül megöltünk mindenkit. Én haladtam előre, Gyuri pedig fedezett engem hátulról. A lépcsőn feljutva testközelben találtuk magunkat két fickóval, de fegyverünket látva hamar megadták magukat, ezzel pedig teljesen megtisztítottuk a területet. Már csak Matteo élt rajtunk kívül, aki az irodájában bújt el.

Eljutottunk az iroda elé. György dinamikus lendülettel berúgta az ajtót. Sajnálatosan senki nem volt ott. Idegesen körülnéztünk a barna színű teremben, melyet színes csempék és gyönyörű olasz tájképek díszítettek. Igazi 1930-as hangulat volt odabent. György legnagyobb szerencsémre megtalálta a Don lelőhelyét, ugyanis perverz szokásaihoz híven talált egy Kámaszútrás könyvet, melyet levett az egyik polcról. A könyvespolc egy páncélajtót tárt fel előttünk. Büszkén rámosolyogtam cimborámra, és azzal folytattuk tovább utunkat.

Miután beléptünk a páncélajtón, menten felkapcsoltuk a fegyvereinken lévő zseblámpát. Akkor vettük csak észre, hogy a helyszín tele volt csapdákkal. Egy hirtelen mozdulattal megállítottam Györgyöt, akinek majdnem sikerült belelépnie egy kötélszerű kelepcébe. Felsóhajtva felvontam vállaimat és nesztelen léptekkel haladtam a helyes irányba. György, aki a hátam mögött haladt, elcseszte az egészet. Eszébe jutott, hogy véletlenül otthagyta azt a perverz könyvet, így kénytelen volt visszafutni. Sajnálatos módon nem vette észre, hogy belelépett egy madzagba, mely azonnal aktiválta a csapdát. A plafonból hegyes szögek nyúltak ki, és egyre jobban felénk tartott a halál. Közben a páncélajtó bezáródott. György egyből sikoltani és ordítani kezdett, én azonban nem voltam ennyire béna. Megemeltem fegyveremet és kilőttem a plafont irányító kapcsolótáblát, ezzel pedig megmenekültünk. Megkönnyebbülve ballagtunk a főellenségünk felé, mindazonáltal szükségszerű volt megint szétválnunk, mert két út vezetett minket a célállomáshoz. Akárcsak az előbb, most is én mentem balra, György pedig jobbra.

Percekig mászkálgattam a sötétben, míg bele nem botlottam legújabb ellenfeleimbe. Hárman voltak: az egyik egy oszmán szultán volt, a második egy templomos lovag, a harmadik pedig egy fehér csuklyát és fehér köpenyt viselő bérgyilkos, egy asszaszin. Összeszorult a gyomrom tőlük. Nem értettem, hogy ezek az emberek mit kerestek a huszonegyedik században. Furcsa volt nekem ez az egész. Persze rövidesen abbahagytam a gondolkodást, ugyanis Szulimán szultán nekem rohant egy tőrrel, és azt kiáltotta, hogy Allah akbar. Mielőtt bármi is történhetett volna, becéloztam Szulimánt és lőttem. Szulimán, az Oszmán Birodalom szultánja összeesett és merev ujjaiból kicsúszott a tőr. Így ért véget a törökök szappanoperájának legkedveltebb főszereplőjének, Szulimánnak az élete. Ezt látva mindkét „időutazó” menekülésre fogta a dolgot. Az asszaszin ügyesen ugrált a falon a rejtett pengéjével, a lovag csupán nehézkesen futkorászott, azonban nem jutott túl messzire az elviselhetetlen páncéljának köszönhetően. Utánaeredtem és egy hatalmas ütést mértem rá. A lovag kikerülte támadásomat és arcon csapott a páncéljával, majd előrántotta kardját. Egy szempillantás alatt feltápászkodtam és fekete mágiával kardot varázsoltam magamnak. A középkori katona erre a reakcióra magasba emelte a kardját és összecsapott velem. Amint a két kard egybecsapott, a lovag kardja összetört. Ledöbbent arccal állt előttem, én viszont nem voltam kíméletes hozzá. Megrántottam kardomat és kettévágtam célpontomat. Az asszaszin rohanni és ugrálni kezdett a falakon. Nagyon félt tőlem. Természetesen eltaláltam őt az M4-emmel ugrándozás közben. A bérgyilkos leesett a plafonról, majd feltápászkodott és egyenesen a szemeimbe nézett. Valamit motyogott, de nem nagyon foglalkoztam a baromságaival. Megszorítottam az M4-et, majd meghúztam a ravaszt. A lövedék a jobb szeme alá, az orrával egy vonalban hatolt. Az asszaszin alatt eltűnt a padlózat és beleesett a forró lávába, ahonnét valkűrök szabadultak fel. Egy velem egy magas valkűr repült oda hozzám. Ugyanúgy nézett ki, mint én, csak sokkal kékebb és halványabb volt, illetve fekete szárnyai is voltak. A hasonmásom rám nevetett és éles karmaival megemelt a vállamtól fogva. Hosszú percekig repültünk, míg el nem vitt a kijárathoz. Elengedett engem és felrepült a fellegekbe.

Végül megtaláltam Györgyöt vérben úszva. Odasiettem hozzá és magamhoz szorítottam. Gyuri körül egy hatalmas vértócsa hevert, amely lefolyt a ruháiról. Gyuri nem bírta tovább, csupán egy szót tudott szólni: – Állj bosszút! – mondta halkan, és végleg lecsukta szemeit. Mint egy korábbi iskolatárs és barát, átöleltem őt és felegyenesedtem, hogy szembeszállhassak Matteóval.

– Matteo! Matteo Messina Denaro! Hol vagy, te darab szar? – ordítottam. Olyannyira nagy volt bennem a düh, hogy embert tudtam volna ölni tekintetemmel. – Miért pont őt? Miért kellett megölnöd Gyurit? Sohasem akart ártani senkinek sem! Te elvetted a legjobb barátomat! Ezért megöllek! Lépj elő, te gyáva féreg! Gyere!
– Itt vagyok – lépett elő szerényen. Az idősödő maffiózó a tőle megszokott elegáns fehér öltönyében állt a beszűrődő fényben, ami a hófehér öltözetét mintha glóriaként ölelte volna körül.
– Szarházi! – mordultam rá mérgesen.
– Úgy gondolj rám, mint egy gonosz, de azért még mindig fontos emberre, aki megöregedve bár, de bátran elfoglalja helyét a trónján! Aprólékos cselekedetekkel szerezzük vissza elvett területeinket, hogy egy új birodalmat hozhassunk létre, jobban, mint újkorában – magyarázta gonosz tervét. – Meg foglak ölni, Róbert Bock. Nincs helyed ebben a birodalomban.
– Ahogy neked sincs helyed ebben a világban, te szarzsák!

Matteo pofája megtelt levegővel, mint egy lufi, ahogyan meghúzta sörétesének a ravaszát.

Hajnali öt körül kinyitottam szememet és Gyuri nevét kiáltottam. Izzadság verejtékezett az arcomról. Szerencsére az egész csak álom volt. Kicsit vigasztalt, hogy elmúlt a fogaimnak a fájdalma, de az új szobám eléggé hűvös volt. Csak a kandallóban ropogó tűz töltötte meg kevéske meleggel az épületet, de még így is alig érte el a hőmérséklet a tíz fokot. Az ágyam az ablak előtt helyezkedett el, vontatottan kitekintettem a tájra. Odakint havazott, pedig még csak november eleje volt. A hó nagy pelyhekben hullott alá, lassacskán kezdte el belepni a talajt és az örökzöld fenyők ágait. Fejemet a párkányra hajtottam és álmosan pislogva bámultam el az utca felé. Ki kellett józanodnom, ezért felkeltem és kivánszorogtam a konyhába, hogy megújult erővel kezdhessem a napot. Nem kértem többet a rémálmokból.
A hozzászólást 21 alkalommal szerkesztették, utoljára NikitaDragovich 2016. 07. 27. 13:36-kor.
„Az élet bonyolult. Embereket öltem. Embereket csempésztem. Embereket adtam el. Talán itt a dolgok másképp alakulnak majd.” -Niko Bellic

Válasz küldése